Női röpi: katonai kíséret és madárürülékes terem Venezuelában

Vágólapra másolva!

2017.07.13. 13:16

Címkék

Hosszú térbeli és elképesztő időbeli utazásban volt része a női röplabda-válogatottnak. Mintha évtizedeket repült volna vissza, olyan körülmények között tréningezett a World Grand Prix harmadik vonalának pénteken kezdődő tornáján, Caracasban.

Megerőltető két nap van a női röplabdázók mögött, hiszen kedden este tízkor utaztak el World Grand Prix (harmadik vonal) első tornájának mexikói helyszínéről, Aguascalientesből Caracasba. A társaság még edzett egyet kora délután, majd a tréningről hazaloholva azonnal csomagolni kezdett. A csupaszív, ám a szervezésben meglehetősen lezser házigazdák ugyanis dél körül közölték (a lányok még javában a pályán gyakoroltak), hogy a korábbiakkal megbeszéltekkel szemben 2-kor kell elhagyni a szobákat. A mosott ruhákat így például már a hallban válogatták szét a játékosok...

Az egész éjszakát átutazva, Mexikóváros és Bogotá érintésével helyi idő szerint szerda délelőtt tehát megérkezett a csapat Caracasba. Óriási minőségi javulásként pazar szállodába helyezték a válogatottat, ami azért sem baj, mert senki sem hagyhatja el a szállást. Caracasban ugyanis tényleg polgárháborús állapotok uralkodnak. A csapatot fegyverekkel felszerelkezett katonák kísérik mindenhova: a reptértől a szállodába, vagy a hoteltől az edzés helyszínére rendőri felvezetéssel érkezett (a veszélyekre keretes írásunkban világítunk rá).

A szállodába pedig bár minden igényt kielégítő, a személyzet minimális rugalmasságot mutat a kérések iránt (csak egy példa: edzések előtt snacket fogyaszt a társaság, ez némi csipegetnivaló, uzsonna, hiszen két, egymástól időben távol lévő étkezés között nem tréningezhetnek üres gyomorral a sportolók – nah most, az ötcsillagos szállodában nem tudtak/akartak snacket adni).

Alberto Salomoni szövetségi edző rövid megbeszélést tartott, amelyben a látottakra is reagálva nyomatékosította, amit korábban is mindig mondott: nem szabad semmilyen körülménnyel foglalkozni, kizárólag a mérkőzésekre, a feladatokra kell koncentrálni.

„Most aztán megértheted, mire értek az adaptáció alatt” – sétált oda hozzám nem sokkal később már az edzésen. A tréning helyszíne minden képzeletet felül-, vagy minden várakozást alulmúlt.

A terem a katonai akadémia bázisán található, így a biztonság miatt cseppet sem kellett aggódni. Legalábbis külső tényezők nem fenyegették a játékosokat (Soós Nikolett megfázás, Kötél Dóra hasi problémák miatt kihagyta a tréninget, már mindketten jobban vannak). A kopár, hangárszerű, kosár- és focipályát is magában foglaló létesítményben a parketta poros, koszos volt, amit később nem győztek törölgetni a lányok vagy edzők. Annyira fülledt volt a levegő, hogy az is leizzadt, aki öt percig ült a padon: a röplabdázók bő másfél órát gyakoroltak. Egyszer elment a villany – nagyot sikították ijedtükben a lányok – s csak néhány perc alatt, fokozatosan jött vissza.

„Az a helyzet, hogy nagyon gyakori nálunk az áramkimaradás. Sőt víz sincs elég, ahol én lakom, ott például péntektől vasárnapig elzárják, másutt más időszakban állítják le” – jegyezte meg kísérőnk, Mariana, pirulva a körülmények miatt.

A pálya szélei madarak nyomát viselték magukon, így olykor nemcsak az izzadság nyomati kellett letörölni a labdákról...

Olykor nemcsak az izzadság nyomati kellett letörölni a labdákról...

Mindezeket látva mondta a küldöttség több tagja: mintha évtizedeket utaztunk volna vissza időben.

De hogy a jövőről is beszéljünk: pénteken ismét Mexikó vár a World Grand Prix harmadik csoportjának összetett tabelláját aguascalientesi kiemelkedő teljesítményének köszönhetően hibátlanul vezető magyarokra, akik ha ismét legyőzik a közép-amerikaiakat, fél lábbal már a június 22-23-i canberrai négyes döntőben érezhetik magukat.

WORLD GRAND PRIX, 3. CSOPORT
A magyar válogatott programja
Caracas, Venezuela
Július 14., 22.00: Magyarország–Mexikó
Július 15., 22.00: Magyarország–Algéria
Július 17., 1.00: Venezuela–Magyarország

WORLD GRAND PRIX, 3. CSOPORT, ÖSSZETETT TABELLA AZ ELSŐ KÖR UTÁN
1. Magyarország	3	3	–	–	–	9:1	9
2. Franciaország	3	2	1	–	–	9:3	9
3. Venezuela	3	2	–	1	–	8:3	7
4. Mexikó	3	2	–	–	1	6:6	6
5. Ausztrália	3	1	–	–	2	5:6	3
6. Kamerun	3	1	–	–	2	4:6	3
7. Trinidad és Tobago	3	–	–	–	3	1:9	0
8. Algéria	3	–	–	–	3	0:9	0

REPÜLÉS A VÉRZIVATARBA
„Rátok vigyáznak majd, de velünk, átlagemberekkel bármi megtörténhet” – mondja furcsán csillogó szemmel Daniel a repülőn. S a következő mondataiból hirtelen kézzelfogható valósággá lesz, miért is cikkeznek idehaza és a világsajtóban hónapok óta a pokollá vált venezuelai, és elsősorban caracasi életről. „A kormány a hibás: pénzeli a rendőrséget és a katonaságot, a fegyveres erők pedig könyörtelenül lelövik a tüntetőket, meggyilkolják a diákokat, ha a rendszert kritizálják” – majd értetlen tekintetemet látva el is mutogatja, mi történik a vezetők által renitensnek tartottakkal. Nem az angoljával van gond, csupán európai, magyar fülnek felfoghatatlan az, amiről ő teljes természetességgel beszél. A beszélgetésbe csatlakozó Iréne fokozza a tudathasadásos állapotot. „Semmiképpen se sétáljátok egyedül, esténként pedig sehova se menjetek. Huszonöt vagyok, de nem járok el szórakozni, mert elrabolhatnak. Nem rossz amúgy, meg lehet szokni a helyzetet.” Tessék? Daniel még hozzáteszi, nehogy nyílt színen telefonáljunk, csakis zárt helyen, mert a készülékért biztosan kirabolnak. Vagy lelőnek. A férfi aztán életéről is mesél kicsit. „Venezuelában van házam, autóm, azelőtt légkondicionált irodában dolgoztam, telefonhívásokra válaszoltam. Mégis, muszáj volt elmenni. Csakhogy az Egyesült Államokban építkezésen, robotként, szinte látástól vakulásig melózom, s a földön, matracon alszom többedmagammal.” Mégis, egy pillanatra sem bánta meg, hogy az USA-ba költözött. Igaz, most néhány hónapra visszatér szülőföldjére, mert csupán fél évre szólt a vízuma, s ő – ellentétben több barátjával, akik évek óta illegálisan tartózkodnak az államokban – nem keresi a kiskapukat. Még akkor sem, ha mostanság olykor életveszélyes Caracasban lenni. Igaz, nem is akar sokáig maradni. Hónapokon belül ismét visszatérne az Egyesült Államokba, vagy menne Európába, Madridba például. S nem egyedül: neki ugyan nincs gyermeke, ám vinné az unokaöccsét, unokahúgát. „A kislány éppen a minap sírva ébredt fel, mondván, azt álmodta, jönnek a katonák. Imádom az országomat – mondja már könnyes szemmel Daniel –, de itt nem lehet élni. Most nem. Hiszem, és bízom abban, hogy egyszer megoldódik a politikai helyzet, és akkor visszatérhetek végleg. Ha öt vagy tíz év múlva következik be, akkor is.” A repülő felszállásakor Daniel kétszer is keresztet vetett. Egyet az út miatt, magáért. A másikat Venezueláért.