Dupla bukta: Henke nem jókor duplázott...

„Mielőtt Martin O'Neill idejött, nem voltak nagy eredményeink az európai kupaporondon. Az előző szezonban viszont már elég jól szerepeltünk a Bajnokok Ligájában, és noha ebben az idényben nem jutottunk be, önmagáért beszél, hogy végül itt vagyunk az UEFA-kupa döntőjében. Minden percét élveztem ennek a menetelésnek, karrierem csúcsa lesz a mai meccs. Ezt annak tudatában mondom, hogy hazám válogatottjával bronzérmes voltam az amerikai vébén" – mondta a sokat látott Henrik Larsson a Celtic–Porto mérkőzés előtt.

És ő a tétnek megfelelően ki is tett magáért, hiszen két játékos – mellesleg egyaránt idegenlégiós – duplázott a portugál diadallal záruló fináléban, de míg a brazil Derlei valószínűleg azóta is azt a napot emlegeti, Henkének arra sem jutott ideje, hogy legalább jól kiszomorkodja magát, mert a szinte „semmit" sem érő két gólja után hamarosan újabb próbatétel előtt állt a csapata.

Négy nappal később, vasárnap – nagyjából egy időben a már rég bajnok, ezúttal Buzsáky Ákost is felvonultató Porto tét nélküli bragai örömfocijával (1–1) – a Celticre az várt, hogy a skót bajnokság utolsó fordulójában megpróbáljon annyi góllal nyerni a Kilmarnock otthonában, amennyivel csak lehetséges. A Dunfermline-t fogadó Rangers pontszáma és gólkülönbsége ugyanis megegyezett a „katolikusokéval", de a lőtt góljainak száma eggyel több volt.

A várható gólversenyfutásban tehát minden szem Larssonra szegeződött, elvégre – nem először – ő bizonyult a szezon legjobb mesterlövészének skót földön. Összesen 44 találatnál járt, ebből 28-at a ligában, 12-t az UEFA-kupában szerzett. Arról nem is beszélve, hogy a szerdai sevillai fináléban jubilált, hiszen a 254. meccsén a 200. és 201. gólját érte el zöld-fehér mezben.

Ez elképesztő szám, mert csupán hat évvel azelőtt igazolt a Celtichez, és bár több ízben is sérült volt, négy idényben is bőven harminc fölött termelt. Két évvel korábban például meg sem állt 53-ig, amivel az európai Aranycipőt is elnyerte. Mindennek fényében már szinte nevetséges összegnek tűnik az a 650 ezer font, amit glasgow-i klubja annak idején kifizetett érte a holland Feyenoordnak...

A különböző nemzeti bajnokságok mindenki számára nyilvánvaló eltérő színvonala miatt nem ez a létező legkorrektebb statisztika, de az érdekesség kedvéért az NS 2003. május 23-án, a szóban forgó két kulcsmeccs között összevetette Henke akkor aktuális mérkőzés/gól átlagát a szigetországban ügyködő csatárokéval!

Nos, a három legjobbnak tartott támadó közül csak egy előzte meg a felnőttek közötti debütálásától addig a napig 0.59-es mutatót produkáló svédet: Ruud van Nistelrooy (MU) 0.60-nal állt előtte, míg Michael Owen (Liverpool) 0.54-gyel, Thierry Henry (Arsenal) pedig 0.40-nel büszkélkedhetett.

Persze, hogy az ilyesféle adatokkal mennyire óvatosan kell bánni, jól mutatja, hogy válogatott mezben már másképp nézett ki a sorrend: abban az összevetésben Larsson a negyedik helyre szorult, mivel csak minden harmadik találkozón volt eredményes.

Ez értelemszerűen a legkevésbé sem érdekelte a szurkolókat, akik azt látták hétről hétre, hogy „Henrik királyukat" nem tudják tartani a védők. És nem csak a Livingston vagy a Motherwell védői, de adott esetben a Porto válogatott bekksora (Vítor Baía – Paulo Ferreira, Jorge Costa, Ricardo Carvalho, Nuno Valente) sem. (Holott amióta csak bejutottak a döntőbe, José Mourinho egyfolytában azt hangsúlyozta, hogy Larssonra – és a fejeseire – nagyon oda kell figyelni...).

Ahogy az első gólnál felment a légtérbe, és hihetetlenül precíz mozdulattal a túlsó kapufához irányította a labdát, az varázslatos volt. Eleve nagy dolog, hogy a fejeseivel képes kitűnni, mert se nem égimeszelő (178 cm), se nem különösebben erős testalkatú (72 kg). Viszont az emelkedése magasugróéra hajazott, és pompásan helyezkedett. Utóbbit a második találatakor bizonyította, amint a semmiből feltűnve egyedül maradt „odafent", és bebólintotta a másodikat.

Meg aztán ne feledjük: a főleg védekező, kontrákra játszó csapatában jóformán ő volt az egyetlen (a Chris Suttont váltó Shaun Maloney beállásáig), akinek elképzelése volt róla, miként kellene megközelíteni a portugálok kapuját...

Nem véletlen, hogy a BBC honlapján – meglehet, csipetnyit elfogultan – kilences osztályzatot adtak neki, trénere, Martin O'Neill meg így kommentálta a góljait: „Világklasszis produkció egy világklasszis futballistától".

Mindenesetre bár Derlei és Dmitrij Alenyicsev gólját egyaránt néhány percen belül kiegyenlítette, a nagyrészt emberhátrányban töltött hosszabbítás hajrájában a brazil csatár második találatára már neki sem volt válasza (ezzel egyébként mindketten pont 12 góllal vették ki a részüket együttesük meneteléséből, igaz, a Celtic támadója előzőleg a Basel elleni elbukott BL-selejtezőn is elkönyvelhetett egyet).

A fájó fiaskó és az egyéni részsiker után a magukba roskadás helyett ott várt a csapatra a skót élvonal zárónapja. Martin O'Neill gárdája ugyebár Kilmarnockban (a 4, helyezettnél), míg Alex McLeish hajszállal éllovas alakulata hazai pályán a Dunfermline (5.) ellen vágott neki az utolsó körnek, amelyben a befejező percekig kiélezetten alakult a trófeáért folyó párharc.

Az események az Ibrox Parkban pörögtek fel inkább, a 3. percben Claudio Caniggia szenzációsan tálalt a kiugró Michael Mols elé, aki vezetéshez juttatta a Rangerst. Nyolc perc telt el, amikor Jason Dair révén egyenlített a Dunfermline, ám jött újabb öt perc, és Caniggiának köszönhetően ismét harsogott a Rangers-közönség.

A Celtic Sutton fejesével épp ugyanekkor megszerezte a vezetést, de még mindig ott volt az immár két rúgott gólnyi hátrány. Az első félidő hajrájában pár percig gólkülönbségben is jobban álltak a „protestánsok", ám Sota Arveladze találatára Sutton odaát szűk negyedórányi csúszással „válaszolt".

A fordulás után a zöld-fehérek Alan Thompson tizenegyesgóljával már 3–0-ra mentek és átvették a vezetést a tabellán, de ez az állapot csak tíz percig tartott, Ronald de Boer a 64. percben 4–1-re, Steve Thompson a 67.-ben 5–1-re alakította a Rangers–Dunfermline találkozó állását.

Alan Thompson fölédurrantott egy büntetőt, ám a 83. percben mégis megcsillant a reménysugár a Celtic előtt: Sztilian Petrov Henrik Larsson passza után becsúszva megszerezte csapata negyedik gólját.

Még egy kellett volna, hiszen megint a rúgott gólok számán múlt a helyzet, azonban a Rangers Mikel Arteta tizenegyesével a 90. percben még rátett egy lapáttal (6–1), és eggyel jobb gólkülönbségének köszönhetően megszerezte az 50. bajnoki címét, egyúttal a Bajnokok Ligája-indulás jogát. Pedig ha az ezúttal eredménytelen Henke most is hozta volna a sokkal nagyobb erejű Porto ellen elért dupláját...

Ennek híján azonban a Rangers helyezett el több gólt ellenfele hálójában a legutolsó fordulóban, így két szezon után elhódította a skót Premier League trónját a Celtictől, amely tehát az UEFA-kupa után a bajnokságot is elbukta.

(Méghozzá függetlenül attól, hogy Sutton miket gondolt... „Már a meccs előtt tudtuk, mi lesz a végeredmény az Ibrox Parkban. A Dunfermline lefeküdt a Rangersnek, a játékosok sokat tudnának mesélni arról a meccsről, és ami előtte történt" – nyilatkozta az angol, aki azt is kifogásolta, hogy a Kilmarnock 4–0-s hátrányban húzta az időt ellenük. A tabella persze már nem változott, a szövetség viszont eljárást indított Suttonnal szemben, aki „rossz fényt vetett a labdarúgásra.")

A dupla kudarc egyébként végleg megérlelte a döntést a zöld-fehérek svéd csatárában, aki néhány nappal utána – két fontos Eb-kvalifikációs erőpróba előtt – bejelentette, hogy legutóbbi visszatérése csupán egy mérkőzésre szólt, vagyis a magyar válogatott elleni áprilisi Európa-bajnoki selejtező (2–1-re nyertek a skandinávok Budapesten) volt az utolsó fellépése a nemzeti csapatban.

„Ilyen rövid időn belül nincs erőm harmadszor is összpontosítani – nyilatkozta a csalódott Larsson a svéd televízióban. – A jövőben csak a klubomat szeretném képviselni. Ez nem jelenti, hogy egy életre eljegyeztem volna magam a Celtickel. Az álmom az, hogy egy spanyol együttesben fejezzem be a karrieremet."

Lars Lagerbäck, a sárga-kékek egyik szövetségi kapitánya sajnálattal, de tudomásul vette a közlést. „Henrik mindig alaposan átgondolja a döntéseit, és magasra teszi a lécet saját maga számára. Most azt mondta, hogy elérkezett egy olyan ponthoz az életében, amikor már nem érez elég motivációt a válogatottbeli játékra, még egy esetleges válsághelyzetben sem. Bele kell nyugodnunk ebbe" – fogalmazott a szakember a 32. évében járó támadóról.

Egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy az 1971-es születésű klasszis még további kétszer visszavonult a címeres dressztől, mielőtt 2009 végén végleg fel nem hagyott a profi labdarúgással. A nagy vágya ugyanis nagyjából teljesült: miután még egy évet lehúzott a Celticnél – és naná, hogy visszaszerezték a skót bajnoki elsőséget, meg a kupát is mellé, az ötödik ottani gólkirályságáról nem is szólva –, a Barcelonához igazolt.

Azaz nem egyszerűen egy spanyol klubba, hanem ahhoz, amely mindkét ott töltött idényében bajnok lett, és a másodikban, amikor ő maga is rendszeresen játszhatott, mert nem hátráltatta sérülés, ismét két számjegyű mennyiségben lőtt gólt – ráadásként 2006-ban a BL-t is megnyerték, melynek serlege mégiscsak szebben csillog, mint az elszalasztott UEFA-kupa...

Tény, hogy nem ott, a csúcson fejezte be a karrierjét, de a többi már csak jutalomjáték volt: három és fél esztendő szülővárosában, egykori első profi csapatában, a Helsingborgban, miközben arra is módja nyílott, hogy egy kölcsönszerződés erejéig 2007 telén hét bajnoki és hat egyéb találkozón kisegítse az utóbb bajnoki címig jutó Manchester Unitedet – melynek szurkolói, pályafutásához méltóan, márciusban álló ovációval köszöntek el tőle.