„Egyik-másik ellenfelünk néhány nap múlva elesett a fronton”

 

Régen találkoztam Rácz Lászlóval, van már tizenegy éve is annak, hogy együtt utaztunk a Kijev–Budapest repülőjáraton. A felhők fölött az ifjú Farkas Balázs kijevi szárnybontogatásáról, a szovjet válogatottal elért egykori sikereiről, Koman Vladimir esetleges ukrán válogatott behívójáról folyt a szó a Dinamo Kijev akkori másodedzőjével, Szabó József segítőjével. Csupa könnyed, súlytalan témáról, legalábbis ahhoz képest, ami újabb találkozásunk középpontjában állt.

A kárpátaljai Fancsikáról származó 57 éves sportember előző nap tért vissza Volnovahából, a kelet-ukrajnai, 24 ezres lakosú városból, ahol az ukrán öregfiúk-válogatottat vezette csapatkapitányként. Nem szokványos gálamérkőzés volt ez, ahogyan az elmúlt években vállalt legtöbb fellépés sem a puszta szórakoztatást szolgálta – a régi csillagokból álló nemzeti együttes vidéki túrái jóval erősebb üzenetet hordoznak. Különösen ha az úti cél a kelet-ukrajnai, háború által sújtott térség valamelyik helyszíne, miként az oroszbarát szeparatistákkal vívott harcok közelében fekvő Volnovaha is.

„A város hatvan kilométerre esik Donecktől, és körülbelül ugyanennyire Mariupoltól, ahol most is heves harcok folynak – segített elhelyezni a térképen a futballtornát, amellyel 2014 óta hagyományosan, évről évre emlékeznek a háború szomorú helyi epizódjára. – A Donbaszban zajló harcok első áldozatai között volt az a tizennyolc, többségében távoli megyékből érkező fiatal katona, aki Ukrajna védelmében kétezertizennégy május huszonkettedikén Volnovahában életét veszítette. A következő évben egy hírhedt támadás során tizenkét civil halt meg itt, miután az őket szállító buszra tüzet nyitottak. Attól az évtől kezdve már bővített mezőnnyel rendezik meg az emléktornát, amelyen részt vesz egyebek mellett a képviselők, a határőrök, a rendőrök, a katonák csapata, valamint az ukrán öregfiúk-válogatott. Nagy szeretettel és díszes programmal fogadtak bennünket, Doneck kormányzóhelyettesével kibuszoztunk a négy évvel ezelőtti támadás színhelyére, az emlékműnél három pap tartott közös szertartást. Nem lehet nem észrevenni a háborút, a közutakon elhelyezett ellenőrző pontokon rendszeresen megállították a buszunkat, átvizsgáltak minden járművet. Kötelességünk eleget tenni az ilyen meghívásoknak. Mi nem tudunk segíteni a helyieknek máshogy, csak a jelenlétünkkel. Így tudjuk megköszönni azoknak az áldozatát, akik akár életüket is adják azért, hogy mi nyugodtan tudjunk élni, focizni, és akiknek köszönhetjük, hogy ahol járunk, ukrán város még."

 

Olyan nevek fémjelzik Ukrajna csapatát, mint a 68-szoros válogatott Andrij Vorobej, a 63-szoros válogatott Vladiszlav Vascsuk, a 39-szeres válogatott Volodimir Jezerszkij, az 54-szeres válogatott Vjacseszlav Sevcsuk, és akkor az edzőt, az 1988-as Európa-bajnoki ezüstérmes szovjet válogatott középpályását, Anatolij Demjanenkót még nem is említettük. Az ukrán élvonal nézőszámait sokszor veri a régi ukrán futballhősök alkalmi meccseinek öt-hatezres látogatottsága, és ugyanez igaz a hasonló szellemben, hasonló küldetéssel és hasonlóképp Rácz Lászlóval pályára lépő Dinamo Kijev öregfiúk-találkozóira is. Andrij Sevcsenkót egyelőre bokros szövetségi kapitányi teendői nem engedik elutazni a régi társakkal, ráadásul az ország legfőbb futballszentjét kudarcba fulladt politikai karrierje amúgy is óvatosságra inti, ha társadalmi ügyek nyilvános felkarolásáról van szó.

„Egyelőre nem lehet tudni, mi lesz, senki sem lát tisztán a háború kérdésében – mondta az 1986-ban a Dinamo Kijevvel Kupagyőztesek Európa-kupáját nyerő, Kijevben élő kárpátaljai középpályás. – A média torzít, a Donbasz régióban sok helyen alig lehet ukrán televíziós csatornát fogni, ahogyan Kijevben is sok orosz csatornát letiltottak. Ha az ember reggeltől estig hallja a propagandát, és hetente, havonta, évente ismétlődően mondják neki a feketére, hogy piros, egy idő után maga is hajlamos elhinni, amit lát, az tényleg piros. Mindenki azt mondja, hogy azért nem ér véget a háború, mert a vezetők érdekelve vannak benne, milliókat, milliárdokat keresnek rajta. Doneck környékén rosszak a kilátások, az elköltöző Sahtar-játékosok közül többen otthagyták a házukat, mindenüket, nem is tértek vissza. Rinat Ahmetov csapata a fővárosba tette át a bázisát, a mérkőzéseit Harkivban játssza, a keleten ötödik éve dúló háború azonban más területen is érezteti hatását.

A félelem és az anyagi bizonytalanság miatt a minőségi légiósok elhagyták az országot, a korábban nemzetközi téren is sikeres, egyre gyarapodó klubok közül több ellehetetlenült, a Metaliszt Harkiv megszűnt, a Dnipro a harmadosztályban szerepel. A kétezertizenkettes, hazai rendezésű Európa-bajnokság előtt folyamatos előrelépés jellemezte az ukrán futballt, és sokan úgy gondolták, a torna lökést ad a további fejlődéshez. Biztos vagyok benne, ha nincs a kétezertizennégyes háború, a bajnokság Európa tíz legerősebbje között lenne."

A kijevi helyszíneken otthonosan mozgó interjúalany javaslatára a beszélgetés előtt a Dinamo Kijev stadionja előtt, a Valerij Lobanovszkij-szobornál találkoztunk, innen sétáltunk be a klubházba, majd a pályához, hogy néhány fényképet készítsünk a láthatóan tökéletes edzettségi állapotban lévő, erőtől kicsattanó labdarúgóról. A városban járva már a Real Madrid–Liverpool (3–1) Bajnokok Ligája-döntő előtti napokban is tapasztalhattam, amire vendéglátóm felhívta a figyelmemet, arról beszélve, Kijevben csak apró jelekből érezni, hogy az országban háború zajlik. A legfőbb változás, hogy a hárommilliós főváros a korábbiakhoz képest jóval zsúfoltabb, forgalmasabb lett azáltal, hogy Doneckből és környékéről sokan idemenekültek.

„Amikor az öregfiúkcsapattal keletre megyünk, például Mariupolba, többször játszottunk olyan srácok ellen, akik vagy visszajöttek már, vagy a meccs után indulnak harcba – mondta a sportember. – Előfordult, hogy egyik-másik ellenfelünkről néhány nappal később megtudtuk, elesett a fronton. Amikor látod a csillogó szemeket, akkor érted meg igazán, mit jelent nekik, hogy futballozunk egymással, mezzel ajándékozzuk meg őket, vagy aláírjuk a képeiket, posztereiket. Nekik feltöltődés, kikapcsolódás játszani azok ellen, akiket addig csak a tévében láttak. Mi ezt tudjuk adni. Szívesen utazom ilyen meccsekre. Jönnek idősebb nénik, bácsik, öregek, fiatalok, a mérkőzés után előfordul, hogy fél óráig nem tudunk lemenni a pályáról. És amikor átölelem az illetőt a közös fénykép elkészítése során, érzem, hogy reszket a keze. Látom rajta, nem tudja elhinni, hogy ez előfordul vele. Kérdezi, lehet-e kezet fogni. Mondom, hogyne lehetne. És akkor emlegetik az emberek a régi élményeiket, a mexikói világbajnokságot, a franciáknak lőtt gólomat, az Európa-bajnokságon szerzett gólomat a hollandok ellen. Sokszor én már nem is emlékszem ezekre a mozzanatokra, de ők elevenen őrzik a pillanatot, és harminc év távlatából is részletesen mondják, idézik fel a helyzeteket. Nekem ez olyan, mintha a lemerült akkumulátort feltölteném. Ez az, amiért játszottunk. Ezért érdemes volt odaadni az egészségünket, az időnket, a fiatalkorunkat."