A gólgyáros paraguayi kapus Európába jött

BAKOS GÉZABAKOS GÉZA
Vágólapra másolva!
2010.10.30. 10:29
null
José Luis Chilavert (Fotó: Action Images, archív)
Tíz éve ilyenkor egy meglepő átigazolási hír pezsdítette fel a szürke ősz közepi hétköznapokat: Európa egyik politikai fővárosába, a kiesés ellen küzdő Racing Strasbourghoz igazolt a kilencvenes évek talán „legizgalmasabb" kapusa, az ekkor már több mint 35 esztendős José Luis Chilavert.

Amikor már mindenki úgy gondolta, hogy pályafutását a Vélez Sársfieldnél fogja befejezni, a paraguayi válogatott sztárja ismét meglepett mindenkit. Noha korábban hírbe hozták a Manchester Uniteddel is, a megelőző hónapokban nem lehetett hallani a nevét a nemzetközi játékospiacon. Ekkor robbant a hír: 2000. október 30-án, hétfőn váratlanul Európába érkezett, hogy argentin klubja és ő megállapodjon a rosszul szereplő elzászi csapattal.

„Ragyogó szerződést kínáltak nekem, és harmincöt évesen semmiképpen sem akarom kihagyni ezt a lehetőséget. Jelenlegi együttesemnek óriási adóssága van, és ahogyan a dolgok mostanában mennek, a szerződésem lejártakor, két év múlva már rengeteg pénzzel fog tartozni nekem" – világított rá arra José Luis Chilavert, hogy a nagy érdeklődést kiváltó ügylet hátterében a Buenos Aires-iek pénztelensége rejlett.

A szabadrúgások és a tizenegyesek kesztyűs királya, egyben a fegyelmi bizottságok „rettegett ügyfele" még vasárnap tárgyalt a Vélez vezetőivel, és abban egyezett meg velük, hogy a vele szemben fennálló tartozást a vételárából törlesztik. Azok hajlottak is erre, hiszen a kapus eladásából befolyó összeg rájuk eső részéből – becslések szerint 900 ezer dollárból – kezelhették pénzügyi válságukat, legalábbis rövid távon. Így aztán az elnök a játékossal és annak menedzserével együtt Franciaországba utazott az akkor még titokban tartott kérő invitálására.

Strasbourgban eleinte nem akartak tudni a készülő üzletről, Claude Le Roy edző például azzal tárta szét a karját, hogy nem az ő asztala az átigazolások intézése. Hétfő estére tisztult a kép: az utolsó előtti helyen álló Racing elismerte, hogy három – egyaránt latin-amerikai – kapussal, a mexikói Jorge Camposszal, az argentin Carlos Roával és persze Chilával is felvette a kapcsolatot.

Talán az orientálta őket a kívánságlista összeállításakor, hogy a szomszédos Lotaringia egyik csapatában, a Metzben a szintén a déli kontinensről való kolumbiai Faryd Mondragónnal igencsak elégedettek voltak... A klubhonlapon mindenesetre az jelent meg aznap, hogy tárgyaltak ugyan, de még nem írtak alá semmit a paraguayival.

Az eredeti terv szerint viszont kedden már szignálniuk kellet volna a papírokat, de az orvosi vizsgálatok elhúzódása miatt ez szerdára halasztódott. Akkor aztán a kapus a sajtótájékoztatón „az igazán sikeres embereknek vállalniuk kell a nagy kihívásokat" megjegyzéssel kommentálta a tényt, hogy két és fél évre aláírt a Meinau Stadionba. A Strasbourg összesen 6.5 millió dollárt költött az ügyletre úgy, hogy többek között vállalta: folyósítja Chilagol Argentínában ki nem fizetett pénzét is.

Az új légiós pózolt egy kicsit a neki kiosztott 32-es számú mezzel, majd részt is vett az első edzésen új munkaadójánál. Amikor azt firtatták a sajtó munkatársai, hogy fog-e itt is „másodállásban" dolgozni, azt mondta: „Nos, mint mindenben, ebben is az edzőnk dönt majd" – és kacsintott egyet. Azaz reménykedett benne, hogy lesz lehetősége.

Hogy mire? Hát gólokat lődözni, amiről az egész világon ismertté vált. Mert jó kapus volt ugyan, nem egy remek védését, sőt jó néhány büntető hárítását is feljegyezték a krónikák, de produkciójának sava-borsát a góljai jelentették. Ezzel kapcsolatban most előbb előremegyünk az időben – nem, nem volt módja Európában is űzni a „hobbiját", ahhoz mifelénk túl fegyelmezett a sportág, illetve túl sok vesztenivalója volt az alakulatának –, majd visszaugrunk a múltba.

Szülővárosának csapatában, a Sportivo Luquenóban kezdett focizni (először még csatárként), majd az egyik paraguayi nagyágyú, a Guaraní színeiben nyert 1984-es aranyérem után hamar külföldön találta magát: mint oly sok remek honfitársát, őt is egy argentin egylet szipkázta el, a San Lorenzo. Ott annyira jól ment neki a nyolcvanas évek közepén, hogy posztjához képest meglepően fiatalon, már 23 esztendősen Európába került. A spanyol Zaragozában védett, és sokáig kimondottan jól, de a harmadik idényében Andoni Cedrún kiszorította a kezdőből.

Ekkor visszatért saját földrészére, és megalkotta életműve lényegét: a Vélez Sársfielddel kölcsönösen naggyá tették egymást. A gárda ugyanis néhány év alatt a világ egyik legjobb csapatává nőtte ki magát, köszönhetően neki, valamint az edzőnek, Carlos Bianchinak. 1993-ban megnyerték a clausura bajnokságot, 1994-ben a Libertadores-kupát és a Toyota Világkupát, 1995-ben az aperturát, 1996-ban az Interamericana-kupát és a clausurát, valamint a Joao Havelange Szuperkupát, 1997-ben pedig a Recopát.

Chilavertnek az egyéni sikerek, elismerések terén sem lehetett hiányérzete: Dél-Amerika és az argentin liga legjobb labdarúgója volt 1996-ban (ugyanezen a voksoláson 1994-ben második, 1995-ben ötödik, 1997-ben harmadik), de ami még fontosabb: az IFFHS ítészei 1995-ben, 1997-ben és 1998-ban a világ legjobb kapusának szavazták, míg 1996-ban a német Andreas Köpke mögött ugyanezen a fórumon második lett.

Közben persze lőtte a gólokat, ráadásul az 1998-as világbajnokság selejtezői során az egyik legfontosabb találatát – dupla örömként – éppen az argentinok ellen. A Buenos Aires-i összecsapáson szabadrúgásból vette be Germán Burgos kapuját, ami az egyenlítést jelentette válogatottjának.

A vb-n aztán a paraguayi „atomvédelem" legendásan nagyot alakított, és a nyolcaddöntőben csak hosszabbításban adta meg magát a végső győztes franciáknak. A viszonylag korai búcsú és a riválisok nagy száma ellenére a FIFA – Fabien Barthezzel együtt – a csapatkapitány Chilavertet választotta a torna legjobb kapusának. Akkoriban még ő számított a legnépszerűbb paraguayinak (már a kijutás ünneplése során köztársasági elnöknek javasolta az egyik lap), nem pedig Larissa Riquelme kisasszony...

Nemzeti mezben egyébként 74-szer szerepelt és ezalatt nyolc gólt lőtt – négyet a 2002-es vb kvalifikációja során. Tétmeccseken összesen 62 találatig jutott, amivel a műfaj úttörő uralkodójának számított; ki kell emelni, hogy ő szerzett először kapusként mesterhármast (a Ferro Carril Oeste ellen 1999-ben büntetőből talált be mindháromszor), míg a River Plate ellen egy ízben a felezővonalon túlról volt eredményes szabadrúgásból.

Alaprekordját majd csak egy másik dél-amerikai, a nála jóval békésebb természetű, azaz kevésbé vibráló egyéniségű (vele ellentétben balhékba és különböző eltiltásokat eredményező fegyelmi ügyekbe nemigen keveredő) brazil Rogério Ceni szárnyalta túl.

Visszatérve a kései interkontinentális költözésére: november 8-án, tehát néhány nappal strasbourgi bemutatkozása előtt szép gesztussal kedveskedett neki a nagy bevételtől érthetően ellágyuló Vélez elnöksége: az észak-amerikai profi klubok példáját követve visszavonultatták az egyes számú mezt, tisztelegve az egyesület történetének messze legjobb kapusa előtt.

Európai karrierje végül felemásan alakult: a Racing vele együtt is kiesett a francia élvonalból, viszont megnyerte az országos kupát! A fináléban természetesen Chila kivédett, majd belőtt egy tizenegyest... A 2002–2003-as idényben már nem védett tétmeccsen, és már menet közben, két évvel érkezése után visszatért Dél-Amerikába, bár ez – rá valló módon – nem ment simán: három évvel később egy párizsi bíróság okirat-hamisításért hat hónapos felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte.

Korábbi klubjának vezetői azért perelték be a paraguayit, mert az egy önmaga gyártotta szerződésre hivatkozva a fizetésén felül 2.4 millió eurót követelt tőlük a kontraktus felbontásakor... Chilavertnek ráadásul a bírói döntés értelmében 10 ezer eurót is le kellett szurkolnia volt egyesületének, valamint jelképesen egy euróval kénytelen volt kiengesztelni Patrick Proisy klubelnököt, akit az ügy során nyilvánosan rasszizmussal vádolt.

Levezetésképpen még védett egy fél idényt a Penarolban (amellyel „mellesleg" uruguayi bajnok lett), majd 2004-ben a Vélezben is néhány mérkőzésen – az argentin klub vonultatta vissza egy gálameccsel. Amelyen természetesen lőtt egy gólt...

BEST OF CHILAVERT
 

 

1960-ban e napon a brüsszeli Heysel Stadionban játszott barátságos mérkőzést a magyar labdarúgó-válogatott, amelynek kapujában még mindig Grosics ált, míg a csatársorában az ütősen hangzó Sándor, Göröcs, Albert, Tichy négyes mellett a bal szélen Tóth Zoltán kapott helyet – az NB II-es Haladásból! (Rajta kívül a már harmadszor meghívott hátvéd, Novák Dezső is a szombathelyieket képviselte.) Sajnos csapatunk nagy csalódást okozott, régen játszott már olyan rosszul, tervszerűtlenül, sőt az első félidőben lelkesedés nélkül is, mint ezúttal. Támadásaink vontatottan, körülményeskedve, legtöbbször alig néhány méteres oldalpasszokkal történtek. Egyedül Tichy tűnt ki, aki bátran harcolt, lövésekre vállalkozott, és az egyik bombája (a 30. percben) be is akadt a bal felső sarokba. Kár, hogy addigra már kétgólos hátrányban voltunk... Ezzel szemben a belgák erőszakos védekezésre és gyors lerohanásokra épülő korszerű játékot nyújtottak – legjobbjuk a később világsztárrá váló Van Himst volt, aki be is talált egyszer. „A magyarok pillanatnyilag negyedszázad előtti futballt játszanak, de azt is rosszul – mondta a 2:1-es hazai diadal után Constant Vanden Stock, a vendéglátók szövetségi kapitánya (aki ma a névadója az Anderlecht stadionjának). – Ég és föld a különbség e magyar csapat és a között, amely imponáló fölénnyel győzött az NSZK ellen." Pedig mindkettőt Baróti Lajos irányította, de a nyugatnémetek elleni, egy évvel korábbi parádé óta sok víz lefolyt a Dunán, és a belgiumi kirándulás előtt is csak két itthoni döntetlent sikerült felmutatni (a skótokkal és jugókkal). Ám két héttel később a lengyeleket 4:1-re, majd az osztrákokat 2:0-ra megvertük a Népstadionban, és amikorra igazán össze kellett állni, vagyis az 1962-es vb-n már ismét nagyszerű benyomást tettünk a világra.

1970-ben e napon nyilvánosságra hozták a világ legjobb párbajtőrözői számára a svájci szövetség által kiírt világkupa az évi végeredményét, amelyből kiderült: a legjelentősebb versenyeken elért pontok révén megszerezhető vándordíjat ezúttal Schmitt Pál, a Bp. Vörös Meteor sportolója hódította el 105 ponttal, hússzal megelőzve a szovjet Alekszej Nyikancsinovot. A magyar vívó – akinek igen nagy érdemei voltak az ankarai vb csapatviadalának megnyerésében – a folyó esztendőben Párizsban első, Heidenheimben második, Milánóban pedig harmadik lett. A törökországi vb-n ugyan nem jutott döntőbe, de az előnye elég volt ahhoz, hogy az élen végezzen. „Az a lényeges, hogy a világkupa rangsora most utólag igazolta ankarai csapatgyőzelmünk realitását. Együttesünk mind az öt tagja bent van a legjobb húsz között, s ilyen eredménnyel egyetlen más ország sem dicsekedhet" – nyilatkozta a két olimpiai bajnoki címéből ekkorra már az egyiket megnyerő Schmitt, aki arra célzott, hogy a listán Kulcsár Győző (összesen 1 egyéni és 3 csapatbeli ötkarikás aranyat szerzett pályája során) ötödik, Fenyvesi Csaba (1+2) hatodik, Erdős Sándor (0+1) holtversenyben kilencedik, Nemere Zoltán (0+2) pedig – szintén megosztva – 14. lett.

1980-ban e napon a Nemzetközi Kézilabda-szövetség fegyelmi bizottsága a Helsingör férficsapatát kizárta a KEK további küzdelmeiből, továbbá 500 svájci frank pénzbüntetéssel is sújtotta. Mindez még nem hangzik túl érdekesen, az viszont már inkább, hogy miért tette: a dán együttes a kupasorozat első körében reklámfeliratú mezben lépett pályára, amit pedig akkoriban még tiltottak a szabályok... A legsúlyosabb szankciónak számító kizárás révén a romániai Nagybánya alakulata, a Baia Mare jutott tovább a következő fordulóba.

1990-ben e napon a maga nemében szenzációs hírt adtak közzé a hírügynökségek: a néhány nappal korábban Brüsszelben megrendezett torna-világkupán való ténykedése miatt eltiltották a bíráskodástól Nelli Kimet, aki egy-másfél évtizeddel korábban, 1974 és 1980 között öt világ- és két Európa-bajnoki aranyat nyert, valamint Montrealban három, Moszkvában két olimpiai diadalt is aratott – két szeren is ő kapott először tízest a gyakorlatára, és ő volt a legnagyobb ellenfele a mások legendás tornászlánynak, a román Nadia Comaneci-nek. A nyolcvanas években már mint a szovjet női torna első számú pontozója működött (a nemzetközi szövetség technikai bizottságának tagjaként dolgozó Ljudmila Turiscseva mellett), ezért példa nélkülinek számított a FIG döntése. Merthogy korában is lehetett találkozni egy-egy pontozó kirívó elfogultságával, ám kizárásra ez előtt még nem szánta el magát a szövetség. A technikai bizottság elnöke a frankfurti kongresszuson kijelentette: „A szóbeli figyelmeztetést nem találtuk elégségesnek, így Kim nem bíráskodhat a jövő évi indianapolisi vébén. Arról viszont még nem határoztunk, hogy a barcelonai olimpián pontozhat-e." Az biztos, hogy mivel egy ilyen nagynevű sportemberrel, korábbi sztárral (s mögötte az egyik legnagyobb sportági hatalommal) meg merték ezt húzni, a lépés figyelmeztetésként hathatott az esetlegesen „elhajló" többi kolléga számára is. Csak egy adalék Kim kettős mércéjéhez: a brüsszeli vk-n a reálistól messze elrugaszkodó pontokat osztogatott, így például a szerenkénti döntők során felemáskorláton Szvetlana Boginszkajának a tartáshibás gyakorlatára szemrebbenés nélkül megadta a maximális tízest, míg a sokkal jobb Ónodi Henriettának csak 9.85-öt ítélt meg... És hogy mi lett később? Akkora egyénisége a tornasportnak, hogy ez az egy ballépés „belefért" neki: már az 1992-es ötkarikás játékokon újra pontozhatott, majd 1996-ban beválasztották a technikai bizottságba, amelynek 2004-ben már ő lett az elnöke. Sőt két évvel később egyik megalkotója volt a sportág pontozási rendszerét megreformáló új kódexnek is! Jelenleg a családjával az Egyesült Államokban él.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik