Örömforrás – Bodnár Zalán publicisztikája

Volt idő, amikor a „szép”, a „futball” és az „Andrea” szavak kontextusában csak Komora Andreára, Détári Lajos első feleségére lehetett gondolni – aki gyerekként vagy kiskamaszként látott róla fotót a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, mindenki szerelmes volt belé. A fiatalabbak ma ennek a három szónak a viszonylatában már egy másik Andreára (is) gondolhatnak: arra, aki a napokban jelentette be, hogy szögre akasztja a futballcsukát.

A modern labdarúgás legfőbb esztétája lépett le most végleg a porondról: Andrea Pirlo a szép futball utolsó nagykövete volt. Az utolsó, akinek a játék még mindenekelőtt művészi önkifejezési forma volt, a labda pedig az ehhez szükséges festőecset, szobrászvéső vagy Hamlet-koponya.

A figyelmes olvasó lefülelhet, hogy ugyanezt írtam idei visszavonulásakor Francesco Tottiról. Igen, az utolsó futballművész, az arbiter elegantiae Totti volt, de csak azért, mert Pirlóra akkor, május végén már visszavonult játékosként tekintettem. Mindenkit visszavonult futballistának tartok, aki a Közel-Keletre, Kínába vagy – mint Pirlo – az Egyesült Államokba szerződik. De hivatalosan most tette le a lantot. Ő és Totti azonban még ugyanaz a generáció és csaknem ugyanaz a karakter. Nem arról voltak híresek, hogy meghaltak a pályán, hogy sokat futottak, hogy keményen ütköztek, hogy belementek a legdurvább párharcba. De amikor náluk volt a labda, Isten mosolygott odafönn az égben.

Ha valamit szívből gyűlölt, az az edzés és a meccsek előtti bemelegítés. „Valósággal taszít engem – írta 2014-es önéletrajzi könyvében. – Ez nem más, mint az erőnléti edzők maszturbációja. Fel kell vérteznem magam, hogy ne essek depresszióba.”

Pedig egyébként nem depresszív alkat. Bizonyította ezt 13 évesen, 1992-ben, amikor egy picinyke dániai városban, Hjörringben először hívta fel magára a figyelmet. Ő volt a Dana-kupán részt vevő korosztályos bresciai együttes, a Voluntas csapatkapitánya, és az elődöntőben tizenegyespárbajban dőlt el a továbbjutás. A sorsdöntő lövés a kis, 30 kilós Pirlóé volt. Ő halálnyugodtan letette a labdát a földre, szúrósan belenézett a kapus szemébe, mint egy westernhős, komótosan nekifutott, mint egy negyvenéves veterán, majd Panenka módra becsapta a kapust. Aztán ugyanezt megcsinálta kereken húsz évvel később az Európa-bajnokság negyeddöntőjében is Anglia és Joe Hart ellen.

De ha szabadrúgást rúghatott, az majdnem olyan volt neki, mintha tizenegyest lőne. Szinte ziccer. Ebben már a videokorszak gyermeke: ahogy a filmrendező Quentin Tarantino egy videotékában dolgozva képezte ki magát a popkultúra filmterméséből, úgy ő is akképp tanult meg szabadrúgásokat lőni, hogy a La Gazzetta dello Sporthoz mellékelt videokazettákról leste el Baggio és Platini mutatványait.

Teljesen valószerűtlen, hogy korunkban Pirlóból nemzedéki ikon lett. Semmi sem volt meg benne, ami alapján eladható, globális szupersztárt lehetett volna faragni belőle, amire pr-akciókat és marketingstratégiát lehetett volna építeni. Nem voltak sztárallűrjei, botrányai, nagyképű nyilatkozatai, azzal sem lehetett vádolni, hogy túlságosan jóképű volna, és még csak az sem „adatott meg” neki, hogy egy favela mélyéről indulva hágjon fel a világfutball csúcsára, hiszen kimondottan jómódú család sarja, a famíliának 50 millió eurós forgalmú acélipari vállalkozása van. Csendes, halk szavú ember, aki az öltözőben is csak akkor szólalt meg, ha feltétlenül muszáj volt – igaz, akkor mindenki odafigyelt rá.

Az Internél vélhetően sohasem fogják tudni jóvátenni a hibát, hogy elkótyavetyélték, pedig a Brescia, miután belátta, hogy semmilyen módon nem tudja megtartani, a milánói fekete-kékekhez engedte el, mert az volt Pirlo gyerekkori kedvenc csapata. Ám az angol vezetőedző, Roy Hodgson szinte egyáltalán nem játszatta, sőt még a nevét sem volt hajlandó megtanulni, és Pirlának szólította, ami az olaszban azt jelenti: „f...szfej”. Talán Hodgsonnak is szólt az a panenkázás a 2012-es Eb-meccsen, hiszen ő volt az angolok szövetségi kapitánya azon a tornán...

Sorsa mindhárom itáliai óriással összefonódott: az Interben tűnt fel először, a Milanban teljesedett ki és jutott a csúcsra, majd a Juventusban nemesedett legendává. Torinóban már úgy futballozott, hogy teherhordó is kellett mellé: Claudio Marchisio futott helyette, hogy neki csak passzolnia és lőnie kelljen.

Megtöltötték neki a hatlövetűt és a kezébe adták, ahol az mindig halálos fegyverré vált. Ha csak a pontrúgásokat kellett volna elvégeznie, akkor is pótolhatatlan lett volna, de ebben a már kissé takarékos üzemmódban is képes volt arra, hogy a Juventust kilenc év után újra bajnokká tegye, tizenhét év után elvezesse a BL-döntőbe, és tizenkét év múltán újra Eb-döntőbe navigálja az olasz válogatottat.

De amikor még egyénileg a csúcson járt, a Milanban, a játékának nem volt ellenszere. Fizikailag is még a topon volt, s fantáziájának nem lehetett korlátot szabni. Carlo Ancelotti híres középpályás rombuszalakzatának ő volt az egyik csúcsa; talán a legfontosabb, a mélységi irányító. A regista. Nem ő játszott először ilyen szerepkörben a futballtörténelemben, de ő mutatta meg, hogyan kell ezt a posztot tökéletesen megtölteni tartalommal. A közemlékezettel ellentétben azonban nem Ancelotti találta meg neki ezt a pozíciót, hanem a nagy taktikai róka, Carlo Mazzone a Bresciában – akinek edzősködése alatt Totti első Serie A-gólját szerezte korábban a Rómában –, és akit Pep Guardiola is edzői példaképének nevezett. Ancelotti eleinte nem tartotta sokra, és első milánói évében alig-alig játszatta Pirlót, akiről azt mondta: „Addig nem lehet kezdő, amíg nem képes átjutni rajtam a három az egy elleni játékban, pláne úgy, hogy húsz évvel idősebb vagyok nála.” De aztán Pirlo meggyőzte őt a képességeiről, és együtt szereztek két BL-serleget. Ami azt illeti, egy másik edzőfenomén, Marcello Lippi, akivel vb-t nyert 2006-ban, szintén pályafutása egyik szégyenfoltjának tekinti, hogy nem ismerte fel a Pirlóban szunnyadó vulkanikus erejű tehetséget, és az Internél ő mondott le róla, kölcsönadva a Regginához.

Korunk értékválságának jellemző tünete, hogy azokat a fontos díjakat, amelyeket nem megnyerni lehet, csak szavazatok árán megkapni, sohasem neki adták. Még csak nem is volt soha az Aranylabda végső három jelöltje között. Pedig minden jelentős sorozatban és tornán, amelyen együttese diadalmaskodott, valójában ő volt a legfontosabb láncszem. Kivétel nélkül mindegyikben. A 2003-ban BL-győztes Milanból mindenki leginkább Andrij Sevcsenkóra emlékszik, a 2007-esből pedig Kakára. A 2006-os világbajnok squadra azzurra emblematikus alakja a csapatkapitány Fabio Cannavaro lett.

Sevcsenko, Kaká és Cannavaro mind megkapta a maga Aranylabdáját, pedig ha belegondolunk, hogy mindhárom csapat esetében ki volt az, aki nélkül nem születhetett volna meg a végső győzelem, bizony mindig Andrea Pirlóra kell gondolnunk. Ő volt a kulcsfigura, aki egyrészt – akkor még – a védekezésből is kivette a részét, de ennél fontosabb, ahogy összegyűjtötte, majd újra elosztotta a labdát. Akitől elindultak a támadások, aki mindig megtalálta a tökéletes passzsávot, aki mozgatta a szálakat, aki szervezte a játékot. Ő volt a játék „vezérigazgatója”, ahogy egyszer Mazzone mondta róla.

A könyvében Pirlo azt írta: „Minduntalan csak egy érintetlen zugot keresek magamnak, ahol legalább egy pillanatra szabad lehetek. Csak néhány négyzetméterre vágyom, ahol önmagam lehetek. Egy helyre, ahol a hitvallásom szerint élhetek: passzolhatok valamelyik csapattársamnak, aki betalál. Ezt hívják gólpassznak, ez az én igazi örömforrásom.”

A miénk is ez volt.