Elton John majdnem elnyerte az FA-kupát

„Jelentéktelen kis ember, aki rikítóan színes ruhában, szemén hatalmas szemüveggel, saját zongorakísérete mellett az egyik népszerű dalát dalolja a jól ismert fejhangján. A világ így ismeri Elton John szupersztárt. Nemcsak mint előadóművész, hanem mint zeneszerző is a legtehetségesebbek, leghíresebbek közé tartozik – jelent meg 1978. július 24-én az NS-ben.

Alig múlt 31 éves, hiszen 1947. március 25-én született a middlesexbeli Pinnerben, és akkor még Reginald Kenneth Dwight névre hallgatott. Négyéves korában kezdett el zongorázni, és 17 esztendősen vett részt élete első zenei versenyén. Helyezetlenül végzett, a győztes viszont most biztosítási ügynökként dolgozik...

Később egy szálloda bárjában zongorázott, éjszakánként egy fontot keresett, amihez még a borravaló járult. Rövidesen hátat fordított iskolai tanulmányainak, s belépett egy zenekarba. Ekkor vette fel az Elton John művésznevet.

Huszonhárom éves korában már Amerikában vendégszerepelt mint az egyik legismertebb popénekes. Ettől kezdve ömlött hozzá a pénz, és a keresete dollárban számolva eléri a milliós nagyságrendet. Két esztendeje, 1976-ban aztán újabb »megtisztelő« cím birtokosa lett: megválasztották az Egyesült Államok legrosszabbul öltözött emberének. Elton John újabban a labdarúgásban is hallat magáról; a Watford Football Club elnökével ilyen minőségében beszélgettünk.

– Bármelyik nagy egyesületben szívesen fogadták volna. Miért éppen a Watfordot választotta?
– Elsősorban azért, mert mindig ezért a csapatért dobbant a szívem. Gyerekként álltam a pálya szélén, figyeltem a kékinges hősök futballját, arról álmodozva, hogy egyszer majd én is közöttük lehetek. Apám családja hagyományosan szerette a labdarúgást. Az egyik unokatestvérem, Roy Dwight a Fulham mezében lőtte a gólokat, később a Nottingham Forest színeiben a kupadöntőn is szerepelt. Roy játékát nézve is a gondolataim mindig a Watford körül forogtak. Amikor a nevem a zene világában ismertté vált, a klub vezetősége felkért, hogy nem vállalnám-e az alelnöki tisztet. Természetesen elvállaltam, de kezdetben nem sokat tudtam törődni egyesületem dolgaival. Ám úgy látszik, mégis meg voltak velem elégedve, mert nem sokkal később már az elnöki tisztet ajánlották fel. Ez még nagyobb felelősséget jelentett, s amikor 1976 szeptemberében a csapat az én elnökségem alatt az első mérkőzését játszotta és harminc perc után a Cambridge már három nullra vezetett, úgy éreztem, hogy ez mind az én hibám.

– Azután szakértő menedzsert szerződtetett...
– Graham Taylor megjelenése fordulópontot jelentett a Watford történetében. Pontosan feltárta előttem a vezetésben és a pályán mutatkozó szervezetlenséget. Rövidesen tökéletesnek mondható elnök-menedzser kapcsolat alakult ki közöttünk, kölcsönösen ösztönöztük egymást a munkában. Órákig beszélgettünk a labdarúgásról, a klub jövőjét tervezgetve. Egyetértettünk abban, hogy ha feljutunk a harmadosztályba, vásárolunk néhány másodosztályú játékost, és akkor felkerülhetünk még az első osztályba is. Igen, az az álmom, hogy a Watford az élvonalban játsszék negyvenezer nézőt befogadó saját stadionjában. Úgy érzem, hogy ebben az évben jelentős lépést tettünk előre, hiszen valóban megnyertük a bajnokságot.

– Milyen a kapcsolata a játékosokkal?
– Nagyon szeretek közöttük lenni az öltözőben, olyan számomra, mintha a csapat egyik tagja lennék. De Graham ragaszkodik hozzá, hogy engem a fiúk így szólítsanak: Elnök úr! Bevallom, kicsit félszegnek szoktam érezni magam a futballisták között. Nem azért, mert én vagyok Elton John, hanem mert én vagyok az »elnök úr«. Az tény, hogy köztük sohasem érzem magam szupersztárnak...

– A Watford akár holnap megvásárolhatná Trevor Francist vagy Kevin Keegant. Nem esik kísértésbe, hogy a pénzét ilyesmire áldozza?
– Egyáltalán nem. Ebben az esetben a klubok csillagászati összegeket kérnének ezekért a játékosokért, mert tudják, hogy a Watfordnak gazdag az elnöke. De nem ezen az úton akarok járni. A csapatnak versenyeznie kell az ellenfeleivel.

– Hogyan oldja meg a huliganizmus kérdését?
– A sok rendbontás nagyon aggaszt. Szerencsére nekünk itt még nincsenek ilyen gondjaink, mégis sokszor kérem a nézőinket, hogy viselkedjenek sportszerűen. A mi közönségünk nem olyan szurkolókból áll, akik egy-egy futballmeccsen akarják kitombolni magukat.

– Mi a véleménye a mai angol labdarúgásról?
– Sajnos nincs igazi egyéniségünk, aki tűzbe tudná hozni a sportkedvelőket. A mérkőzések egyre szenvedélymentesebbek, kevés a rögtönzés, az igazi váratlan alakítás. Nagy a szürkeség. A játékosok, a menedzserek csak az állásukkal törődnek, és kizárólag arra vigyáznak, hogy a biztos keresetüket semmi se veszélyeztesse.

– És mi a helyzet a tengerentúlon?
– Az amerikai futball, a rögbi ottani változata után most már az európai labdarúgás a második legnépszerűbb sport az Egyesült Államokban. Néhány év múlva komolyan kell velük számolni: a labdarúgásban is mind jobban előretörnek!"

Az biztos, hogy a London környéki kisváros együttese nem világhírű első emberének futballszakmai jóstehetsége miatt emelkedett fel. Az amerikai profiliga, a NASL – a legnevesebb sztárok közül többnek a felvonultatása ellenére is – becsődölt végül, mégpedig az interjú után hat évvel, 1984-ben. Elton John eközben panaszkodott a brit futball jellegtelenné válására – miközben pont ez volt az a periódus, amikor totális fölényben voltak a földrészen: 1977-től hat éven keresztül kivétel nélkül mindig angol klub nyerte meg a BEK-et!

A huliganizmustól viszont okkal tartott, hiszen éppen emiatt kezdődött majd a (csak átmenetinek bizonyuló) hanyatlás. Az 1985-ös Heysel-tragédia után az ország klubjait öt, míg a Brüsszelben (drukkerei révén) vétkes Liverpoolt hat évre kitiltották az európai kupákból.

A Watford azonban még az árnyékos időszakot megelőzően élte a nagy napjait. A fentebb idézett beszélgetés előtt pár hónappal nyerték meg a negyedik vonal küzdelmeit, és ahogy az elnök úr említette, okosan erősítettek, mert a következő szezonban már a másodosztályba jutottak fel! Három idénnyel később pedig az élvonalba, történetük során először!

Sőt miután megvalósult a popsztár-sportvezető nagy álma, tán még azt is sikerült felülmúlni azzal, hogy már szeptemberben összehozták az egész 1982–1983-as kiírás legnagyobb különbségű győzelmét (8–0 a Sunderland ellen), majd erre a lendületre építve, rögtön első nekifutásra a második helyen zártak (a „verhetetlen" Liverpool mögött)!

A csapat legnagyobb sztárja a gólkirály Luther Blissett volt, aki ennek jutalmául a válogatottban és aztán egy évad erejéig a Milanban is kipróbálhatta magát, de már ott száguldozott mellette egy másik fekete csillag is: John Barnes, a Pool későbbi klasszisa.

A második év sem múlt el nagy siker nélkül: noha az UEFA-kupa-szereplés örömöt és bánatot vegyesen hozott (a Kaiserslauternt egy gól különbséggel, a Levszki Szófiát már csak hosszabbításban verték ki, míg a Sparta Prahának a 16 között mindkétszer megadták magukat), a Watford a létező legpatinásabb sorozatban bejutott a négy közé.

Ahol aztán semleges pályán, Birminghamben 44 ezer néző előtt találkozott egy – minő változás a régi időkhöz képest – nála sokkal kisebb alakulattal. Addig öt harmadosztályú csapat érte el az FA-kupa elődöntőjét, és ott mindegyik kikapott. Ez lett a sorsa a lelkes Plymouthnak is...

A döntő gól a 12. percben esett. Barnes futott el a bal oldalon, és pontos beadását a hórihorgas George Reilly közelről a kikötővárosiak kapujába fejelte. Graham Taylor – aki a megelőző napokban írta alá új, hat évre szóló szerződését – könnyekkel a szemében nyilatkozott: „Elton John elnökünk az idén babonából egyetlen kupameccsünket sem nézte meg, ma például inkább Párizsba utazott koncertet adni. De megérte, hiszen a Wembleyben már ott lesz velünk."

Talán pont ez volt a „baj"... Az angol labdarúgás szentélyében ugyanis 1984. május 19-én a nagy hagyományú Everton százezres közönség előtt megérdemelt, 2–0-s győzelmet aratott. A mérkőzést baráti döntőnek nevezték el az újságok, mert a futballisták és a szurkolók egyaránt nagyon fegyelmezetten viselkedtek. A játékvezetőnek a pályán, a rendőrségnek pedig az utcán nem volt dolga. Egyetlen figyelmeztetés, illetve letartóztatás nélkül zajlott le a finálé!

A sárga-piros-fekete „darazsak" kezdtek jobban, akadtak is lehetőségeik, ám a walesi válogatott Everton-kapus, Neville Southall remekül védett. Az első gól a 37. percben esett, kapu előtti kavarodás után Graeme Sharp talált a hálóba. Ezután a liverpooliak diktálták az iramot, és az 52. percben Andy Gray szemfülességének köszönhetően újabb gólt szereztek. Jobb oldali beadás után Steve Sherwood kapus ügyetlenkedett, a korábbi skót válogatott csatár pedig berobbant, és szinte a kezéből fejelte a hálóba a labdát.

A mérkőzésen a két védelem közti különbség döntött. Az Evertoné sziklaszilárdan rombolt, míg riválisa – sérülés és eltiltás miatt – két tartalékkal játszott. Így a hátsó négyes átlagéletkora mindössze húsz év volt, s érződött a tapasztalatlanság. Howard Kendall, a győztesek menedzsere nagyon örült a 2–0-s diadalnak: „Az utóbbi hónapok jó formáját sikerült a Wembleybe is átmentenünk. Teljesen megérdemelten hódítottuk el a kupát. Sőt ez a csapat még tovább fog javulni, nincs szükségünk erősítésre."

Igencsak önbizalommal teli szavak – de milyen igazak... Most jött el ugyanis a csapat negyedik, (eddigi) utolsó fénykora. A Ligakupa-döntőn már túl voltak, a rangosabbik szériát épp most nyerték meg, majd attól a nyártól kezdve egyhuzamban négyszer lett az övék a Charity Shield (Szuperkupa).

A hatalmat azonban (egy időre) azzal vették át igazán városi vetélytársuktól, a „vörösöktől", hogy a következő két esztendőben is bejutottak az FA-kupa fináléjába, illetve három éven át mindig az első kettőben végeztek a bajnoki tabellán, és ebbe két arany is belefért. Mi pedig ideát a kontinensen – internet és rendszeres angliai tévéközvetítések híján – az 1985-ös KEK-elsősége (története egyetlen nemzetközi trófeája) révén láthattuk az Evertont a csúcsra felérni.

Na de vissza a Watfordhoz, amelynek szakvezetője, Graham Taylor így értékelt a lefújást követően: „Mindkét gólon lehet vitatkozni: az első lesgyanús volt, a másodikat meg szabálytalanság előzte meg. De nem panaszkodunk, a jobbik csapat győzött, mi ma nem tudtunk erősebb csapatot pályára küldeni."

Elton John eléggé elkeseredetten nyilatkozott: „Példátlan, mi történt ezzel a gárdával az elmúlt hat évben: a negyedosztályból az élre kerültünk. Sajnos a mesének ma nem volt boldog a vége, de még tovább javulunk, és ki tudja, jövőre talán megint döntőt vívhatunk."

Hát nem. Az eddigiekben taglalt két második helyezés volt a klub fennállásának tetőpontja. Három esztendővel az utóbbit követően még ismét eljutottak az FA-kupában a négy közé, de aztán Taylor mester és Barnes is távozott, mire legközelebb, 1988-ban a többiek kiestek az élvonalból. Azóta újra megjárták a harmadosztályt, illetve kétszer a Premier League-et is: először a visszatérő régi sikeredzőjükkel 1999-ben, majd pedig 2006-ban – azonban mindkétszer egyből visszaestek jelenlegi helyükre, a Championshipbe.

Elton John már régóta nem tölt be akkora szerepet az együttes mindennapjaiban, mint a hőskorszakban. 1987-ben eladta a Watfordot és örökös tiszteletbeli elnök lett belőle (utána jött a nagy zuhanás), aztán a mélypontról megint segített visszakapaszkodni, amikor 1997-ben visszavásárolta és megint az élére állt. 2002-ben távozott a legfőbb vezető posztjáról, de még mindig jelentős tulajdonrésze van az egyletben, és kétszer is (legutóbb tavaly májusban) koncertet adott a klub javára.

Összességében tehát egész életében hűséges maradt hozzá, többször is hozzájárult a felemeléséhez, és ennek olyan sikereket köszönhetett a kiscsapat, amilyenekről a saját múltja alapján nem is álmodhatott korábban. S bár a történetét nem zárhatjuk klasszikus happy enddel, annak idején jó néhányan megkedvelték, valamint világszerte megismerték őket. Sokan már ennyiért is mit nem adnának: a Watford egy elkötelezett popzenésznek köszönhetően része lett a futball-legendáriumnak.