HIRDETÉS
HIRDETÉS
VINCZE ANDRÁS
VINCZE ANDRÁS
2018.12.06 23:28 Frissítve: 2018.12.06 23:32

Édes életünk – Vincze András publicisztikája

HIRDETÉS

Anyám nem bírja megenni a fekete kenyeret. Azt mondja, a háborúra emlékezteti, s képtelen elviselni a jellegzetes savanykás ízét, míg én, aki a világégésről szóló (amúgy igencsak ijesztő, a bombázások, utcai lövöldözések miatt halálközeli élményeket felidéző) történeteit a mai napig kikerekedő szemmel tudom hallgatni, ugyanezt a kenyeret rajongásig szeretem. Finoman szólva is abszurd a helyzet, ugyanis ez a bizonyos, ma már teljes kiőrlésűnek is hívott, magvakkal bélelt, savanyú kenyér jelenti a modern világban az egészséges táplálkozás egyik pillérét, s persze nyilván nem ugyanaz, mint a hajdanvolt, rozslisztből elkészített hadikenyér.

Szóval, akinek nem kenyere... Merthogy a történetem is kicsit savanykásabb lesz, legalábbis e modern, csillogó világ ízléséhez képest, ugyanis egyre többször felteszem magamban a kérdést: manapság vajon minek tudunk örülni? Pontosabban: tudunk-e még valaminek is örülni?

Karácsony közeledtével a papírra vetett mondatokban, cikkekben egyre többször olvasható majd a hajdani ajándékok között megbúvó futball-labdáról, az első gombfocicsapatról, a mai szemmel mulatságosan bumfordi gumistoplis focicsukáról szóló történetszelet, ám kétlem, hogy ezek a poros sztorik átütik a jelenkor ingerküszöbét. Főleg akkor, amikor hallom s persze magam is tapasztalom, hogy ajándékozásban a határ a csillagos ég. A minapi rádiós hírek közé például befurakodott az az információ, hogy idén tizenöt- és ötvenezer forint között költ a magyar ember karácsonyi ajándékra. Aztán ezt a költségtételt megerősítendő – miközben interjúalanyra vártam – az egyik kávézóban önkéntelenül is fültanúja voltam a szomszédos asztalnál ülő ifjú pár tanakodásának, hogy a mamának és a papának táblagépet, e-könyv-olvasót vagy Chromecast készüléket vegyenek (a magam részéről mindenképpen a Chromecastra szavaztam volna – mert jó, ha van olyan kütyü odahaza a szülőknél, amelynek valódi hasznáról a ráncosodó korosztálynak fogalma sincs, azaz számukra tökéletes meglepetés a semmiről).

Merthogy: mi már nem is ajándékozunk, hanem költünk.

Ez a minősítés azért sarkalatos különbség, mert tényleg volt idő, amikor – nosztalgia ide vagy oda – még volt jelentősége annak, hogy VA-LÓ-DI futball-labda kerülhet-e a karácsonyfa alá. Persze, tévedés ne essék, a történetem nem elsősorban a pénzről, gazdagságról, szegénységről szól, sőt biztos vagyok abban is, hogy sok helyütt lesz laszti, mez, kapuskesztyű is a fa alatt. Inkább azt a várakozást hiányolom, ami megadja az ajándékozás varázsát (merthogy adni is jó, de kapni is).

Egyébként kütyübolondként speciel örülnék egy Chromecastnak is, mégis jobb szívvel gondolok egy réges-régi ajándékomra, sőt a mai napig érzem a bőrömön annak a fekete-fehér csíkozású Salgótarján-címeres (SBTC-) meznek a szúrását, amellyel a hetvenes évek közepe táján apám lepett meg. Isten tudja, honnan szerezte (ferencvárosi gyerekként végképp semmi közöm nem volt a tarjáni focihoz, apámat pedig minden Pécshez kötötte, úgyhogy ez a mez a mai napig a rejtélyek rejtélye számomra), de mindegy is volt, mert a lényeg, hogy VA-LÓ-DI futballdressz volt. Klasszikus műszálas, úgyhogy képzelhetik, hogy e tömény műanyagszövés miatt milyen volt benne futkosni. Ráadásul anyám elkövette azt a baklövést, hogy egy ihletett pillanatban megpróbálta kivasalni. A mez jobb alsó részén így tenyérnyi sárga, megkeményedett, kiegyenesíthetetlen pöndörödés keletkezett, ami nagy szorgalommal karcolta a bőrt deréktájon. Ebben a szerelésben focizni olyan volt, mintha minden egyes mozdulatnál száz bolha csípné az embert, s olyan, mintha kályhát erősítettek volna a hátára, mellkasára, míg annál a bizonyos, vasalófoltos, elsárgult jobb csücsöknél érdemes volt tenyérrel leszorítani a szerkót, máskülönben szétdörzsölt minden útjába kerülő testredőt.

De a lényeg, hogy – focidressz volt!

Ma labdarúgómezt ajándékozni az egyik legtermészetesebb gesztus a világon, ráadásul tökéletesen passzol a jelenkori, modern karácsonygazdálkodási trendhez (ergo, mennyit illik ajándékra költeni), ugyanis tizenötezer forint környékén lehet ilyen „meglepetést” vásárolni. Hogy a mai modern dresszek mennyire strapabírók, nem tudom, azt azért gyanítom, hogy a hirtelen ötletből fakadó, meggondolatlan vasalás talán már nem hagy rajta mély nyomot, s nem az lesz a sorsa, mint a „Stécé” műszálasomnak, amely idővel a mosásban, szárításban szépen összekunkorodott, s ahogy szűkült, úgy szúrt egyre jobban. Jó kérdés, hogy manapság ki venne fel valóban klasszikus műszálas mezt, s egyáltalán belefér-e a világ trendjébe (retrohullám) a dressz okozta kényelmetlenség – mármint hogy bököd, mint a fene!

Hát nem, nem fér bele, és ebben biztos vagyok.

Pedig a valóságban (azaz modern életünkben) a szúrós dressz és a csodálatosan selymes tapintású technikai póló jelentette örömérzés egyáltalán nincs messze egymástól – legfeljebb ezt az örömöt már nem akarjuk megérteni.

A karácsonyi költekezésről szóló hír ugyanis semmi mást nem bizonyít – legalábbis számomra –, mint hogy egy Földön élünk, de két világban. Ebben a világban a karácsonyi vásáron hullámzó tömeg próbálja már-már habzsolva felvásárolni az ajándéknak szánt csecsebecséket, abban a világban pedig ugyanez a hústömeg egy háborúban rommá lőtt városból menekül. Ott az élelmiszersegélyes zsákját cipelő görnyed a súly alatt, itt pedig a bevásárlóközpontból kilépő, asztallapnyi „lapostévé” dobozával egyensúlyozó szakad bele az ünnepnek való megfelelésbe.

Egyre többet gondolok arra is, hogy mi volt a legklasszabb ajándék anno, mi az, amire úgy emlékezhetek, mint valami kincsre – s persze, hogy ilyenkor az igazán nagy, harsogó pillanatok villannak be elsőre. Pedig itt van az a semmi kis jelenet is, amikor karácsony éjszakáján lementünk focizni a hóba (persze akkoriban december vége felé már fehér volt a táj). Az autók gumijai napközben keményre döngölték a havat, s erre a „játéktérre” éjszakára mindig hullott néhány centi friss hó is. Abban a porzásban gyönyörűség volt rúgni a labdát az utcai kandeláberek sárgán pislogó fényében, mi, kölykök meg úgy éreztük, hogy életünk végéig tudnánk így játszani – de, sajnos, végül felnőttünk, és ma már sem hó, sem foci nincs az utcán...

A történetet tulajdonképpen itt be is fejezhetném, de már nem olyan a világ, hogy egy régi emlék csak úgy lefékezi ezt az ünnepi pörgést – egy frászt! Úgy hozta a sors, hogy csütörtökön már hajnali öt órakor autóba kellett ülnöm, s még ez a csendes, éjből kiforduló pirkadat sem múlhatott el trendi hír nélkül, amely így szólt: rekordot dönt majd az idei ünnepi csokoládéforgalom. Tízmilliárd forintot is kifizet a magyar, ha édességről van szó, s ez az összeg dekákra lebontva azt jelenti, hogy év végéig még legalább fél kilogrammnyi csokimikulás, zselés szaloncukor lecsúszik a torkokon – fejenként!

Szó szerint édes az életünk!

A fekete kenyér fogyásáról egyelőre nincs információm...

(Ja, és mielőtt elfelejtem: a Chromecast egyébként egy okostévét okosító szerkezet.)

HIRDETÉS
HIRDETÉS
2018.11.21 22:28:02

Minden más foci BACSKAI JÁNOS

RETRÓ CSERÉK. Az ék két szélsőt is transzfertáncba vitt, miközben Kertész, Lakinger és Paróka...

2018.12.11 23:49:27

Minden más foci MONCZ ATTILA

ALAPVONAL. Doha ugyanis, semmiség, 14 millió eurót kínált csak azért, hogy megrendezhesse a mérkőzést. Bónuszként pedig felajánlotta, hogy állja a két csapat 40-40 tagú küldöttségének utazási és ott-tartózkodási költségeit.

2018.12.10 11:48:24

Minden más foci nemzetisport.hu

Magyarokkal rajtol a hangcsoui rövid pályás úszó-világbajnokság.

2018.12.10 23:09:14

Minden más foci THURY GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. Hosszabbítás után a River 3–1-re nyert.

HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS