Harcolni csak együtt lehet, meghalni csak egyedül

2012.03.14. | 01:03

Mindig furcsa érzés tölt el, ha egy régi ismerőstől búcsúzol. Főleg, amikor tudod, hogy sokáig nem fogod látni az illetőt. Nincs kimondva soha....


Hirdetés

Mindig furcsa érzés tölt el, ha egy régi ismerőstől búcsúzol. Főleg, amikor tudod, hogy sokáig nem fogod látni az illetőt. Nincs kimondva soha. Persze, majd úgyis találkozunk, összefutunk nem sokára, hisz' rég beszélgettünk. De érzed belül, hogy ez hazugság. Neki is van egy élete, családja, munkája, közeli barátai. Velük foglalkozik, örül, ha egyáltalán rájuk jut ideje. Te ugyanebben a cipőben jársz. Így a következő véletlen találkozáskor már számolgatod, hogy mikor is, 3 vagy 4 éve? Azon az esküvőn! Nem, az szülinap volt. Meglepődsz, ha gyerekkel a karján jelenik meg, ha megnőtt a hasa, kihullott a haja vagy netalántán botoxot használ bajuszt növesztett. Megállapítjátok, kár, hogy ilyen sok idő telt el, de, hát a gyerek, meg a munka, meg utaztunk is... De legközelebb nem így lesz, valamikor összefutunk. Mi is ilyen búcsút vettünk kedd este a Bajnokok Ligájától.

Túl régi és túl kedves ismerőstől búcsúztunk, nem egy jött-ment iskolatárs, akinek bármely nevezetesnek mondott pillanatát is nehéz felidézni. Nem egy két hetes barát, aki csak, addig kereste a társaságunkat, amíg fizettük neki az életét. Itt egy régi, gyerekkori szerelemről van szó, akinek a mosolya még most is azt a furcsa érzést váltja ki az emberből, tíz év távlatából is.

Mert, amikor összefuttok, tényleg tudni akarsz róla mindent, mi történt vele, hogy megy a sora, nem csak a szokásos és megválaszolhatatlan mi van veled kérdést intézed felé. És ezt ő is érzi, nem a sablon választ adja, hanem mesél és mesél, sokszor mások számára jelentéktelen részleteket sző bele, nem azon gondolkozik közben, hogy mikor jön már a megállóm, nincs neki mit mondanom. Öröm és keserűség különös egyvelege elbúcsúzni egy ilyen embertől, és tudni, hogy sokáig nem látod viszont. De ő már egy másik élet része.

Hiányozni fog, ez biztos. Csak most vált nyilvánvalóvá, hogy lejátszottuk utolsó meccsünket az idei BL sorozatban. Ne haragudjatok, de szándékosan nem akartam, részletes szakmai elemzésbe belemenni. Egyrészt csak a szokásos, leírtuk ezerféleképpen. Kiöregedtünk, kiégtünk és az edzőnknek nem mindig első számú célja a csapat szakmai alapokon történő támogatása. Egyre több a nem idevaló játékosunk is, a jó képességűek is kiszámíthatatlanok a szezonban. Nem ég már semmilyen tűz a szemekben. Nem képesek odatenni magukat, közös erővel harcolni. Lassan saját magukért sem küzdenek. De, ha küzdenek is, akkor is csak pillanatokra. De lehet, hogy már az sem elég.

Talán mi szerencsésebb helyzetben vagyunk, tudjuk, hogy minimum másfél év múlva viszont láthatjuk a kedves ismerőst. Csak ahhoz építkezni, hajtani és dolgozni kell. Igen, ez nem csak a csapatra, keretre, hanem az egész klubra vonatkozik. Nem véletlenül közösségi játék ez, a Marseille meccs is bebizonyította. A futball egy olyan sport, ahol a pályán és a pályán kívül is, harcolni csak együtt lehet, meghalni csak egyedül. Ezért olyan gyönyörű.

 

nerazzurri

Címkék

Friss kommentek

Blog archivum