Dárdai legrutinosabb rókái is „megszédültek”

– Tudott aludni?
– Egy percet sem – panaszkodott Nemzeti Sportnak vasárnap kora délután a Hertha BSC vezetőedzője, Dárdai Pál. – Rettenetesen idegesített, hogy a kilencvenhatodik perc elején még vezettünk a Bayern ellen, de mire a játékvezető véget vetett a mérkőzésnek, már egy egy állt az eredményjelzőn. Oké, addig tart egy meccs, amíg a bíró lefújja, de akkor is roppant dühítő, hogy nem tudtuk kihúzni a végéig.

– Ha nem marad üresen Arjen Robben...
– Csakhogy üresen maradt. Nem hibáztatom, mi több, valahol megértem a játékosaimat, mert másodpercek választották el őket attól, hogy legyőzzék a nagy Bayernt, és csak az lebegett a szemük előtt, hogy megóvják a kapunkat a góltól. Még a legrutinosabb rókáink is „megszédültek" az utolsó pillanatban, ezért is fordulhatott elő, hogy egytől egyig behúzódtak a kapu elé, Robbenről meg elfeledkeztek. A szabadrúgást így legurították neki, a lövését követően még kipattant a labda, de ki más, mint Robert Lewandowski elé...

– Az egy pontnak nem is tud örülni?
– Dehogynem! A Bayern ellen csodálatos eredmény a döntetlen. Főleg úgy, hogy nem mázlival értük el. Épp ellenkezőleg, nem volt szerencsénk. Ha csak egy kicsi is lett volna, győzünk. Attól még, hogy nem sikerült, nagyon büszke vagyok a csapatomra. Ahogyan a Hertha-szurkolókra is – felemelő érzés volt telt ház előtt játszani. Óriási meccset vívtunk, minőségi futballal rukkoltunk ki, minden téren felvettük a harcot a müncheniekkel. Amit kértem a játékosoktól, maradéktalanul betartották, de a sors úgy akarta, hogy ne nyerjünk.

– Összességében azért több volt a pozitívum, mint a negatívum, nemde?
– Olyannyira, hogy kizárólag a pozitívumokra emlékszem. Az például roppant boldoggá tett, hogy Vedad Ibisevic hosszú idő után ismét gólt lőtt. A héten leültem vele, biztosítottam arról, hogy történjék bármi, bízom benne, ő pedig góllal hálálta meg a bizalmat. Nem lett volna érdemtelen, ha mindhárom pontot otthon tartjuk azzal a góllal. Az első néhány percben, valamint a hajrában ugyan nyomás alá helyezett minket a Bayern, amíg csak lehetett, ellenálltunk, sőt ha a második félidőben egy-két kontralehetőséggel élünk, lezárhattuk volna a meccset. Már böngésztem a statisztikát, ami a legfontosabb adatokat illeti, száztizennyolc kilométert futottunk, nem mellékesen kettővel többet, mint a bajorok, tizenegy kapura lövésünk volt az ő tizennégyükkel szemben, míg a labdát harmincnégy százalékban birtokoltuk, ami első hallásra nem tűnik soknak, mégis fájhatott az ellenfélnek, mert amikor nálunk volt, többször is veszélyes helyzetet alakítottunk ki. Iszonyú nehéz egy nullára legyőzni egy Bayernt, nekünk mégis majdnem sikerült. Ha azt is beleszámítom, hogy az első félidő végén egy percet hosszabbított a játékvezető, összesen kilencvennyolc percig ment a mérkőzés, nem tudom, legutóbb mikor tartott ennyi ideig egy összecsapás a Bundesligában... Most már mindegy, el kell fogadnunk, hogy egy egy lett a vége.

–Milyen volt a hangulat a vasárnap délelőtti edzésen?
– Jó is, meg nem is. A csalódottság még benne volt a levegőben. Ha valaki nem látta a meccset, ha teheti, nézze meg, és a végén megérti, miért voltak még másnap is elkenődve a játékosok. Nem győzöm hangsúlyozni, mekkorát futballoztak. Már a Dortmund elleni kupamérkőzésen is nagyot alakítottak, akkor, ugyebár, a tizenegyespárbaj okozta a vesztünket. Másfél héten belül két európai topklubnak voltunk egyenrangú ellenfelei, ha abból indulok ki, ők milyen háttérrel rendelkeznek, valóban büszke lehetek arra, hogy a magunk szerény eszközeivel felvettük velük a versenyt. A Bayernnek nem volt „százas" helyzete ellenünk, nem találta a taktikánk ellenszerét, ugyanis arra kényszerítettük, hogy a felállt falunk előtt passzolgasson, amivel nem sokra ment. Harminc-negyven méterre a kapunktól húztuk fel azt a bizonyos falat, gyakorlatilag úgy védekeztünk, ahogy az a kézilabdában szokás, amerre ment a labda, arra mozogtunk.

– A Hertha játékába csempészett már futsalelemeket, most a kézilabdából merített, legközelebb mi jön?
– Valamit mindig kitalálunk. Ha mégsem, akkor improvizálunk...

– Maradjunk a tényeknél: edzőként korábban nem szerzett pontot a Bayern ellen – most már ezt is kipipálhatja.
– Ugye hogy lépegetek előre?! Az első sikerem még várat magára a kispadon, de legalább játékosként voltam győztes csapat tagja. Sebaj, így majd legközelebb is engem kérdeznek az egymás elleni mérkőzésünk előtt, hogy milyen érzés legyőzni a Bayernt...

– No, csak jobb a kedve.
– Persze, mert itt van az édesapám és a nagybátyám, ő remek szakács, és éppen fenséges steaket süt. Egy pohár bort is megiszunk mellé – mifelénk így zajlik a regenerálódás.

– Arra nem jutott idő szombat este, hogy a müncheniek mesterével, Carlo Ancelottival is koccintson egyet?
– Sajnos nem. Az ellenben jólesett, hogy a sajtótájékoztatón elismerőleg beszélt rólunk. Szimpatikus volt, úgy vettem észre, nagyon örült a döntetlennek. Nekünk pedig a következő hetekben kell megmutatnunk, hogy a jó teljesítményünk nem a véletlen műve volt. Ha valamiből hitet és bátorságot meríthetünk, az a Bayern elleni játékunk. Ha a tavaszi eredményeinket nézem, három pont mínuszban vagyunk, ami nem vészes. Szombaton viszont hazai pályán meg kell vernünk a Frankfurtot!

–Ha egy utolsó percben szerzett góllal nyernének, kvittek a sorssal?
– Akkor elégedett leszek. Az Eintracht elleni sikerrel már jól néznénk ki, egyúttal be is indulnánk. Ha nyerünk, egy héttel később biztosan nem kapunk ki Hamburgban, és a rá következő fordulóban már abban a reményben fogadhatnánk a Dortmundot, hogy megint játszunk egy nagy meccset vele. Na, ha akkor győzünk, kvittek leszünk.