AS Roma: a „munkásfiú és az arisztokrata”

Bár a Bajnokok Ligája hárommal ezelőtti kiírásában az AS Roma várta helyzeti előnyből a Bordeaux elleni találkozót az A-csoport záró körében, mégsem könnyelműsködhetett a 2008. december 9-i meccsen, hiszen egy esetleges vereség (és a Chelsea valószínűsíthető londoni sikere) azt jelentette volna, hogy a francia bajnokság aktuális negyedik helyezettje jut tovább a legjobb 16 közé.

Minden más eredmény a „farkasoknak" kedvezett, így a kezdő sípszó előtt valószínűleg nem rágta tövig a körmét a Stadio Olimpicóba kilátogató 35 ezer drukker. Az első félidő nem a látványos játékról maradt emlékezetes, egyik csapat sem rohant fejjel a falnak, ami, valljuk meg, ekkora tétnél érthető is (a hazaiaknak jó volt a döntetlen, míg a vendégek esélyei lényegesen lecsökkentek volna, ha hátrányba kerülnek).

Látványos megmozdulásokat ugyan nem, de szabálytalanságokat bőven láthattunk, a játékvezető 22-szer állította meg a küzdelmet az első negyvenöt percben. Meglepetésre a Girondins játszott mezőnyfölényben, ám hiába volt a franciáknál többet a labda, ez meddőnek bizonyult.

Több mint egy órán keresztül nem született gól, s az olaszok művészien bántak az idővel, igen hatékonyan fogták ki a szelet a Bordeaux elúszni látszó hajójának egyébként sem nagyon dagadó vitorláiból. Itt is, ott is legfeljebb távoli lövések jelentettek veszélyt (Júlio Baptistáé után a labda a lécet is érte) – és közben könyörtelenül peregtek a percek...

A vendégek egyre görcsösebben keresték az áttörési lehetőséget az olasz védőfalon, és ahogyan az ilyenkor lenni szokott, mégis a Roma szerezte meg a vezetést Matteo Brighi révén (61. perc), ami megnyugtatta az addig idegesen futballozó társaságot. A 78. percben aztán egy újabb szépen kijátszott akcióból még Francesco Totti is betalált, és a 2–0-s siker azt jelentette, hogy a házigazdák csoportelsőként jutottak tovább a nyolcaddöntőbe.

Ahogyan két héttel korábban Kolozsváron, ezen a találkozón is főleg ugyanannak a duónak köszönhette a Roma a győzelmét: a CFR Cluj ellen duplázó 27 éves középpályás szerzett vezetést, jó negyedórával később pedig az Erdélyben ragyogó szabadrúgásgólt lövő csapatkapitány találata pecsételte meg végleg a franciák sorsát.

Érdekes, sőt bizonyos szempontból szimbolikus páros volt ez: a két labdarúgó személyisége, játékstílusa és kultusza (utóbbi kifejezés természetesen csak Totti esetében értelmezhető...) közötti mérföldekben mérhető különbség pontos képét adta a fővárosi alakulaton belül akkor ősszel érzékelhető összhangnak.

Luciano Spalletti vezetőedző ugyanis a legmélyebb válságban sem hagyta magára játékosait, a gondokat igyekezett az öltözőn belül megoldani, a gárdát a közösség erejével kijuttatni a gödörből. S ha valami bizonyítja a „mindenki segítse az együttest a maga eszközeivel" elv működését, akkor az a Totti, Brighi kettős tündöklése volt három esztendeje.

„Ha nincsenek meg azok az emberek, akik keményen dolgoznak és elvégzik a piszkos munkát, akkor a nagyobb technikai tudású csapattagok sem tudják úgy csillogtatni a képességeiket" – utalt a Roma szakvezetője a két futballista együttműködésére.

S amit a tréner szaknyelven fogalmazott meg, a fennkölt hasonlatokra mindig fogékony olasz újságírók így érzékeltették: ha Brighi a munkásgyerek, Totti a kékvérű; ha Brighi a támasz, Totti a zseni; ha Brighi a hétköznapi, Totti a különleges.

Ám a futballisták mellett ne feledkezzünk meg Spalletti mester érdemeiről sem, hiszen a 49 éves edző volt az, aki a lélektani akadályokon átsegítette az ősz közepén még önbizalmát vesztő, keszekusza állapotban lévő csapatot, és ő volt az, aki bátor szakmai újításával a pályán is megtalálta a kiutat. Belátta, hogy a sérüléséből lassan gyógyuló Tottira épülő, éveken át alkalmazott egycsatáros játéktól immár nem várhatók csodák, ezért előreküldött egy majdnem klasszikus ékpárt a tízes mellé.

A kitartás és a reform pedig meghozta az eredményét: a szeptemberi, CFR Cluj elleni hazai kudarc (1–2) láttán kis túlzással kinevetett, a közbeeső bordeaux-i siker után a Chelsea otthonában elszenvedett idegenbeli vereséget (0–1) követően pedig a továbbjutásra majdhogynem esélytelennek ítélt Roma a girondiak újbóli elverése nyomán – sorozatban elért három győzelmének köszönhetően – kvartettjében mindenkit megelőzve harcolta ki a nyolcaddöntős részvételt.

„A csapat még sohasem végzett csoportja élén a BL-ben – hívta fel a figyelmet az egyedi teljesítményre Totti. – Különösen nagy szó ez azután, amilyen gyatrán kezdődött az idénybeli szereplésünk. Most már merészebb álmokat is szőhetünk, én például mindig mondtam, a sors hozta úgy, hogy éppen a Stadio Olimpicóban rendezik májusban a döntőt. Tisztában vagyok vele, hogy számomra nem lesz több esély Rómában BL-finálén szerepelni, és higgyék el, nem nézőként szeretnék ott lenni."

A másik főhős, Brighi hangzatos nyilatkozatok tekintetében nem vette fel a versenyt klubtársával, a közismerten szerény és visszahúzódó középpályás (akinek az olvasás az egyik hobbija) még mindig visszautasította, hogy a góllövés az erényei közé tartozna.

„Nem vagyok, sohasem voltam gólerős játékos, de a többiek, különösen Simone Perrotta bizalma segített, hogy újra betaláljak. Hogy mit várok a sorsolástól? Könnyű ellenfélről itt már felesleges beszélni, így csak a szerencsénkben bízhatunk."

A példaképének a pályán Gennaro Gattusót tartó, akkor még egyszeres (azóta négyszeres) olasz válogatott futballista véleménye némileg ellenkezett nála nagyobb szájú kollégáiéval, akik a lefújás után lépten-nyomon hangoztatták: immár nincs mitől és kitől félniük. (Lehet, hogy igazuk volt, de végül már a 16 között elbuktak, mivel tavasszal az Arsenal drámai tizenegyespárbajban elbúcsúztatta őket...)

S hogy a sokáig afféle perememberként számon tartott Brighi hirtelen megugró népszerűsége az olasz médiát is meglepte, jelezte egy szokatlan, két héttel azelőtti jelenet. Miután a kolozsvári meccs főhőse csendesen, sapkáját a fejébe húzva kiértékelte a találkozót a honfitárs sajtósoknak, s elindult a csapatbusz felé, az egyik újságíró finoman oldalba bökte a társát: „Te, ki volt ez a játékos?"