Az olaszok a falra festették - és 2-2 lett...

B. G.B. G.
Vágólapra másolva!
2011.06.22. 09:04
null
Buffon: Nem hiszem el, hogy mégis megcsinálták…
A nagy labdarúgótornák csoportköreiben nemegyszer fordult elő, hogy a két fél pont olyan eredményt ért el, amellyel kiejtettek egy harmadikat. Három fokozatot lehet megkülönböztetni. Mindennek az alja volt az 1982-es vb NSZK–Ausztria találkozója (1–0), amely a szintén négy ponttal végző Algéria mellett az egész világot felháborította – főleg azzal, ahogy látványosan csalták a futballt. 1978-ban a jókora hátszéllel nyomuló Argentína 6–0-ra intézte el Perut (kárvallott: Brazília), míg az 1984-es kontinenstorna selejtezői során a spanyolok épp a szükséges mértékben, 12–1-re múlták felül Máltát (a kijutásról lemaradó együttes: Hollandia). Ezek a meccsek azonban legalább élvezhetőek voltak. Hét éve Olaszország sírt – miután a svédek és dánok remek mérkőzésen 2–2-re végeztek az Eb-n. A különbség az előző két példához képest nem elsősorban a színvonalban volt, hanem abban, hogy valószínűleg susmus nélkül hozták össze.

A squadra azzurra sorsa a 2004-es portugáliai Eb csoportbeli második fordulója után a rivális északiak kezébe került. A Svédországgal vívott mérkőzés 1–1-e miatt ugyanis az olaszok az alábbi helyzetbe kerültek: a harmadik körben hiába győzik le bármilyen gólkülönbséggel Bulgáriát, ha a dán–svéd meccs 2–2-es, vagy annál gólzáporosabb döntetlent hoz.

Ez esetben ugyanis az azonos pontszámmal záró három gárda között egymás elleni minitabellát kellett kiszámolni, és a három különbözőféle döntetlen után a svédeknek (legalább) 3–3, a dánoknak pedig (minimum) 2–2 jött ki gólkülönbségként – szemben az olaszok (már nem módosítható) 1–1-ével (ugyanis a dánokkal gól nélkül zártak)... Ez kiesést jelentett, akármit is érnek el harmadjára.

Pedig Portóban, amikor még a saját kezükben volt a sorsuk, nagyrészt ők álltak jobban, és nemcsak az eredmény, hanem a mutatott játék alapján is. Az eltiltott Totti nélkül, viszont az elején még három játékmesterrel próbálkozott Giovanni Trapattoni szövetségi kapitány, ám később, a vezetés birtokában Del Piero és Cassano lehozatalával egyértelművé vált, hogy az eredményt akarja tartani, és ennek a félős taktikának meg is itta a levét: Ibrahimovic egy emlékezetesen látványos góllal – kifacsart testtartású jobb külsős „sarkazásával" – egyenlített.

A svéd sajtó mindkét együttes kapcsán rávilágított a kulcsmomentumra. „Super Zlatan" cím alatt a Dagens Nyheter arról írt, „az olaszok már elhitték, hogy megnyerték a meccset, becsukták az ajtót és eldobták a kulcsot, de mi megtaláltuk". A Svenska Dagbladet szerint pedig „válogatottunk régebben elvesztette volna ezt a találkozót, de Ibrahimoviccsal, Henrik Larssonnal és Ljungberggel sohasem szabad feladni a reményt".

„Egy sokgólos döntetlen? Miért is ne?"

Az olaszok mindenesetre aznap este óta nem győzték hangsúlyozni, hogy mennyire bíznak a dánok és a svédek sportszerűségében, és ezzel tulajdonképpen jó előre megágyaztak a magyarázkodásuknak. Erős lélektani hadviselésbe kezdtek, amelyet mindkét „megcélzott" nemzeti együttes tagjai világosan visszautasítottak.

„Elegem van az olaszokból, én a dánok elleni meccsel akarok foglalkozni – fakadt ki a következő sajtótájékoztatóján Tommy Söderberg, a svédek egyik szövetségi kapitánya. – Mi azon tanakodunk, hogyan kell védekeznünk és hogyan kell támadnunk, nem pedig azzal, miképp kell kettő kettőt játszanunk. Ezt az egész helyzetet az olaszok fújták fel." Közvetlen kollégája, Lars Lagerbäck sokkal keményebben fogalmazott: „Az olaszok gyanakodnak? Ez legalább annyira csúnya, mintha valaki leköpi az ellenfelét a pályán..."

A játékosok közül Larsson is kikérte magának a kialakult helyzetet, és elvetette Gattuso ötletét, aki szerint ötven kamerának kellett volna követnie a meccset (s benne külön-külön az összes játékost): „Mi profik vagyunk, és mindent elkövetünk, hogy legyőzzük a dánokat." „Számunkra olyan a dánok elleni meccs, mint egy derbi, úgyhogy tudásunk maximumát nyújtjuk majd – jelentette ki Ljungberg, míg Ibrahimovic így nyugtatta a délieket: – Mi sohasem kalkulálunk előre, nyugodjanak meg az olaszok, meg fogjuk verni a dánokat."

Síkra szállt a résztvevők tisztessége mellett Lennart Johansson, az UEFA svéd elnöke is, aki szerint „az északi mentalitásnak nem része a bundázás, ráadásul a svédek és a dánok hagyományosan nagy ellenfelei egymásnak, ezért igazi derbi lesz a mérkőzésük". Emellett a két érintett országból az összes többi vezető is hangsúlyozta, hogy ez az ütközet hatalmas rangadó, így mindkét félnek minden körülmény között a győzelem a feltétlen célja.

Dán részről az évek óta Milánóban játszó Helveg próbálta megnyugtatni a problémázó olaszokat: „Nem kell idegeskedniük, mert mind a két csapat azon lesz, hogy hazaküldje a másikat". Jörgensen azt mondta, hogy „nem lesz megegyezés a svédekkel, akiket meg fogunk verni" – ugyanakkor Morten Olsen szövetségi kapitány sátáni vigyorral az arcán így fogalmazott: „Egy sokgólos döntetlen? Miért is ne?"

Komolyra fordítva: mindkét megvádolt tábor személyes sértésnek vette az összeesküvés-elméletet, azzal rendezve el az ügyet, hogy „ha az olaszok lennének ebben a helyzetben, akkor ők biztosan nem erőltetnék túl magukat, ezért kombinálnak most". Az olasz állami tévé, a RAI egyébként a maga eszközeivel kombinált: Gattuso ötletén felbuzdulva két saját kamerát is elhelyezett a kapuk mögött, minden suskust lefülelendő – azért csak kettőt, mert több nem fért el...

„A meccsnap estjéig nem akarok a dánokkal és a svédekkel foglalkozni, éppen elég gondot jelentenek nekünk a bolgárok. Igaz, hogy már kiestek, de az előző két mérkőzésük jelentős részében egyenrangú ellenfelei voltak az őket legyőző együtteseknek" – összegezte félelmeit Trapattoni mester, aki azt is elmondta, hogy mindenképp kétgólos győzelmet vár csapatától.

Mielőtt belefolynánk a 2004. június 22-én párhuzamosan megrendezett két párharcba, még egyszer a lényeg: a 2–2-ről (3–3-ról, stb.) már szóltunk, míg 1–1 esetére az azzurriknak legalább két, de inkább három góllal kellett megverniük Bulgáriát, hiszen akkor a dánokkal kerülnek azonos helyzetbe, s így a bolgárok elleni eredmény dönt (Tomassonék 2–0-ra múlták őket felül) – míg ha bármilyen más eredmény születik, akkor már a minimális olasz siker is elegendő volt a legjobb nyolc közé jutáshoz.

„Már senki sem tudja lemosni a bundagyanút"

Utóbbiak mérkőzése amúgy felidézett egy réges régi emléket is. Az 1990-es világbajnokság Németország–Anglia elődöntőjének időpontjában a Wembley Stadionban a Rolling Stones koncertezett, és a közönség 80 százaléka fejhallgatón a torinói találkozó élő tudósítását hallgatta, mi több, a zenekar tagjai is rá-rápillantottak a tévékészülékre zenélés közben. Valami hasonló zajlott most Guimaraesben, ahol az itáliai szurkolók ugyan torkuk szakadtából buzdították sajátjaikat, de közben – talán a játékosokkal együtt – Portót figyelték.

A 44. percben aztán Materazzi lerántotta Berbatovot, és a büntetőt Martin Petrov magabiztosan értékesítette. A szünetben tehát a lelátói olaszok akár ki is kapcsolhatták rádióikat, hiszen amíg az északiak keményen küzdöttek egymás ellen, az ő kedvenceik nehéz 45 perc elé néztek – és egyelőre nem volt okuk számolgatni.

Ám a jelek szerint a drukkerek eredményesen szurkoltak és/vagy imádkoztak, mert a 48. percben egyenlíteni tudtak Perrotta révén (1–1). Húsz perccel később pedig úgy alakult odaát az állás, hogy már egy szimpla győzelem, azaz még egyetlen további gól(ocska) is elég lehetett a továbbjutáshoz.

Egyre veszélyesebb támadásokat vezettek Vieriék, a bolgárok nem nagyon jutottak túl a felezővonalon, de sokáig kivédekeztek minden veszélyes akciót. Ez olykor csak hatalmas szerencsével sikerült – ám a 94. percben kifogytak belőle: Cassano révén ugyanis betaláltak az olaszok. Nagy volt az öröm, de...

...de hogy ez miért és mivé változott, kiderül „körkapcsolásunk" második részéből. Folytassuk egy várossal arrébb, persze visszatekerve az óramutatót a kezdő sípszóhoz. Érdemes elolvasni az NS akkori tudósítását.

„Bennünk azonban csak azért is ott bujkált a kisördög, hát igyekeztünk mindenféle apróságot észrevenni, hogy vajon tényleg volt-e valamiféle susmus a két csapat között. A RAI kamerái mindenesetre forogtak, és perdöntő bizonyítékként rögzíthették, hogy a kezdés előtt minden svéd odament a dán játékosokhoz, paroláztak velük, Ibrahimovic ráadásul még egy mosolyt is megeresztett Tomasson felé.

A gyanú csak fokozódott, amikor a térfélválasztásnál Mellberg és Henriksen kiadósat beszélgetett egymással, valamint a lelátón felfedeztünk két szurkolót, akik piros-fehér és sárga-kék színű sáljuk dacára éppen egymás mellett ültek. Itt aztán készült valami, annyi szent.

A laikusok szerint ugyan a csapatok kíméletlenül egymásnak rontottak és szó sem volt itt baráti játszadozásról, ám ne tessék felülni a látszatnak, ennek is megvan a trükkje: igaz, hogy a játékosok többször agyonrúgták egymást, Ljungberg például magával sodorta Sörensen kapus orrának felét, de mivel senkit sem kellett hosszabban ápolni, netán helyben eltemetni, éltünk a gyanúperrel, hogy igenis vigyáznak egymásra ezek a futballisták.

Aztán az első félóra végén Tomasson irdatlan nagy gólt rúgott, vagyis látszólag az olaszok kedvező helyzetbe kerültek, ám ne feledjük: ekkor már csak három találat kellett a nemszeretem eredményhez... Jól begyakorolt összeesküvés-elméletünket egyedül Sörensen megmozdulásai után nem tudtuk hova tenni, hiszen a dán kapus egy perc alatt három ménkű nagyot védett – ám nemcsak ő klikkesedett, hanem a kapufa is, amely nem sokkal később Mellberg fejesét hárította.

Hát hogy lesz ebből 2–2?

Ha 2–2 nem is lett, az 1–1-re sokat azért nem kellett várnunk, mert rögvest fordulás után Henrik Larsson tizenegyesével egyenlítettek a svédek. Hát, ez bizony már mindkét együttes számára kellemesebb állás volt, mint a 0–0, viszont még nem tökéletes. A svéd válogatott ezzel az eredménnyel ugyan biztos továbbjutónak tűnt, a dánok viszont már az olaszok bénaságára voltak utalva, akik ugye Guimaraesben gyűrték a bolgárokat.

Az olasz gárdáért szorítók talán nem is tudták, minek örüljenek: ha nem születik újabb gól az északiak csörtéjén, s akkor nekik még kettőt kellett volna rúgniuk, ellenben ha a dánok vagy a svédek megszerzik a vezetést, akkor már egy itáliai találat is elég – csakhogy Portóban így vészesen közel kerülnek a 2–2-höz...

Közel is kerültek, hiszen Tomasson megint büntetett, márpedig ezzel a góllal Svédország sodródott fölöttébb kiszolgáltatott helyzetbe. Aztán az utolsó előtti percben jött Jonson, és beállította az előzetesen rettegett 2–2-es végeredményt.

Bár nagyon jó meccs volt, már senki sem tudja lemosni a bundagyanút..."

A KÉT MECCS ÖSSZEFOGLALÓJA

„Meg kellett volna nyerniük a saját meccseiket"

Akik leginkább gyanakodtak, nyilván nem hagyták szó nélkül az utolsó egy percet, amikor a svédek zavartalanul passzolgattak a tizenhatosuk előterében – de mielőtt ők felháborodnának, érdemes visszagondolniuk a két évvel korábbi vb-re. Akkor, a Mexikó elleni egyenlítést követően az azúrkék mezesek öt percen keresztül pontosan ugyanazt csinálták, mint most a dánok: eszük ágában sem volt átmerészkedni a másik térfélre. Ez tehát aligha bizonyíték a megbeszélt eredményre.

Hasonló véleményen volt a svédek egyik szövetségi kapitánya is. „Nem hiszem, hogy tisztességtelen lett volna, ami a hajrában történt. Kilencven percen át mentünk előre, a végén a helyünkben bármelyik válogatott ugyanilyen óvatos lett volna. Emelt fővel hagyhatjuk el a helyszínt. Azt hiszem, ha Giovanni Trapattoni megnézi a videofelvételt, be fogja látni, hogy ez csaknem végig kemény harc volt" – mondta Lars Lagerbäck

Érdemes egy röpke pillantást vetni a két fél hivatalos örökmérlegére: 45 svéd győzelem, 16 döntetlen és 36 dán siker született eddig a bizonyos napig, ráadásul a megelőző utolsó 13 közös mérkőzésükből egyik sem végződött ikszre. Vagyis a pontosztozkodás számított a legkevésbé valószínű kimenetelnek... Ez bizony picit gyanús. Másrészt az összes konkrét eredményfajta közül a leggyakoribb pont a 2–2 volt a két nemzet derbijein. Azaz mégiscsak ez a „legnormálisabb" fejlemény...

Akár így, akár úgy, az egymással nem éppen baráti viszonyt ápoló két együttes elérte, hogy hiába nyertek végül az olaszok, a guimaraesi meccs a végállomást jelentette számukra. A győzelmet sírva elkönyvelő itáliaiak csak úgy fröcsögtek a lefújást követően: szerintük akkora bundát még a régi Szovjetunióban sem „gyártottak", mint most az északiak...

A dán szakvezető, Morten Olsen, kissé ingerülten, alig méltatta szóra az előzetes megegyezésre vonatkozó újságírói felvetést. „Ez nevetséges, nem is kommentálom. Akinek van szeme, látta, hogy mindkét fél a három pontra hajtott." A svédek közül Kim Källström még nyersebb volt: „Az olaszoknak meg kellett volna nyerniük a saját meccseiket, ahelyett, hogy a miénkre panaszkodnak."

Csapattársa, a második félidő elején büntetőből eredményes Henke Larsson pedig így látta: „Igen nehéz dolgunk volt, mert kettő egynél a dánok annyiszor kerültek helyzetbe, hogy több góllal is vezethettek volna, mire Jonsson a végén betalált. Egy ilyen eredményt egyébként lehetetlen megbeszélni, Steven Spielberg sem tudna efféle forgatókönyvet írni."

Otthon, Skandináviában természetesen nem a magyarázkodásra fordították az energiákat, ehelyett hangosan ünnepelték a sikert. „Északi győzelem!" – hirdette a vezető svéd napilap, a Dagens Nyheter címoldala, és a helyszínről tudósító kolléga néhány sorral lejjebb arról számolt be, hogy aki a portói stadionban szemtanúja volt a derbinek, tanúsíthatta, ennél komolyabb döntetlen akkor sem született volna, ha Kaszparov és Karpov néz egymással farkasszemet.

Kollégája, a Svenska Dagbladet riportere azt pötyögte laptopjába, hogy „...varázslatos eredményt hozott ez a varázslatos este". A legfrappánsabb azonban a Stockholm City volt, a svéd magazin ugyanis másnap a következő dátummal került ki a standokra: 2004. június 2–2...

Valamivel odébb, Dániában is repkedtek a pezsgősdugók, a többség Tomasson egészségére koccintott. A Berlingske Tidende – érthető okokból – azzal állt elő, ha nincs a két gólt szerző csatár, a csapat nem jutott volna tovább. A Jyllands-Posten színvonalasnak és drámainak minősítette az ütközetet, míg az EkstraBladet az olasz Milanból – okos „előrelátással" – épp azon a nyáron az angol Aston Villába igazoló Laursent idézte: „Sajnálom, hogy Gattusóék kiestek. Pedig a rajt előtt arról beszélgettek, hogy melyik válogatottal szeretnének találkozni a fináléban..."

„Két éve a vb-n Moreno bíróra fogtuk"

A svédek nem siratták az olaszokat
A svédek nem siratták az olaszokat

Sokkal délebbre, a kesergő Itáliában a bolgárok elleni mérkőzés után meglehetősen kevés nyilatkozó foglalkozott a mutatott (gyengécske) játékkal és a kiesés okainak mélyreható elemzésével, a megszólítottak többsége a vetélytársakat vádolta a 2–2 kapcsán.

„Mindig ez van, amikor nem saját magunkon múlik a sorsunk. Én szégyellném magam a dánok és a svédek helyében, mert két csapat játszhat döntetlenre, ám egy kettő kettes eredménynél nagyon kilóg a lóláb. Minket vádolnak azzal, hogy nem vagyunk korrektek, de azt kell mondanom, hogy mások még nálunk is rosszabbak" – vélekedett Gianluigi Buffon, a válogatott kapusa.

Gigi Riva, az egykori legendás gólzsák a RAI szakkommentátoraként még keményebben fogalmazott a (helyettük) továbbjutók produkciójáról: „Nagyon aranyos műsort adtak elő. Amikor a dánok vezetéshez jutottak, látványosan eksztázisba kerültek, hogy aztán mindkét alkalommal engedjék a svédeket egyenlíteni. Fura, általában minket, olaszokat vádolnak bundázással meg különböző rafinériákkal, holott most kiderült, akadnak, akik sokkal »ügyesebbek« nálunk...

Sohasem hittem volna, hogy öt ponttal ki lehet esni. A dán és a svéd szövetség nagyon csúnyán viselkedett, mert biztos vagyok benne, hogy ennek a mérkőzésnek a forgatókönyve előre meg volt írva." (Ehhez csak annyit, hogy együttesük hiába zárt veretlenül, hiába szerzett öt pontot – többet, mint bármelyik másik búcsúzó –, csoportkörbeli pontrekordot döntött az Európa-bajnokságok történetének kiesői között. És itt az utolsó két szó a hangsúlyos...)

Érdekes módon viszont az olasz sajtó nem osztotta Buffonék véleményét, a zsurnaliszták inkább Giovanni Trapattonit és csapatát szedték ízekre. A La Gazzetta dello Sport Itália bukásáról és csődjéről írt, a kissé bánatosnak tűnő Tuttosport pedig a nemzet megaláztatását emlegette, miközben Trapattoninak is odapiszkált egyet, mondván: irányítása alatt legfeljebb tét nélküli találkozókat tudott megnyerni a gárda. A La Stampa a játékosokat (az olaszokat, nem a dánokat vagy a svédeket!) kiáltotta ki bűnbakká: „Ez a válogatott nélkülözi az igazi bajnokokat!"

Franco Carraro, az olasz szövetség elnöke szintén önkritikus volt: „Elsősorban azért estünk ki, mert nem lőttük be a helyzeteinket, és csak másodsorban azért, mert a dánok és a svédek döntetlenre végeztek, illetve mert balszerencsénk volt a sorsolással, hiszen jobb lett volna az utolsó meccsen valamelyik északi gárda ellen játszani."

Adriano Galliani ligaelnök szerint az olasz labdarúgás erkölcsi győztesként, a dán és a svéd pedig erkölcsi vesztesként került ki ebből a csoportból, ugyanakkor Alessandro Nesta, a védelem oszlopa hallani sem akart erről a mentegetőzésről: „Két éve a világbajnokságon Moreno bíróra fogtuk a kiesésünket, most inkább a saját portánk előtt kellene söprögetnünk, és nem újabb kifogásokat keresnünk."

Dicséretes tartásról árulkodó szavak. Nem is idézünk több érintettet, csupán annyit összefoglaló jelleggel, hogy az NS-ben megszólaltatott szakértők – lett légyenek akár a rendező ország, Portugália sajtótermékeinek szerzői és meginterjúvoltjai, akár magyar edzők, egykori válogatott játékosok – döntő többségükben úgy nyilatkoztak: nem volt bunda.

Egyébként a 2–2 kárvallottjai így jártak a lehető legjobban. Elbukták egy cím, a megnyerhető második legrangosabb cím esélyét. Viszont a (klub)sikerekben tisztességgel megőszült Trapattoni a kudarcot követően egyből elköszönt a válogatottól, és átadta a helyét Marcello Lippinek. Vele pedig két évvel később az olaszok diadalmaskodtak – a világbajnokságon...

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik