Nor vég és idegen érzés: Reszkess Európa, itt vagyunk!!!

2113961 21139612113961 2113961
Vágólapra másolva!
2015.11.26. 15:11
Volt egy különlegesen morbid bája annak, ahogy a pótselejtezők előtt a Mokkában Vujity Tvrtko műsorvezetése mellett Ganxta Zolee és Egri Viktor...

Volt egy különlegesen morbid bája annak, ahogy a pótselejtezők előtt a Mokkában Vujity Tvrtko műsorvezetése mellett Ganxta Zolee és Egri Viktor, aki mellesleg az egyik legjobb sportriporter idehaza, a magyarok pótselejtezős esélyeiről polemizált, s mindenféle optimizmust nélkülözve gyakorlatilag semmi esélyt nem adtak Storck legényeinek. Persze, utólag okos az ember, és én is csak múlt héten néztem meg ezt a műsort, de azért így hozzáállni az elmúlt 30 év legfontosabb párharcához, még hogyha a közelmúlt miatt tényleg lehetett is bennünk bőven félsz, szerintem szégyen. Ha még nem is lett volna semmi esélyünk, akkor is, magyar emberekként kötelesség lett volna legalább bízni a fiúkban, s nem lefitymálóan beszélni a játékosokról és a kapitányról egyaránt. Mindegy, a show véget ért, pontosabban dehogy is ért véget, csak most kezdődik; lassan két héttel a történelmi események után még mindig csak emésztgetjük a tényt: 30 év után világversenyen a válogatott! Természetesen az eufória is tart még; várjuk a sorsolást, elemezzük a várható ellenfeleket, sokan talán már szállást is foglaltak Franciaországban. Lassan én is feldolgozom, hogy életemben először jövőre úgy ülhetek le egy válogatott tornát nézni, hogy végre saját nemzetemnek szurkolhatok. Világbajnokságon 1986-ban jártunk utoljára, én egy évvel később születtem. Az első futballélményem a ’98-as franciaországi vb volt, s az első tornát, amin látom játszani a magyar csapatot, szintén ott rendezik. Van mire emlékezni, van miről beszélni, s mivel ez egy mesebeli történet, ezért ezúttal helyzethez illő rajzfilmslágerekkel ünneplek!Volt egy különlegesen morbid bája annak, ahogy a pótselejtezők előtt a Mokkában Vujity Tvrtko műsorvezetése mellett Ganxta Zolee és Egri Viktor, aki mellesleg az egyik legjobb sportriporter idehaza, a magyarok pótselejtezős esélyeiről polemizált, s mindenféle optimizmust nélkülözve gyakorlatilag semmi esélyt nem adtak Storck legényeinek. Persze, utólag okos az ember, és én is csak múlt héten néztem meg ezt a műsort, de azért így hozzáállni az elmúlt 30 év legfontosabb párharcához, még hogyha a közelmúlt miatt tényleg lehetett is bennünk bőven félsz, szerintem szégyen. Ha még nem is lett volna semmi esélyünk, akkor is, magyar emberekként kötelesség lett volna legalább bízni a fiúkban, s nem lefitymálóan beszélni a játékosokról és a kapitányról egyaránt. Mindegy, a show véget ért, pontosabban dehogy is ért véget, csak most kezdődik; lassan két héttel a történelmi események után még mindig csak emésztgetjük a tényt: 30 év után világversenyen a válogatott! Természetesen az eufória is tart még; várjuk a sorsolást, elemezzük a várható ellenfeleket, sokan talán már szállást is foglaltak Franciaországban. Lassan én is feldolgozom, hogy életemben először jövőre úgy ülhetek le egy válogatott tornát nézni, hogy végre saját nemzetemnek szurkolhatok. Világbajnokságon 1986-ban jártunk utoljára, én egy évvel később születtem. Az első futballélményem a ’98-as franciaországi vb volt, s az első tornát, amin látom játszani a magyar csapatot, szintén ott rendezik. Van mire emlékezni, van miről beszélni, s mivel ez egy mesebeli történet, ezért ezúttal helyzethez illő rajzfilmslágerekkel ünneplek!

„A következő három nap”, avagy érzelmi hullámvasút napló formájában

A következő három nap egy öt évvel ezelőtti izgalmas thriller Russell Crowe, Elizabeth Banks és természetesen Liam Neeson főszereplésével, s egy szerelmes férfi igazságtalanul 20 év börtönre ítélt feleségének nem kevés kockázatot vállaló szökési kísérletéről szól. Hogy happy enddel zárul-e az egyébként remek film, maradjon titok az ínyencek kedvéért, de annyit elárulok: ez a film játszódott le a fejemben a pótselejtezők között. A szerelmes férfi jelen esetben az Andreas Möller, Bernd Storck páros, a 20 év börtön itt egy tízessel több (hiszen 30 évet ültünk a középszerűség és a sikertelenség börtönében), a feleség pedig a magyar labdarúgó válogatott. A következő három nap pedig a két pótselejtező közötti időt jelenti. A film is tele volt izgalommal, feszültséggel, mint ahogy ez a három nap is, ráadásul tragikus események is beárnyékolták a felkészülést. Szubjektivitást nem csak nyomokban tartalmazó naplómban azt mesélem el, én hogyan éltem meg a két mérkőzést, illetve a kettő között eltelt 3 napot…

(De mindenek előtt: "Gazdám, azt hiszem, még nem fogtad fel egészen, hogy mibe csöppentél! Ha azt hiszed, hogy álom, gyorsan illusztrálom a lehetőségeidet!")

2015. november 12. (csütörtök) 13.08.

Délelőtt dolgoztam, így nem voltam netközelben, ezért derült égből villámcsapásként ért egy telefonhívás: Fülöp Márton elhunyt. Igaz, tudtuk, hogy rákos beteg, de az elmúlt két évben nem érkeztek róla hírek, tünetmentesnek tűnt. A 24-szeres válogatott, 32 éves kapus, aki többek között a Tottenham, a Sunderland és a Manchester City kapuját is védte hosszabb-rövidebb ideig, halálhíre ledöbbentett és megrázott, nem is érdekelt már igazán az oly régóta várt esti meccs. Persze, ha én megsirattam a fiatal és szimpatikus hálóőrt, gondolhatjuk, vajon volt csapattársait hogyan érintette a gyász: kimondom, én féltettem a válogatottat az odavágótól, de titkon reméltem, hogy Fülöp Marciért is küzdenek majd…

22.36.

És igen, érte is küzdöttek, s amire senki nem számított, az újonc Kleinheisler László góljával előnybe kerültünk Oslóban. Jó hangulatban, tízfős csapattal, kivetítőn szurkoltunk, de sokáig a magabiztos labdakihozatalainkat és gólunkat a pálinkának tudtam be; egy nyár alatt nem érhet annyi darázscsípés, mint amennyire most nekem lett volna szükségem ahhoz, hogy felébredjek az álomból… De nem álom volt ez, s nem is a tüzes víz: a másnapi tudósításokban is 1-0-s idegenbeli győzelem szerepelt! Erre a meccsre még talán lehetett azt mondani, hogy olykor szerencsések voltunk, sokat sejtető a 16-0-s szögletarány és a 61-39-es labdabirtoklás, de szerintem már ekkor sem játszottunk rosszul. Látszott Storckon, hogy tudja, mit csinál, mit akar játszatni a csapattal, magabiztossága pedig átragadt mindenkire, a védőzónából történő labdakihozatalok egyenesen élményszámba mentek. Storck igazolta a stábcsere jogosságát is, hiszen a három hete hivatalba lépő pályaedző, Andreas Möller volt az, aki ragaszkodott Kleinheisler László pályára küldéséhez. Nehéz volt másnap a munkára koncentrálni, szerintem nem vagyok egyedül, aki már nagyon várta a vasárnap estét…

("Oly csodás itt lenn az élet, hát mi másra vágynál még!... Élünk és halunk, nincs semmi bajunk, ringat a víz!")


november 13. (péntek) 21.52.

Az Egyesült Államokban a hálaadást követő pénteket, a karácsonyi nagybevásárlás kezdetét, fekete pénteknek hívják, s ez az elnevezés már Európában, így Magyarországon is elterjedt. Franciaország számára ez a fekete péntek mostantól két héttel korábban, november tizenharmadikához kapcsolható. Ami New York számára 2011. szeptember 11., az Párizsnak 2015. november 13., ez a péntek tizenharmadika; a párizsi bombamerénylet benne lesz a történelemkönyvekben. Nap közben sok értékelést, elemzést olvastam a meccsről, az estét barátaimmal töltöttem, kellemes kikapcsolódás volt. Aztán hazaértem és leültem a gép elé… Ha Fülöp Marcinál azt írtam, sokadlagossá vált hirtelen a meccs, most ez fokozottan igaz: már Európa sincs többé biztonságban, a francia-német meccs helyszínének környékén és egy színházban történő öngyilkos merénylet hozhatta ki Ferenc pápából ezt a legkevésbé sem túlzó kijelentést, hogy itt a harmadik világháború. Nehéz szavakat találni erre a tragédiára, valószínűleg játékosaink sem tudtak teljes gőzzel a visszavágóra készülni. Tudtuk, hogy 90 percre vagyunk a csodától, viszont azt is, hogy innentől kezdve a futball nem lehet élet-halál kérdése, mert csak egy egyszerű játék. Ha már az eredeti rendeltetése úgyis az volt…

("Ó, égi fenség, kegyes és szép, Tőled vár békét e száműzött nép, szánd meg a vándort, kit szent hit hevít, segíts Te rajtunk, hisz más nem segít...")

november 15. (vasárnap) 13.07.

A szombati napom szerencsére annyira kötött volt, hogy nem tudtam minden idegszálammal se a pénteki eseményekre, se a vasárnapi meccsre koncentrálni (ezen a napon a Nemzeti Sport is kimaradt az életemből…), de azért gyakran eszembe jutott mindkettő. Ugyanakkor komoly félelem is volt bennem, de érdekes, hogy nem a pótselejtező miatt. Elindult a vonat a főváros felé, kivételesen késés nélkül, és én nem tudtam másra gondolni, csak a péntek esti robbantásokra, illetve arra, hogy most már bármikor lehet számítani ehhez hasonló akciókra. Akár már ezen a vonaton. Vajon az engem maga elé engedő férfi a gyilkos? Vagy a mellettem ülő anyuka és lánya a merénylő, s épp abban a táskában van elrejtve a gyilkos szerkezet, amit én segítettem feltenni a csomagtérbe? Vagy a kalauz? Még a végső állomás című film is lepergett az agyamban. Talán jobb lenne leszállni. Minek, a végzet úgyis utolér… Aztán a Csupasz pisztoly című Leslie Nielsen mozira gondoltam: ott az angol királynőt próbálják eltenni láb alól egy nagyszabású sportrendezvényen. Szóval legkevésbé sem voltam nyugodt vasárnap délután, Pest felé tartva…

16.58.

Kedvesem Kőbánya-Kispestre kijött elém, így, mivel nem volt jó idő, célszerű volt, hogy a Kökiben töltsük a meccs előtt fennmaradó időt; a pótselejtezőre való tekintettel ehettünk volna halat is, végül kínaival töltöttük meg a gyomrunkat. Bár a műanyag késsel már többször pórul jártam, ezúttal a szezámmagos csirkén kívül a feszültséget is vágni lehetett volna vele… Lassan teltek a percek, s már nagyon be voltam zsongva; mivel az MLSZ közleményben tudatta, hogy alapos átvizsgálásra lehet számítani, nem bíztunk semmit a véletlenre, s háromnegyed hat után elindultunk a Fradi szentélye felé.

20.02.

Szégyen, nem szégyen, Fradistaként ez volt az első meccsem a Groupamában; szó se róla, kívülről belülről is impozáns látványt nyújtott. A rossz előérzeteim sorai aztán folytatódtak, amikor a hangszóróból a Volt egyszer egy vadnyugat híres filmzenéjét játszották. Gyakorlatilag erre melegítettek be a játékosaink, de én ettől a zenétől, bármennyire is hatásos és zseniális, gyerekkorom óta frászt kapok. Kiskoromban féltem ettől a filmtől, s a harmónikás idegentől még ma is a hideg futkos a hátamon. (Gyermekként három filmtől paráztam évekig, a Jurassic Parktól, de attól azért, mert ötévesen láttam először, a Jane Eyre-től az őrült, sikoltozó nő miatt, illetve a Volt egyszer egy vadnyugattól, de ez a téma legkevésbé sem tartozik ide, ezért abba is hagyom). Még szerencse, hogy aranylábú gyerekeink ennél tökösebbek voltak, s ország-világ láthatta, hogy az első tíz percet leszámítva végig a norvégok fölé nőttünk!

22.20.

Már Németh Krisztián is a pályán, s bár csak 1-0-ra vezettünk, én ekkor már tudtam, innen tőlünk senki nem veszi el a továbbjutást! Storck támadószellemben hagyta fent a csapatot, s az előny tudatában sem állt be védekezni; a norvégok maximum negyedóráig futballoztak jobban, de úgy érzem, végig kezünkben tartottuk az irányítást. Persze, ehhez kellett Priskin Tamás korai és szépségdíjas gólja is. Miután tíz méterre ültem a norvég szurkolóktól, saját szememmel láthattam azt a metamorfózist, amin átestek: a kezdő sípszó előtt még ünnepeltek, bíztak a továbbjutásban, aztán Priskin arcukra fagyasztotta a jéghideg norvég mosolyt. A második találat után pedig ki is indultak a stadionból, így a saját góljukat már nem is látták. Az a gól egyébként is az egész párharcot jellemezte. Egyrészt talált gól volt, ami azért lehet szimbólum, mert az északiak 180 perc alatt egyetlen szép akciót vezettek, még az odavágó harmadik percében, másrészt Király az első próbálkozást most is fogta, csak az ismétlésnél volt tehetetlen. Ritkán értek egyet Hegyi Ivánnal, a Népszabadság tudósítójával, aki az ATV-ben azt mondta, hogy aki szerint nem érdemeltük meg a továbbjutást, az más meccseket nézett. A norvégok még az elveszített első meccs után is biztosak voltak a továbbjutásukban, s csak a szerencse hiányára fogták, hogy kikaptak – nagy mellénnyel érkeztek, hatalmas zakóval távoztak. Az EB-re mi megyünk, többek között azért, mert ez az arcoskodó norvég csapat a Groupama arénába is csak oldalazva fért be…

("Állni kell a próbát, vagy a HUN legyűr..." Értitek, a magyarok!!! :))

Akik nélkül nem sikerült volna…

Sajnos nincs a birtokomban mind a 22140 szurkoló neve, akik élőben látták a visszavágót, így egyesével mindenkiről nem is emlékezhetek meg (a norvégokról nem is szeretnék). A továbbjutás másnapján egy rádióinterjúban már elmondtam: végig kettős emberelőnyben játszva ez a csapat egyszerűen nem eshetett ki! Kettős emberelőny? Fülöp Marcira és a szurkolótáborra gondolok, akik szintén hozzátették a magukét ehhez a diadalhoz – nélkülük nem sikerült volna. De most emlékezzünk meg azokról, akik a gyepen, s a pálya mellett tettek sokat azért, hogy Franciaországban legalább háromszor a magyar Himnuszt is eljátsszák majd jövő nyáron!

Király Gábor két meccs kivételével végigvédte a selejtezőket, s a pótselejtezőn is láthattuk, miért vele kezdődik még mindig a magyar válogatott összeállítása. Oslóban már a 3. percben oszlóban lettek volna álmaink, ha nem védi bravúrral azt a ziccert, a visszavágón is volt legalább egy nagy védése, de mindvégig érezni lehetett rajta, hogy ma a szó szoros és átvitt értelmében is ő a király. 101-szeres válogatott, ezzel beérte Bozsik Józsefet az örökranglista élén. Ilyen hosszú pályafutás után megérdemli, hogy az EB-vel feltegye a koronát karrierjére, s egykori szövetségi kapitányát, Lothar Matthaust letaszítva a trónról ő legyen minden idők legidősebb EB-n pályára lépő játékosa.

("Király utódja nem lehet naiv, a trón úgy csábít, nagyon hív...")

Fiola Attila az osló-i meccs 30. percében combizomszakadást szenvedett, de nem kért cserét, a maradék egy órát, majd a visszavágót is végigjátszotta! Ennyit talán elég is lenne írni róla, de azért tegyünk még annyit hozzá, a magyar válogatott hosszú idő után lehet, megtalálta az ideális jobbhátvédet, Fiola Attila az egész selejtezősorozat egyik legmegbízhatóbb játékosa volt.

Guzmics Richárdon két évig teli szájjal nevetett egy ország, de ennél csattanósabb választ nem is adhatott volna: Lengyelországban igazi futballista vált belőle! Bevallom, amikor a románok ellen Juhász sérülése után becserélték, a fejem fogtam, de már azon a meccsen is kifogástalanul játszott. A pótselejtezőkön pedig igazi vezér volt a védelem tengelyében, lehetetlen volt átjátszani. Bizonyított magának és nekünk, szurkolóknak is!

A pótselejtezőkön Lang Ádám volt a párja, aki Juhász Roland eltiltása után a visszavágón is a csapatban maradt, ez beszédesebb mindennél. Pedig nem kevés rizikót rejtett magában a játéka, hiszen a Vidiben nem mindig volt kiegyensúlyozott az ősszel – a norvégok ellen viszont egy rossz szavunk sem lehetett rá.

Kádár Tamást néha szertelennek érzem, néha nagyon rossz helyen passzolta el a labdát, de mindezek ellenére csapatunk egyik legjobbja volt a pótselejtezőkön is. Feröer és Norvégia ellen is parádés, ráadásul rendkívül fontos gólpasszt adott, ami jelzi, nem csak a védekezésből vette ki a részét.

Tőzsér Dániel joggal duzzoghat, hogy nem lehetett részese ennek a csodának, de az a helyzet, hogy ha van két ilyen szűrőd, mint Elek Ákos és Nagy Ádám, illetve ha csereként jolly jokerként még Pintér Ádám is bevethető, nem beszélve Gera Zoltánról, aki szintén alkalmazható ezen a poszton, már sokkal inkább érthető a kapitányi döntés: talán kapufának vagy vízhordónak befért volna… Nagy Ádám előtt igazán ígéretes jövő áll, elképesztő, hogy az első perctől, ahogy pályára lépett a válogatottban, milyen jól és hasznosan futballozik. S ahogy a norvégok csodatinijét, Odegaardot becsapta… Gera már kevesebbet fut, így számára is több védekezési feladat jut, de amíg ilyen motivációval és küzdőszellemmel lép pályára, az ő helye is megkérdőjelezhetetlen – persze, ne feledjük, a finnek ellen nagyon fontos győztes gólt fejelt tavaly. Stieber Zoltán a pótselejtezőkön nem játszott, sajnos klubjában sem kap lehetőséget, de dőreség lenne megfeledkezni róla: finnországi győztes gólja nélkül ugyanis aligha lenne most mit ünnepelni…

Dzsudzsák Balázs a románoknak lőtt szabadrúgásgólja óta halvány teljesítményt nyújtott, de a norvégok elleni visszavágón nagyot játszott. Cselezett, vállalkozott, volt két nagyon jó lövése is, s ha kellett, hátul szerelt. Végre igazi csapatkapitányként láthattuk, hiányzott már ez tőle… Kleinheisler László újoncként bebizonyította, hogy semmitől és senkitől nem fél. Hiába küszködött meccshiánnyal, nem lehetett rajta érezni, s Norvégiában váratlan gólt lőtt, gyakorlatilag megágyazott a továbbjutásunknak. Lovrencsics Gergely megmozdulásait is öröm volt nézni, ebben a selejtezősorozatban szerintem bejátszotta magát a csapatba – a pótselejtezők legalábbis ezt bizonyítják.

Szalai Ádám kapura továbbra sem veszélyes (végülis miért lenne az? Nem csatár. Ja, de…), mindenesetre legalább a védők figyelmét leköti, s a szurkolók torkáról és jókedvéről is gondoskodik meccsen kívül. Böde Dániel Feröer ellen gólérzékenységét bizonyította, Norvégia ellen azt, hogy más sportágban is megállná a helyét („asszem labdára ment”…), Németh Krisztián pedig tehetségét és az Amerikában szerzett önbizalmát végre a válogatottban is képes kamatoztatni. Szegény Nemanja Nikolicsot sajnálom, aki magyar gólkirályként Lengyelországba igazolt, ott is vezeti a góllövőlistát, nemzeti színekben viszont mintha be lenne oltva gólok ellen. Priskin Tamást egy fél ország leírta már, s Bernd Storck másik megkérdőjelezhető döntése lett volna az ő beállítása, ha nem jön be – de bejött: Uramatyám, mekkora gólt lőtt…

Igen, elérkeztünk Bernd Storckhoz… Nyilvánosan megkövetem a szövetségi kapitányt, akit korábban én is előszeretettel ekéztem ezeken a hasábokon. Igaz, a kritikám és elégedetlenségem inkább a Herthának szólt, amiért Dárdait visszarendelte, mintsem Storcknak, akinek a munkáját korábban nem ismertem. Annyit tudtam róla, hogy az U20-as vb-n ő irányította a mieinket, akik mindkét döntőstől épphogy kikaptak, s hogy ő fedezte fel nekünk a torna társgólkirályát, Mervó Bencét. Nos, a nagyválogatottnál is húzott merészet, bár kapitánysága nem úgy indult, hogy ebből sikertörténet lesz. Alapból hatalmas volt felé az elvárás, hiszen mindenki azt várta tőle, hogy Dárdai örökébe lépve befejezi az ő munkáját, s kivezeti a válogatottat a franciaországi seregszemlére. Nagyon kevés idő állt rendelkezésére, hogy feltérképezze a merítési lehetőségeket. Ennek fényében utólag talán már megérthető (de el még mindig nem fogadható…) az óvatos játéka Románia ellen itthon, ami elég volt ahhoz, hogy rögtön magára haragítsa a közvéleményt. Aztán jött az észak-ír kirándulás, ahol ember – és gólelőnyben védőt cserélt be, a spori pedig addig hosszabbított, míg gólt nem kaptunk – akkor aligha ő volt itthon a legnépszerűbb ember… Feröer ellen aztán már nagy nyomásra behívta az akkor csúcsformában futballozó Bödét, aki csereként beállva el is döntötte a meccset, a görögök ellen pedig a támadójáték kedvéért feladta a stabil védekezést – így lett egy közönségszórakoztató 3-4, ami sokat nem osztott, nem szorzott a továbbjutásunk szempontjából, viszont a görögök első győzelmét jelentette a selejtezősorozatban. Ezután ki várta volna optimistán a pótselejtezőket? Abban bíztunk, hátha legalább erre a két meccsre visszakapjuk Dárdait, ehhez képest, nem hogy ő nem érkezett, Storck lecserélte az egész stábot, s hozta saját pajtásait, többek között a játékosként vb és EB győztes Andreas Möllert. A minap láttam a Pán című filmet a moziban, azóta a tündérmesékben is hiszek – de Hook kapitány, a vidám fiúk és csingiling is lófütty és esti fény azokhoz a tündérmesékhez képest, amik a pótselejtezővel kezdődtek…

("Mert tudnom kell, hagyd hogy lássam, hogy mitől más ez az idegen érzés, meséld el, hadd értsem, miért olyan ismerős ez az idegen érzés.")

Ezen a két találkozón Storck gyakorlatilag csak jó döntéseket hozott. Bármit kritizáltunk és kifogásoltunk vele kapcsolatban, mindent megcáfolt, s az élet teljes mértékben őt igazolta. Nála talán Dárdai Pál se tudott volna jobban meccselni a norvégok ellen – nézzük a német edző legnagyobb érdemeit!

1. Kapusposzton a rutin mellett döntött, s a görögök elleni gyengébb meccse ellenére nem ültette a kispadra Király Gábort. Láthattuk, ez nyerő húzás volt. Mindkét meccsen parádézott, ráadásul jelenléte társaira is nyugtatóan hatott. Bogdán Ádám is remek kapus, de nem baj, hogy ezúttal még nem ő védett…

2. Ki szavazott volna bizalmat egy tétmeccsen féléve pályára nem lépő, válogatottban is debütálás előtt álló húszéves suhancnak? Storck megtette, a „magyar Scholes” pedig győztes gólt rúgott Norvégiában.

("Tegnap még nem volt túl a nullán, ma már nagyágyú, ő a csúcsszám... Egyszerű srácból főhős lett!")


3. Szalai Ádám jelenlegi formájában maximum ötödik számú csatár lehetne a válogatottban, ám Oslóban mégis kezdett. Utóbb kijelenthetjük, gólt nem várt tőle senki, viszont a védőket lekötötte, nagyot brusztolt, így (némi jóindulattal…) teljesítette azt a feladatot, amiért a mester pályára küldte.

4. Kevesen merték volna meghúzni, hogy miután az idegenbeli meccsen letöltötte Juhász az eltiltását, a visszavágón nem állítják a kezdőbe – Storck ezt is megtette, mert felismerte, hogy nincs értelme megbontani a 3 nappal korábban remekül működő Guzmics-Lang párost. Milyen jól tette!

5. A visszavágó legmeglepőbb húzása Priskin Tamás csatasorba állítása volt – bő tíz perc után kiderült, ezzel sem lőtt mellé a kapitány. Priskin sem, csak a kapuba; nyugi Tomi, a kis gól is gól.... :)

6. 2-0-s összesített előnynél, az utolsó félórához érkezve egy magyar edzőtől nem lett volna váratlan, ha támadó helyett védőt cserél be, s őrzi az előnyt. Storck Észak-Írországban még így gondolkozott, de ráfázott, s ki tudja, ezért-e, de tizenkilencre lapot kért, s becserélte Bödét majd Németh Krisztiánt is. Ez volt az a pillanat, amikor el mertem hinni, hogy megvan a továbbjutás. Még növeltük is az előnyünket ezután…

DANKE, HERR STORCK!!!

„Deus quem amat castigat!” – Egy latin mondás szerint Isten azt sújtja, akit szeret. Van egy jó hírem: minket az elmúlt 30 évben nagyon szeretett a Mindenható. Persze, sok laikus alighanem szívesen elcserélte volna ezt a vonzalmat néhány világversenyre, de ami késett, eljött; megdolgoztunk azért, hogy végre úgy idézhessük a Himnuszt, hogy annak pozitív végkicsengése van: „Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt, megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.” 30 év nem kevés idő, válogatott játékosaink nagy része ekkor még meg sem született. Tudom, hogy ettől nem lesz olcsóbb a kenyér, azt is, hogy a dobozos sör négy decis, a kóla 1,75-ös marad, de bárki bármit mond, ez egy hatalmas, egyelőre felfoghatatlan siker az egész ország számára, amit illik rendesen megünnepelni Szalai már meg is tette. S az egészben az a legjobb, hogy nem hullott az ölünkbe, a könnyű csoportbeosztás és az időnként velünk jóbarátságot ápoló szerencsefaktorok után a pótselejtezőkön bebizonyítottuk, hogy ott a helyünk Európa legjobb 24 csapata között! Mennyivel jobb így... Utólag legyünk hálásak Kazahsztánnak, hogy bravúrgyőzelmet aratva nyertek Lettországban és Selcuk Inannak, hogy a 89. percben bevarrta azt a szabadrúgást Izlandnak. Akkor minden olyan elérhetetlenül távolinak tűnt. És mégis, Franciaország közelebb van, mint hinnénk…

KÖSZÖNJÜK, SRÁCOK! HAJRÁ MAGYARORSZÁG!!!

PS: A pótselejtezők előtt azt ígértem, ha kijutunk a tornára, a néhány hónapos unokaöcsémnek bárhogy is, de megtanítom azt, hogy „lesz még Párizs magyar falu”. Bocs, Miron… :)

PS2: Tegnap volt 62 éve, hogy lejátszották az „évszázad mérkőzését”. Egy pillanatra emlékezzünk a Hősökre, s bízzunk abban, hogy ezzel a kvalifikációval új hősök születtek!



Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik