Nemzetisport.hu 2012.01.13 10:54 Frissítve: 2015.03.29 04:16

Dunaújvárosi átok az Alba Volán hokisain

Dunaújváros jó ideje a jégkorong egyik hazai fellegvára, néhány éve viszont egyértelműen a Fehérvár mögé szorult (ugyanakkor pozitív fejlemény, hogy ősztől szintén bekapcsolódott az osztrák hoki vérkeringésébe, még ha nem is az EBEL-be, hanem az eggyel alacsonyabb osztálynak számító Nationalliga küzdelmeibe). Nem volt azonban olyan rég, hogy még reálisan versenyre kelhetett az Alba Volánnal az itthoni trónért. Az előző évtized elején az erőviszonyok már a megyei rivális felé billentek – így annál érdekesebben hatott, amikor annak ezt csak azért sem sikerült érvényesítenie...

 


Az AV a 2003-as MK-döntő után nem sokkal bajnok lett, majd még sokszor – képünkön 2007-ben (Fotó: archív)
 

Egy Magyar Kupa-döntő már önmagában véve is érdekes, de az előzmények ismeretében a Dunaferr SE és az Alba Volán-FeVita kilenc évvel ezelőtti debreceni összecsapása ennél is többnek, igazi csemegének ígérkezett.

Az előző – bő egy esztendővel korábban, 2001 novemberében Miskolcon lejátszott – MK-finálét ugyanis az akkor valamivel esélytelenebbnek tartott dunaújvárosiak nyerték meg, s az Acélbikák utána is minden igazán tétre menő meccsen (bajnoki döntő, Kontinentális Kupa) legyőzték az Albát, míg a fehérváriak csak a nem különösebben jelentős összecsapásokat (OB I alap- és második szakasz, Interliga-alapszakasz, felkészülési torna) hozták.

Röviden összefoglalva tehát 2003 elején immár tizennégy hónapja tartó „átok" ült a Volánon, a másik oldalról nézve pedig ugyanilyen hosszú sikerszériát tudhatott magáénak a Dunaferr.

Az újvárosiak szlovák trénere, Dusan Kapusta a meccs előtt elárulta, csapata várhatóan az addig jól bevált taktikát alkalmazza majd, azaz a fehérváriaknak nagyon kellett figyelniük a címvédő első sorára, elsősorban is annak balszélsőjére, a 2002 legjobb hazai jégkorongozójának megválasztott Ladányi Balázsra, aki bár az előző két bajnokit kihagyta csuklósérülése miatt, a Főnix-csarnokban természetesen már jégre lépett.

„Erős fájdalmaim vannak, de ezen a mérkőzésen mindenképpen játszanom kell. Egyelőre gyógyszeres kezelést kapok, s ha nem javul, jöhet az injekció. Szeretnénk megvédeni a kupát, remélem, ezúttal minden sorunk kitesz magáért. A tornász-világbajnokságon a televízión keresztül már láttam a gyönyörű létesítményt, amelyet, remélem, a sportszerető Loki-drukkerek megtöltenek és nekünk szurkolnak majd. Elvégre mi is piros-fehérben játszunk..." – mondta bizakodva a válogatott csatár a 2002 szeptemberében átadott debreceni aréna történetének legelső hokimeccse kapcsán, amelyen az MK-diadalok tekintetében 5–4-es hátrányban lévő Alba Volán előtt ott volt a lehetőség az egyenlítésre.

Aztán a finálé a címvédő Dunaferr 1–0-s előnyével indult... A félreértések elkerülése végett nem valamiféle új szabály okozta ezt, még csak nem is a kiírásban szerepelt efféle kitétel, egyszerűen az történt, hogy az Acélbikák már a 45. másodpercben megszerezték a vezetést.

Mégpedig egy olyan góllal, amely semmiféle meglepetéssel nem szolgált, hiszen a Dunaferr gyakorlatilag már évek óta az ilyen típusú találatokkal operált: ezúttal Balaz ugratta ki káprázatosan (mintha csak Ladányi csinálta volna...) Peterdit, aki biztos kézzel helyezett Budai mellett a bal sarokba.

Egyszerűen hihetetlen: ha tippelni kellett volna, hogy vajon milyen gólt ütnek az újvárosiak, tíz emberből tíz biztosan valami hasonlót képzelt volna el, s bár ezzel bizonyára a fehérváriak is tisztában voltak, ennek ellenére csak beleszaladtak...

A gyors találat amúgy a teljes első harmad képét meghatározta: a Volán láthatóan megroggyant, még emberelőnyből is alig tudott egy-két épkézláb támadást összehozni, míg a Dunaferr az általa nagyon kedvelt gyors kiugratásokkal próbálkozott, nem sok sikerrel. Így hát a kupadöntő egy elég szürke, eseménytelen első felvonással kezdődött, amely során a legjobban talán a kapusok unatkoztak, mivel alig-alig lőttek kapura a csapatok.

A folytatásban keveset változott a játék képe, s csak a harmad vége felé élénkült fel valamelyest a meccs. Ekkor már az albások is érezték, hogy az eddigieknél több kell: ha nem is sokkal, de aktívabbak lettek, s ebből egyenesen következett, hogy a másik oldalon, az újvárosi csatárok előtt is több lehetőség adódott.

Igazi, góllal kecsegtető momentumra viszont a negyvenedik percig kellett várni, akkor aztán Ladányi akár kétszer is betalálhatott volna, miközben a székesfehérváriak játéka továbbra is hihetetlenül meddő volt.

Ahogy közeledett a kupadöntő vége, úgy lett egyre mozgalmasabb a találkozó: a harmadik játékrészben az egyik oldalon Rusznyák (44. perc), a másikon Peterdi (45. perc) és Ladányi (53. perc) került helyzetbe, ám mindhárman hibáztak. Amikor viszont már a legtöbben elkönyvelték az Acélbikák sikerét, egyenlített a Volán: Ondrejcik kotorta oda a korongot a kapuhoz teljesen egyedül érkező Kiss elé, akinek nem okozott nehézséget kilőni a jobb alsó sarkot.

A rendes játékidő lejárta előtt nem sokkal még Ladányi borzolta a kedélyeket egy hatalmas ziccerrel, ám mivel az eredmény nem változott, következett a hosszabbítás: négy játékos mindkét oldalon, az első gólig, de maximum öt percig.

Természetesen tömény izgalmat hozott ez a háromszáz másodperc, különösen, hogy a fehérvári Gröschl teljesen feleslegesen kiállíttatta magát. A létszámfölénnyel azonban nem tudott mit kezdeni a Dunaferr, sőt a 64. percben megugró Ondrejcik akár emberhátrányból dönthette volna el a mérkőzést, de – ez egy ilyen meccs volt – e lehetőség is kimaradt, azaz jöhettek a büntetők.

Míg a fehérvári oldalon Rusznyák, Fedor, Palkovics és Ocskay is hibázott (elképesztő...), addig az újvárosiaknál Sándor és Erdősi betlije után Balaz rendkívül higgadt csel után betalált, Ladányi pedig (ki más...?) a bal felső sarokba emelt koronggal végérvényesen eldöntötte a kupa sorsát. Vagyis az Alba számára tovább folytatódott a Dunaferr-átok...

„Természetesen továbbra is bizalommal vagyunk Jan Jasko iránt, és én személy szerint az utolsó csepp véremig kitartok mellette. Hiszek abban, amit csinál, mert látom, hogy nap mint nap milyen minőségű és intenzitású munkát végeztet el a csapattal" – mondta szinte kérdés nélkül az NS-nek idősebb Ocskay Gábor, az Alba Volán-FeVita hokisainak menedzsere másnap, 2003. január 13-án.

Persze nem véletlenül kezdte éppen ezekkel a mondatokkal a beszélgetést, ugyanis a találkozó óta gyakorlatilag csak azt kérdezték tőle, hogy az együttes szereplése miatt levonnak-e valamiféle személyi konzekvenciát. A válasz tehát: nem, pontosabban még nem...

Mindemellett a klubvezető készséggel elismerte, elméletileg az ilyesfajta spekulációknak is lehetne alapjuk, ugyanis a tények azt mutatták, hogy bár idehaza kiemelkedően a legjobb körülmények és anyagi feltételek között készülhetett a vitathatatlanul legerősebb játékosállományú Alba Volán-FeVita, a 2001 tavaszán megnyert bajnoki döntő óta – legyen szó bármilyen küzdelemsorozatról – csak az ezüstéremig jutottak a székesfehérváriak.

A Magyar Kupában kétszer (2001 és 2003), a bajnokságban (2002), az Interligában (2002) és a Kontinentális-kupa harmadik fordulójában (2002) is csak másodikok lettek, ráadásul az Interliga-ezüstöt leszámítva mindannyiszor a Dunaferr előzte meg őket.

Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a Volán edzője, Jan Jasko szövetségi kapitányként is a második helyig vezette a válogatottat a 2002-es divízió 1-es világbajnokságon (félreértések elkerülése végett, ez kizárólag a tényszerűség és nem az azonos minősítés miatt illik a sorba, ugyanis míg az előbbieket Fehérvárott kudarcként élték meg, a válogatott produkciója bravúrnak számított!), akkor nem járhatott messze az igazságtól, aki azt gondolta, hogy a szlovák szakembernek már nagyon tele lehetett a...

... vitrinje az ezüstérmekkel...

S ha már Jaskónál tartunk: a sportágban egy ideje kérdezgették, s egy-egy ilyen Dunaferr-sikerrel záruló találkozó után még hangsúlyosabban került szóba, hogy nem lenne-e célszerűbb, ha a válogatott élén vezércserére szánná el magát a szövetség, azaz az idehaza a Dunaferrnél klubszinten sikeresebb, ám a válogatottnál csak másodedzőként dolgozó Kapusta helyet cserélne a kapitány Jaskóval.

„Egyértelműen cáfolhatom az ilyen jellegű híreket, a szövetség elnökségénél ez most nem téma – mondta Kovács Zoltán főtitkár. – A két szakemberrel tavaly nyáron megállapodtunk, akkor mindketten elfogadták a feltételeinket, és ezen most több okból sem kívánunk változtatni.

Egyrészt az áprilisi budapesti divízió 1-es világbajnokság előtt nem szeretnénk kapkodni, másrészt pedig mi nem a klubbal, hanem a nemzeti együttesünkkel elért eredmények alapján adtuk a megbízást, amely egyébként a világbajnokság végéig szól, addig azonban ezzel a kérdéssel nem foglalkozunk.

Egyébként is, szerintem az a legfontosabb, hogy a két legjobb magyar csapat edzőinek irányításával készül a válogatott, és számunkra az lenne az ideális, ha a szlovák szakemberek az esetleges kisebb súrlódások ellenére még az eddigieknél is jobban együtt tudnának dolgozni."

Ezzel szemben az idő tájt az a pletyka terjedt el, hogy nem sokkal korábban, egy Volán–Dunaferr mérkőzés kapcsán összekapott egymással Kapusta és Jasko, s a nézeteltérésük odáig fajult, hogy az előbbi kijelentette: másodedzőként nem szeretne közösen ténykedni honfitársával. Nos, a történet – ahogyan az a pletykák esetében lenni szokott – sántított, amit maga Dusan Kapusta is megerősített az NS-nek:

„Jan Jasko a szövetségi kapitány és én vagyok a másodedző. Ebben állapodtunk meg, és ezen nem is változtatunk. Én a magam részéről nagyon tisztelem őt, szerintem kiváló munkát végez a válogatott élén, s biztos, hogy ezt a szurkolók majd a pályán látottak alapján is megtapasztalhatják.

Azt pedig tudomásul kell venni, hogy minden ilyen helyzetben kell lennie egy vezetőnek és egy beosztottnak, és ez így is van rendjén. Szerintem most az a legfontosabb, hogy minél jobb eredményeket érjünk el a válogatottnál is, mégpedig együtt."

Nagyon derék, példamutató nyilatkozat volt ez, sajnos azonban a jégen nem valósultak meg a vágyak: a budapesti vb-n a lengyelektől és a kazahoktól is kikaptunk, sőt még Romániát sem sikerült megverni, a harmadik helyezés pedig visszaesést jelentett az előző évhez képest. Úgyhogy a következő szezonnak már nem Jaskóval vágtak neki legjobbjaink – de nem is Kapustával, elkezdődött ugyanis a Cortina-korszak.

A világbajnokság azonban történetünk idején még odébb volt, az azonban e nélkül is világosan látszott, hogy Jan Jaskónak az Alba Volánnál is bizonyítania kellett, hiszen – miként arról idősebb Ocskay Gábor is beszélt – Székesfehérváron már nagyon régen vártak egy kiugró eredményre:

„Hosszú ideje próbáljuk megtalálni az okát annak, hogy a legfontosabb pillanatokban miért nem úgy teljesít a csapat, ahogyan az elvárható lenne. A debreceni kupadöntő alatt is úgy éreztem, hogy a játékosokban nincs elég tűz, pedig egy ilyen meccsen százhúsz százalékot kellene nyújtaniuk.

Az első sor és a légiósaink képtelenek voltak húzni a társakat, márpedig ez tőlük elfogadhatatlan. Ha így nézem, akkor a többieket valamelyest fel is menthetjük a gyengébb produkció miatt, de az biztos, hogy pozitívumként kizárólag az egész idényben jó teljesítményt nyújtó Budai Krisztián nevét említhetem meg. Egyszer-egyszer természetesen előfordulhat egy kisiklás, de a mi esetünkben ennél már jóval többről van szó.

Most olyan helyzetben vagyunk, mint az a magasugró, aki két rossz kísérleten túl van, és csak akkor marad talpon, ha harmadszorra átugorja a lécet. Ebben a szezonban számunkra négy lehetőség adódott, s ebből kettőt – a Kontinentális Kupát és a Magyar Kupát – már elpackáztunk. Hátravan még az Interliga és a bajnoki döntő, ahol nem hibázhatunk; mindenképpen produkálnunk kell, mert... Szóval nagyon rossz idők jöhetnek még a csapatra..."

A meglehetősen lehangolt menedzser azt is hozzátette, hogy a felelősség rá eső részét természetesen magára vállalja, sőt a következő hetekben, hónapokban a saját ténykedésével kapcsolatban is sok mindent kénytelen lesz átgondolni. Állítása szerint még az is elképzelhető volt, hogy hibáztak, amikor ilyen, valóban európai szintű feltételeket teremtettek az együttesnek, amely viszont talán még nem érett meg erre...

Nos, idősebb Ocskay Gábor nyilván felvidult később, hiszen az Interligát és a bajnokságot egyaránt a csapata nyerte meg végül abban az idényben – az utóbbit például úgy, hogy a négy nyert mérkőzésig tartó döntőben ötször verte el a Ladányiékat... (Ez úgy történhetett meg, hogy a Dunaferr bírói műhibára hivatkozva megóvta a finálé első felvonását, s az újrajátszást is elbukta.)

Távolabbra tekintve pedig: noha a kilencvenes évek közepétől minden páros esztendőben az újvárosiak lettek az elsők, a fentebb tárgyalt találkozó évétől kezdve már kivétel nélkül mindig az AV a magyar bajnok, vagyis a – 2007 óta magasabb szinten, az EBEL-ben (is) vitézkedő – klubnak pont a nagy balszerencse-széria lezárásával sikerült itthon „végleg" letörnie a nagy rivális „számmágiáját" és egy kézben összpontosítani a hatalmat.

Egyedül az MK-val nem tudott megbékülni az együttes: azt a következő szezonban is a dunaújvárosiak hódították el, pedig bázisvállalatuk anyagi nehézségei, pénztelensége miatt akkoriban épp az ellehetetlenülés határán egyensúlyoztak...