HIRDETÉS
HIRDETÉS
MALONYAI PÉTER
MALONYAI PÉTER
2018.11.04 23:39 Frissítve: 2018.11.04 23:40

Cél kontra futball – Malonyai Péter publicisztikája

HIRDETÉS

 

Sohasem hittem, hogy valaha is unalmasnak találok egy hokimeccset, a legutóbbi Fradi–Újpest jóvoltából mégis megtörtént velem. A harmadik harmadban semmi sem igazolta, hogy végül is a XXI. század sportjáról van szó, nem jött át a jégről a gyorsaság, hogy bármelyik pillanatban történhet valami. A Fradi kétgólos előnyben nemigen erőltette meg magát, az Újpest hiába próbálkozott, újat csak az jelentett, hogy elhangzott: „Ez bizony célhoki volt…”

Úgy látszik, terjed a ragály. Eddig ugyanis csak célfutballról volt szó, arról viszont percenként. Ráadásul úgy, hogy még soha senki sem fogalmazta meg hitelt érdemlően, mit is takar a fogalom. Nincs pontos meghatározása, nincs definíció.

Én is csak próbálkozom.

A kiindulópont egyértelmű. A csapatok azért lépnek pályára, hogy felülmúlják az ellenfelet, mondhatni tehát, hogy a cél: az eredmény. Sir Alex Ferguson szerint sokan azt gondolják, az eredmény roppant fontos, de nincs igazuk, mert – csak az eredmény fontos. Ehhez képest viszont mire való külön jegyzékbe foglalni az új módit. Amikor még Paulo Sousa volt a Vidi (akkor: Videoton) edzője, és szemrehányást tettek neki a célfutball miatt, elhangzott a kérdés: vajon milyen futball van még a célfutballon kívül?

Valamikor az átlagos focirajongó is szajkózta, hogy a játék célja a gól, a legtöbben tudni vélték, hogy ezt az alapvetést rögzíti a szabálykönyv. Nos, ez nem több városi legendánál. Az aktuális kódexben 24 alkalommal szerepel a „cél” szó, ám a góllal kapcsolatban egyszer sem. Hogy a gombfoci (hivatalosan: asztali labdarúgás) szabálykönyvében igen, nem több érdekességnél, de jó tudni.

Az is feltűnő, hogy az edzők többnyire mentegetőznek a témában. „Szépnek korántsem nevezhető, ám taktikus, szervezett és legfőképpen eredményes játékkal sikerült felülmúlni az ellenfelet” – íme egy közülük, de jöjjön azonnal egy másik, amelytől kissé okosabbak lehetünk: „Őszintén szólva ez bizony célfutball volt. Nem szeretem, de erre volt szükségünk, mert kellett az eredmény. Nem játszottam még így, de ezt kívánta meg a helyzet. Több célunk volt, az egyik, hogy ne kapjunk gólt, s egyszer végre tartsunk ki a szünetig, és akkor bármi lehet. Ez be is jött.”

A két vélemény szerint a „taktikus”, a „szervezett”, az „eredményes” játék sorolható be a célfutball fogalomkörébe, s az, hogy ne kapjon gólt a csapat. Mindebből nem következik, hogy a játék „szépnek korántsem nevezhető” legyen, így aztán minden bizonnyal utólagos okoskodás a célfutballal való takarózás.

Meglehet, az a baj, hogy modern korunkban illik mindent (ál)tudományos kategóriákkal leírni. Régebben egyszerűbb volt minden. Ott volt például az 1962-es világbajnokságon a magyar válogatott Argentína elleni meccse. Egy pont kellett a továbbjutáshoz. Ba­róti Lajos szövetségi kapitány Sándor „Csikart”, Albert Flóriánt és Fenyvesi Mátét pihentette, de a helyükön szereplőktől (Kuharszky Béla, Monostori Tivadar, Rákosi Gyula) elvárta, hogy lendületükkel legyenek a támadások motorjai is. Aztán a 18. percben Göröcs „Titi” megsérült, akkoriban nem volt még csere, így tíz emberrel kellett hozni az ikszet. A részletekről legyen elég annyi, hogy az argentinok 22 szögletet rúgtak, mi egyet sem, és ezt olvassuk a 0:0-ról: „Az értékes döntetlen elsősorban hátsó alakzataink kitűnő játékának, valamennyi játékosunk példás küzdőszellemének, nagy lelkesedésének, akaraterejének, jó erőállapotának köszönhető, s nem utolsósorban annak, hogy a mieink ebben az idegtépő, hatalmas küzdelemben a körülményekhez képest nyugodtan, higgadtan játszottak.”

Hát ez bizony célfutball, pontosabban egy kényszer szülte megoldás. Ám senki sem okoskodott, elfogadta, hogy a szükség törvényt bont, ez egy ilyen mérkőzés volt, és kész. Azt, hogy mellette azért tíz emberrel is voltak helyzeteink (Monostorinak három is), tudjuk be annak, hogy ötvenvalahány éve csak jó futballista kerülhetett be a válogatottba. Baróti pedig elmondta, hogy „taktikánk támadó részét azért nem tudtuk megvalósítani, mert Göröcs kiesett a gépezetből, az ő gyorsaságára igen nagy szükség lett volna”.

Indokolt, nem mentegetőzött.

Azt azért tegyük hozzá, hogy ez a magyar–argentin nem volt rossz meccs, a nézők élvezték. Ezt csak azért mondom, mert van olyan érzésem, hogy a sportág felkent professzorai az unalmas játékot öltöztetik fel a célfutballal. Mert ha egy gyengébb csapat azzal a szándékkal lép pályára, hogy leginkább tompítsa képzettebb ellenfele fölényét, és a védekezést tolja előtérbe, nincs azzal semmi baj. A gondok ott kezdődnek, ha képtelen bármire is, amint labdához jut, ha a játékosok arra rúgják a labdát, amerre állnak, vagy minimális kombinációra is képtelenek. És ezt még azzal tetézik, hogy semmiféle ritmus nem fedezhető fel a játékukban.

A célfutballra a nyári, oroszországi világbajnokságról is sokan találtak példát. A legfeltűnőbb adat, hogy a találkozók 36 százalékát azok a csapatok nyerték meg, amelyek kevesebbet birtokolták a labdát. Azt is jellemzőnek tartják, hogy a csoportkörben tizenhárom 1–0-s eredmény és kilenc döntetlen született. Negyvennyolc mérkőzésnél én ezt nem tartom perdöntő bizonyítéknak, ám azzal a megállapítással egyetértek, hogy az eredmény fontosabb, mint a közönségszórakoztató futball. Megszorítással persze, megfordítva a képletet: az eredménykényszer nem feltétlenül zárja ki, hogy jól szórakozzon a néző.

Ehhez alapvetően klasszisfutballisták kellenek. Akik olyan megoldásra képesek, mint például Puskás „Öcsi”, akinek az Évszázad mérkőzésén elővezetett hátrahúzós cselébe és persze utána a gólba annyiszor borzongok bele, ahányszor csak látom. De akad példa jócskán örökké emlékezetes megoldásra másoknál is. Hogy még hazabeszéljek, Albert 1959-es, NSZK-nak lőtt gólja is örök nálam, kérdés, hogy mi emeli a többiek, az átlag fölé a zseniket. A centerhalf.blog.hu oldalon egyetértőleg olvastam, hogy ők tizedmásodpercek alatt képesek meglelni a legjobb megoldást, a gondolati gyorsaság legfőbb feltétele pedig a periférikus látás. Maradonáról például kiderült, hogy amikor utánozhatatlan szóló végén lőtt gólt az angoloknak az 1986-os világbajnokságon, mindvégig látta, hogy Jorge Valdano követi a támadást, s miközben az ellenfél játékosai között szlalomozott, várta, mikor adhatja le neki a labdát. A pillanat nem jött el, de hogy cselezés közben is észrevette, figyelte Valdanót, bizonyíték a periférikus látásra és vele a gondolkodás gyorsaságára.

Mindezeket csak azért hoztam elő, mert a célfutballnak nevezett unalom azért is lehet jellemző egy-egy csapatra, mert nincsenek az átlagosnál nem jobb, hanem sokkal jobb labdarúgói. Kétségtelen, az ilyenek nem teremnek minden bokorban, ám nagy kérdés, mit tudnak kezdeni az edzők, tudnak-e bánni a zsenikkel vagy legalább azokkal, akikben ott van a tanulhatatlan kreativitás. A célfutballra esküdve valószínűleg semmit, hiszen az számít jó szakembernek, aki képes kisakkozni, mit lép az ellenfél, arra készíti fel a játékosait, pontosan megszabva a teendőiket. Ebbe a módiba aligha fér bele az öntörvényűség, márpedig az igazi klasszisokra az jellemző, hogy váratlanul lépnek váratlant. És akkor nem beszéltünk arról, hogy egy-egy ösztönös, a sportágra született tehetség eljut-e addig, hogy jegyzett futballista legyen, főként ha a felmérések szerint nem nő majd’ kétméteresre, s nincs esély rá, hogy izomkolosszus legyen.

A cél szentesíti az eszközt – olvashatják a fejemre a célfutball védelmében Loyolai Szent Ignác, szűkebben a jezsuiták jelmondatát, amelynek érdemes a magyarázatai közül is szemezgetni. Például azt, hogy az elv egyik értelmezése szerint nem számít, hogy az úton előrehaladva mekkora károkat okoz a küzdő, nem csupán az ellenfelének, hanem saját magának, sőt, a nem harcoló ártatlan kívülállóknak is.

Például nekem, neked, nekünk.

HIRDETÉS
HIRDETÉS
2018.11.13 22:00:01

Minden más foci VINCZE ANDRÁS

ALAPVONAL. Nagy átka ez a flancos játékvezetői reform a világ labdarúgásának. A fene nagy digitalizálással, a túlszabályozás miatt az unalom gödrébe taszajtják a játékot.

HIRDETÉS
HIRDETÉS