Eltűnt ígéretek: új Maradonák, Ronaldók, Pelék

A készülő vb-adatbankba és a hosszúra nyúlt őszbe csavarodó szerző ezúttal a talán sosemvolt ifjúságából merít egy maréknyi ismerősen csengő nevet, olyan labdarúgókét, akiket egykoron igen sokra taksáltak. Hogy némi irodalmi párhuzammal éljünk: olyanokét, akik a futballsikerek új rablóiként indultak, de ködlovagokká váltak.

NII ODARTEY LAMPTEY

A ghánai csodagyerek elmondhatja magáról, amit a modern kori női tornászok és az agyzsibbasztó médiakreatúrák: tizenévesen a csúcsra jutott. Az 1974. december 10-én napvilágot látott Lamptey az 1989-es skóciai U16-os világbajnokságon tűnt fel sihedernyi korához képest zseniális tudásával, ez pedig szerződéskötésre és egy gyermekrabláshoz igen közel álló manőverre ihlette az Anderlecht edzőjét, Aad de Most.

A ghánai szövetség ugyanis a biztonság kedvéért magánál tartotta a legnagyobb tehetségek útlevelét, ám Lamptey és mentora, Stephen Keshi bizonyította, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Az odahaza a labdarúgás alapjait narancsokkal (Rongylabda? Ugyan már!) elsajátító, egy rémálomszerű gyermekkorral megkarcolt legényke Beneluxia csodájára húzóembere lett az akkoriban igen acélos Anderlechtnek, arra pedig az egész világ felkapta a fejét, amikor a támadó középpályás két aranyat (tornagyőzelem és a legjobb játékosnak járó díj) zsebelt be az U17-es világbajnokságon. Csak viszonyításképpen: olyan palánták léptek azon a versengésen gyepre, mint Juan Sebastián Verón, Marcelo Gallardo, Claudio Husaín, Eddy Baggio, Wamberto, a spanyol Dani vagy bizonyos Alessandro Del Piero…

Abban az évben Lampteyt az Afrique Football nevű lap Afrika harmadik legjobb játékosának választotta. A rövid lábú géniusz 17 évesen Afrikai Nemzetek Kupája-résztvevő, egy év múlva az U20-as Afrika-bajnok és korosztályos világbajnoki ezüstös csapat kapitánya. 1993 nyarán a PSV-be igazolt, amelyben 22 bajnokin tízszer volt eredményes, majd az Aston Villa happolta el. Ezzel gyakorlatilag véget is ért hősünk karrierjének érdemi része: családi tragédiáktól lelkileg egyre sérültebben váltotta egyre kisebbre klubjait (Coventry, Venezia, Boca Juniors, Union Santa Fé, Ankaragücü, Uniao Leiria, Greuther Fürth, Santung Luneng, al-Naszr, Asante Kotoko, Jomo Cosmos), egészen 2008-as visszavonulásáig.

Napjainkban az egykori kemény középpályás, Charles Akonnor asszisztense a hazájabeli Sekondi Eleven Wise-nál, emellett oktatási intézményt is működtet. „Könnyű sztárrá válni, de nehéz sztárnak maradni" – nyilatkozta egy alkalommal. Annak idején maga Pelé nevezte őt az új Pelének, manapság az a kérdés, hogy felbukkan, pontosabban eltűnik-e egy új Lamptey? 

PERICA OGNJENOVICS

Az 1998-as világbajnokság előtt hívták fel figyelmünket a szakértők a(z akkor még létező) jugoszlávok legújabb csodagyerekére, akit Dejan Sztankovics előtt a „plávik" első számú reménységének tartanak. Hogy miért? Az ifjú csatár alig múlt 17 éves, amikor az 1993–94-es idényben kilenc gólt lőtt a harmadosztályú Mladost Gosa színeiben, majd a Crvena zvezdához került, amelynél minden idők legfiatalabb csapatkapitánya lett.

Gólerősen és kiismerhetetlenül játszott, ennek köszönhetően alig 18 évesen bemutatkozhatott a válogatottban. Némi gödör után az 1998-as világbajnokság előtt újfent drukkervadító formába lendült, emígyen a tornán háromszor is pályára lépett.

Azon a nyáron a Real Madridba igazolt, alig ötmillió márkáért (később élénken érdeklődött is eme a gyanús transzfer iránt az ottani ügyészség), ám a királyi klubnál hatalmas csalódást okozott játéka, sérüléseiből is csak igen nehezen épült fel, ezért – 12 bajnoki után – 2001 nyarán felbontották szerződését. Fél évig nem talált magának új kenyéradót, majd a Kaiserslauternben, a kínai Dalian Sidében és a Dinamo Kijevben is megfordult, összesen hét bajnokin szerepelve.

Nem sokat javított renoméján, hogy a francia másodosztályban az Angers-ban egy idény alatt jutott neki ennyi fellépés…

A Szelangor, az Ergotelisz és a Kallitea után jelenleg a szerb FK Jagodinát erősíti a még mindig csak 32 éves Ognjenovics, a kilencvenes évek talán legígéretesebben indult szláv futballüstököse.

SAMUEL OKUNOWO

Samuel Gbenga Okunowo, a kiváló felépítésű (Gbenga nagy darab védő, ugyebár…) nigériai jobbhátvéd 1997-ben, 18 esztendősen került a Barcelona B-hez a Shooting Starstól, az 1998–99-es idényben pedig 14 bajnokin a katalán proficsapatban is pályára lépett, Michael Reiziger vetély- és váltótársaként.

A jövő egyik ígéreteként a felnőttválogatottban is bemutatkozott, ám nemsokára kiesett felfedezője, Louis van Gaal kegyeiből, és csakhamar a Benficához került kölcsönbe.

Visszatérte után sem fért be a „nagyok" közé, és innentől csakis lefelé vezetett „Oku" útja: a Badajoz, az Ionikosz, a Dinamo Bucuresti, az SK Tirana, a Metalurg Doneck, a Sztal Alcsevszk, némi visszavonulás, az iráni Abu Moszlem és a maldív-szigeteki VB Sports után napjainkban az angol nyolcadosztályban, a Waltham Forestben keresi a toastra valót és egykori önmagát.

Még mindig csak 30 éves, a válogatottban legutóbb 2000-ben lépett pályára: azon a nyáron az Afrikai Nemzetek Kupájáról ezüsttel térhetett haza, a nyári olimpiáról pedig repülővel…

CHRISTOPHER WREH

Az 1975 tavaszán született libériai legényke mint a később Aranylabdát szerző George Weah unokatestvére került 1989-ben a Monaco aktuális utánpótláscsapatába. Az 1993–94-es idényben az „egyben” is bemutatkozhatott a hercegségbelieknél, majd a válogatottban is átesett a tűzkeresztségen Togo ellen.

A Guingamp-ban letöltött igen sikeres kölcsönszereplés után az Arsenal 300 ezer fontért megvásárolta őt, azaz a középcsatár követte egykori mesterét, Arsene Wengert Londonba. Az afrikai játékos első angliai idénye meseszépre sikerült, hiszen Ian Wright és Dennis Bergkamp sérüléseit kihasználva kiváló játékkal járult hozzá a duplázáshoz, majd a nyári Charity Shielden is betalált. Számára itt ért véget a nagybetűs futballkarrier: kölcsönben megjárta az AEK Athént, a Birmingham Cityt és a holland Den Boscht, majd az el-Hilalban, a Bournemouthban, a St. Mirrenben, az iráni Perszepolisz FC-ben, a Bishop's Stortfordban és a Buckingham Townban növelte nyugdíjalapját 2006-os visszavonulása előtt. A 36-szoros válogatott játékos alighanem elégedetlen lehetett az apanázzsal, mert 2007-ben reaktiválta magát az indonéziai Perszeman Manokvari színeiben.

Dupla szaltós gólörömeit egyébként még most is emlegetik Premiership-szerte, ennek dacára manapság a Soul Rebels nevű zenekar énekeseként készül a futball utáni életre. A hallgatóság szerencséjére aligha metálban utaznak, különben igencsak feladná a leckét egy közönség közé ugrásnál a hátsó soroknak…

GORAN SZLAVKOVSZKI

A macedón-svéd Szlavkovszki is a lehető legrosszabb úton jár afelé, hogy úgy járjon, mint a fentebb említettek, bár 1989-es születésű lévén még bőven van ideje a befutásra.

Az mindenesetre tény, hogy amikor 2006-ban bemutatkozott az olasz első osztályú bajnokságban, a Serie A-ban az Inter színeiben, legfiatalabbként a klub történetében, az akkor 191 centiméteres támadót kikiáltották az új Ibrahimovicnak (ráadásul mindketten megfordultak zsenge éveikben az FBK Balkan és a Malmö FF mezében).

Erre még aludni kellett volna egyet-kettőt, lévén az igen sérülékeny csatár karrierje dadaista fordulatot vett: kölcsönbe került a Sheffield Unitedhez, amelynél csak a tartalékok között szerepelt, hatszor. Később a Middlesbrough és a Hajduk Split is kis híján megvette az Intertől, ám az orvosi vizsgálatokon elbukott. Jelenleg klub nélküli, svéd beépített emberünk is csak annyit tud róla, hogy nemrégiben a Bochumnál járt próbajátékon, amelyben a Charleroi elleni felkészülési mérkőzésen pályára is lépett.

BOJAN DJORDJIC

Szlavkovszkihoz hasonlóan egyetlen „nagy" bajnoki jutott a svéd-szerb Djordjicnek, aki 17 esztendősen került 1999 elején 1.5 millió euróért a Brommapojkarnától a Manchester Unitedhez, amelynél egy év múltán kiérdemelte az év ifjúsági játékosa címet.

A 2000–2001-es idényben a profik között is bemutatkozhatott, csakhogy a nagy reménységnek kikiáltott fiú az ilyenkor evidens kölcsönkörök (Sheffield Wednesday, Aarhus, Crvena zvezda, Rangers) alkalmával sem tudta áttörni a maga falait, már csak gyakori sérülései miatt sem. 2005 nyarán a skót gigásztól került a Plymouthhoz, amelytől 2007 végén az AIK szerezte meg a bal oldali támadó középpályást, aki azóta sem tudott stabil csapattaggá válni új kenyéradójánál.

DARIO SMOJE

Az 1978-ban született horvát középhátvéd 18 éves fejjel már az NK Rijeka alapembere volt Mario Tokic párjaként, 1997-ben a Milan vetette ki rá 400 ezer euróval kibélelt hálóját. Hat alkalommal pályára is lépett a következő bajnoki idényben az olaszoknál, ennek ellenére az idény végeztével eladták a Monzának, amelytől pontvadászat-fordultával a Ternanába került. Utóbbi klubnál nem találta meg számításait és ünnepi formáját, nem úgy a Dinamo Zagrebben, amelytől a válogatottba is bekerült, ezzel pedig „eladta magát" a Gentnek.

Itt sem kezdett rosszul, ám szép lassan kiszorult a kezdőből, így 2009 nyarán médiafelhajtás és átigazolási díj mellőzésével a görög Panionioszhoz távozott. Hellászban sem körötte forog a világ: december elejéig egy bajnokin jutott szóhoz.

SLAWOMIR WOJCIECHOWSKI

Amikor a lengyel középpályás bemutatkozott a Bayern Münchenben, minden bizonnyal világszerte kitörte a frász a nem lengyel újságírókat, és minden firkász a Ctrl C-ért nyúlt. Magunk sem tettünk másképpen az 1973-ban, Gdanskban született középpályás esetében, aki 2000-ben tette át székhelyét 700 ezer euró ellenében az FC Aarauból a Bayern Münchenhez. Hamar kitelt viszont a bajoroknál a mesebeli három esztendő Ottmar Hitzfeld felfedezettje számára, pedig az Ulm ellen még egy gólt is vágott (mármint Wojciechowski).

A következő nyáron 600 ezerért visszakerült a feladóhoz, majd lengyel együttesekben, valamint a Viktoria Kölnben vezetett le. A futballal természetesen nem hagyott fel: a Lechia öregfiúi (ezt tessék figyelni: lengyelül oldboje) között kergeti a labdát és az ellent.

GABRIELE AMBROSETTI

„A Chelsea válasza Giggsre" – mutatta be a Chelsea menedzsere, Gianluca Vialli honfitársát, Gabriele Ambrosettit a sajtónak, miután a tar zseni 4.8 millió euróért megvásárolta a szélsőt 1999 nyarán a Vicenzától. Az akkor 26 éves játékos 16 bajnokit kapott, de nem váltotta be Vialli reményeit, így hamar a Vicenzában, majd a Piacenzában találta magát mint kölcsönjátékos. 2003 nyarán éppen az utóbbi klub vette meg, innen került 2005 januárjában a Pro Patriához. Jelenleg a Fulgorcardanót erősíti, veteráni minőségben.

MAURICIO PINILLA

A válogatottban már korábban bemutatkozott ék azon nyomban kölcsönbe került a Chievóhoz, majd visszatérte után a Celta Vigónál próbált szerencsét, kevés sikerrel. 2004 nyarán játékjogának felét a portugál Sporting szerezte meg, ám a kezdeti sikerek ellenére itt sem vetette meg a jól megtermett Pinilla a lábát a kezdőben. 2006 elején nem hétköznapi keringőbe kezdett: a Racing Santander, a Hearts és az Universidad Chile gárdáiban töltött kölcsönjáték után a Hearts tett szert játékjoga addig a portugálokat illető felére, majd az egészre, ám ettől sem virradt fel Pinilla napja: a gyakorlatilag folyamatosan sérültlistás támadó sem Skóciában, sem később a Vasco da Gama és az Apollon Limasszol színeiben nem parádézott.

Miután az előző három év során összességében kevesebb mint 30 bajnokin szerepelt öt klubban, 2009 nyarától a Serie B-s Grosseto alkalmazottja, és bár szeptember végére itt is kidőlt a sorból, visszatérte után ötször is eredményes volt. A tavasz talán Pinilla számára is meghozza a feltámadást – megszenvedte már.          

DIEGO LATORRE

A futball lostjaival (lost – eltűnt) foglalkozó sportlegünk első részének végén öt olyan dél-amerikai labdarúgóval foglalkozunk, akik a kilencvenes évek változatos részeiben kifejezetten nagy jövő előtt álltak, és bár soha nem tűntek el „végleg", a nagy áttörés esetükben is elmaradt. A kvartett első embere az 1969-ben született argentin Diego Fernando Latorre, az első, akit hazájában mint „Új Maradona" aposztrofáltak.

A „Gambeta"-ként becézgetett (ez a terminus technikus a hirtelen keresztlépéseken és irányváltásokon alapuló cselt takarja) támadó a Boca Juniorsban lett profi labdarúgó, és nem is akármilyen, lévén a kilencvenes évek elején kétszer is tíz gól fölött termelt a pontvadászat Apertura és Clausura nevű szakaszaiban.

Ennek köszönhetően „Kiscseles" a válogatottban is bemutatkozhatott, és a nemzeti csapat színeiben a braziloknak is beköszöntött. 1992 nyarán nagy reményekkel és több millió dollárért igazolt a Fiorentinához, amelynél bizonyos Gabriel Omar Batistutával alkotott volna támadó duót, ha nem csak két bajnokin lép pályára, mindössze 18 perc erejéig.

Következő állomáshelye Tenerife volt, majd a Salamancában is felbukkant, mielőtt hazatért a Bocához. Itt úgy tűnt, ismét elindul a nagyság felé vezető úton, ám mégsem. Később azért fel-felvillantotta régi önmagát a Racing, a Cruz Azul, a Chacarita Juniors, a Rosario, az Atlético Celaya, a Comunicaciones, a Dorados de Sinaloa és az Alacranes de Durango színeiben. Ez utóbbi egyletből vonult vissza 2005-ben.

SEBASTIÁN RAMBERT

Az 1974-ben a világra tévedett Sebastián Pascual Rambert nem nézhetett vissza 2002-es visszavonulásakor szégyellnivaló karrierre, lévén a három klasszikus argentin gigásznál (Independiente, Boca Juniors, River Plate) is megfordult, nyolc válogatottbeli fellépésén pedig négy gólt vágott, ám a kilencvenes évek elején leendő világklasszisként indult. Sebastián édesapja, Ángel Rambert maga is remek futballista volt, aki megfordult a Lyonban és a gall válogatottban, utóbbi minőségében a Népstadionban is fellépett.

A fiú az Independientében bukkant fel a Clausura 1994-es megnyerésekor, a nemzeti csapat színeiben az 1995-ös Konföderációs Kupán gólt szerzett, majd azon a nyáron megvette játékjogát az Inter, akkoriban elképesztőnek számító 6.55 millió dollárért! Milánóban azonban októberig egyetlen mérkőzésen sem lépett pályára, így azt az idényt a Real Zaragozánál folytatta, amelynél húsz mérkőzésen ötször mutatta meg jellegzetes, széttárt karokkal végrehajtott, repülést imitáló gólörömét (amelyet egy Boeing 747-es inspirált). Mégis visszatért Argentínába, de a Bocához, majd a River vette meg 3.6 millió dollárért, csakhogy itt már nem ment neki annyira jól.

A következő két évben az Independientében és az Iraklisznál is próbálkozott, ám egy-egy találatot jegyzett klubjaiban a pontvadászatokon, 2002-ben pedig az Arsenal de Sarandíhoz írt alá. Innen vonult vissza sérülései miatt mindössze 18 percnyi játék után, még harmincéves kora előtt. Jelenleg az edzői pályán próbál érvényesülni.

CAIO

Anno Rambert az Internél többek között a brazil tinizseni, Caio Ribeiro Decoussau miatt sem fért be a csapatba, aki akkor nyáron tette át székhelyét Sao Paulóból Milánóba, mint az áprilisban rendezett U20-as világbajnokság aranylabdása. A támadó azonban nem tudott egyetlen gólt sem lőni új egyesülete színeiben, sőt egy idénnyel később a Napolit erősítve sem talált hálóba.

Az Inter egyébként akkortájt nem hétköznapinak számító összeget, 7.5 millió mai eurót fizetett érte, de a délieknek már csak ötért adta tovább… Az olasz állampolgársággal is bíró Caio 1996-ban tizenegy válogatott mérkőzésen nyolcszor is megrezgette az ellen hálóit, de egy év múlva visszaigazolt hazájába, ahol sem a Santos, sem a Flamengo, sem a Fluminense, sem a Gremio berkein belül nem ment neki igazán.

Ezt jelzi az a tény is, hogy rendre „csak" dollár százezrekért cserélt klubot. 2004 januárjától egy fél idényre a Rot-Weiss Oberhausenben is szerencsét próbált, és a Bundesliga 2.-ben 15/1-es mérleggel zárt. A nyáron hazatért a Botafogóhoz, amelynél utoljára még megrázta magát, de alig 29 évesen visszavonult. Jelenleg modellként és sportriporterként dolgozik.

FÁBIO JÚNIOR

Az 1977 novemberében született Fábio Júnior Pereira húszesztendős korában robbant be a brazil futball elképesztően színes világába a Cruzeiro együttesében, a világbajnok Müller oldalán. A bajnokság bronzcipőseként került az AS Romához, több mint tízmillió dollárért (a transfermarkt.de szerint 13.8 millió eurónyi összegért) cserébe.

A jól megtermett, olasz útlevéllel is bíró ék nemsokára a válogatottban is mezt kapott, de Olaszországban két idény alatt mindössze négy bajnoki gólig jutott, így visszaadták kölcsönbe egykori klubjának. Hamar megtalálta elveszített formáját, ahogyan a közhely mondja, de később a Palmeirasban és a Vitória Setúbalban is megfordult, mielőtt el nem adták a „farkasok" az Atlético Mineirónak.

Itt egy jól sikerült szezon után úgy tűnt, mégsem „süllyed el", emígyen felkerekedett, hogy a Kasima Antlersben, az al-Vahdában, a Bochumban és a Hapoel Tel-Avivban is idegenlégióskodjon. A fentebb felsorolt ígéretekkel ellentétben még mindig aktív: félévente kenyéradót váltva a brazil másodosztályban rúgja a labdát és a gólokat. Ahhoz képest, hogy annak idején a Roma mestere, Zdenek Zeman őt választotta bizonyos Andrij Sevcsenko helyett, mondván, megtalálta az „új Ronaldót”…

ADRIANO

Az 1974 szeptemberében született Adriano Gerlin da Silva a kilencvenes évek elején a brazil és az egyetemes futball zicói reménységeként tartatott számon, hiszen azt az egyedülálló bravúrt hajtotta végre, hogy az 1991-es U20-as világbajnokságon gólkirály lett, az 1993-as hasonszőrű viadalon pedig a torna legjobb játékosának választották!

A Guaraníból a két siker között igazolt a svájci Neuchatel Xamaxhoz, de az európai futball eme lépcsőfokán máris orra bukott. A támadó középpályásként és csatárként is bevetett Adriano 1995-ben visszatért hazájába, és megragadta a lehetőséget, hogy a fél professzionális mezőnnyel testközelből megismerkedjen: a Botafogo, Juventude, Sao Paulo, Náutico, Atlético Mineiro, Sport Recife, Bahia, Portuguesa, Bragantino, CRB, CA Juventus útvonalon járta be a brazíliai Kék-túrát.

Három alkalommal idegenlégiósnak is felcsapott: Kolumbiában az Atlético Nacional, Japánban az Urawa Red Diamonds, Lengyelországban a Pogon Szczecin híveit boldogította. Mi tagadás, nem túl gyakran. 2007-ben az ifjú vándor megpihent: az Oeste szerezte meg játékjogát, és játékos-elnökként azóta is őket erősíti az egykori aranygyermek.

A szerzőnek most ennyire futotta emlékezetéből, de ha kellő számú ötletet kap a kedves olvasóktól, akkor nem zárható ki, hogy a jövőben a „Sportlegek” keretében még foglalkozik az eltűnt tehetségekkel, ha csak közben ő maga el nem tűnik...