HIRDETÉS
MONCZ ATTILA 2018.11.21 23:02 Frissítve: 2018.11.21 23:08

Bátorságpróba – Moncz Attila publicisztikája

Válogatott szinten létezik-e rosszabb annál, mint hogy Németország elé Hollandiát állítsák példaképp? Továbbmegyek, olyan ember példáján keresztül mutassák be, mit és hogyan kell csinálni, aki az 1988-as Európa-bajnokságon Olaf Thon mezével törölte ki a hátsóját a futballpályán? Merthogy ez történt. A német médiában többek között Ronald Koeman és a holland válogatott élén végzett munkája lett követendő útként kijelölve.

Florian Plettenberg, a sport1.de vezető riportere még a Hollandia elleni 2–2 előtt, de már a Nemzetek Ligája A-ligájából való kiesés után, a „Löwnek tanulnia kell Hollandiától” című cikkében így fogalmazott: „Bármennyire is keserűen hangzik a német futballszurkolók számára, de eljött az ideje pillantásunkat kis szomszédunkra, Hollandiára vetni. A korábban gyakran megesettekkel ellentétben nem kárörvendőn vagy felülről. Hanem sokkal inkább irigykedve. Ősi riválisunk válogatottja, amely a 2016-os Eb-re és a 2018-as vb-re sem jutott ki, és amelyet Ronald Koeman irányít, egy döntő területen a német nemzeti csapat előtt jár: konzekvensen és eredményesen olyan generációváltást vezényelt le, ami a német szövetségi kapitánynál még gyerekcipőben jár.”

Holott, meggyőződésem, Joachim Löw sokkal könnyebb helyzetből alkothatott volna sokkal nagyobbat, és visszatekintve nem hittem volna, hogy egy győzelem töri meg a lendületet és az egységet. Mielőtt ebbe belemennék, szeretném rögzíteni: Jogi Löw minden idők egyik legsikeresebb német szövetségi kapitánya, ő ült a legtöbb meccsen a Nationalelf kispadján, a csapat vele aratta a legtöbb győzelmet, Jupp Derwall és Berti Vogts után övé a harmadik legjobb százalékos győzelmi mutató. A 2006-os világbajnokság után nevezték ki, az első öt világversenyén dobogós (világbajnok, Eb-ezüstérmes, vb-bronzérmes, kétszeres Eb-bronzérmes) lett együttesével. Majd 2017-ben megnyerte a Konföderációs Kupát egy közönségsikert arató, látványosan futballozó, addig sohasem látott, nagyon fiatal válogatottal. Az előtérben meg közben még mindig ott voltak a 2014-es „aranyos” hősök.

Gyerekkorom egyik kedvenc olvasmánya volt a Kárpáti György, Peterdi Pál szerzőpáros által jegyzett „Medencék, gólok, pofonok” című mű. Háromszoros olimpiai bajnokunk már edzői korszakában jegyezte meg a moszkvai olimpiát megelőző felkészüléssel kapcsolatban: „Volt egy fiatal csapatunk, és volt egy öreg csapatunk. Inkább lett volna egy jó csapatunk...” Utólag könnyű okosnak lenni, de Löwnek talán ez lett a baja. Nem tudta kezelni a királyok és a trónkövetelők harcát, és olyan spirálba hajszolta bele magát, amelyből egyre fájdalmasabb lesz kilépnie.

A 2014-es aranyérmesek közül kilencen ott voltak az oroszországi vb-n, ami nem eget rengető szám, az már inkább, hogy Matthias Gintert leszámítva mindannyian meghatározó emberek voltak. A Konföderációs Kupát megjárók köréből 13-an kerültek be egy évvel később is a keretbe, de csak négyüket merném alapembernek mondani (Julian Draxler „átfedés” a két keret között). A Konföderációs Kupa-győztesek közül a legtöbben, hatan Svédország ellen léptek pályára kezdőként (plusz ketten csereként szálltak be) – Németország azt az egy találkozót tudta megnyerni Oroszországban.

A katasztrofális (címvédőként csoportkörös búcsú) világbajnokság után a „köz” újjáépítést várt, helyette ördögi kört kapott. Újrakezdés helyett a szerződését még a vb előtt meghosszabbító Löw bízott a Bayern-blokkban, a másodosztályba süllyedt Jonas Hectorban, a láthatóan motivációs gondokkal küszködő Toni Kroosban, miközben, mondjuk, Leroy Sané vagy Julian Brandt már bőven megmutatta, eljött az ideje. A hollandok ebben a helyzetben kemények voltak, az olyan legendák, mint Arjen Robben vagy Rafael van der Vaart érdemeik elismerése mellett kikerültek a keretből, és jöttek az olyan ifjak, mint a 19 éves Matthijs de Ligt vagy a fél Európa által üldözött (jelenleg a Manchester City, Barcelona, Bayern München hármas versenyfutása zajlik érte), 21 éves Frenkie de Jong. Ha valaki esetleg a gyenge személyi állományra szeretné fogni a német generációváltás elmaradását, ne tegye: 2014-ben az U19-es, 2017-ben az U21-es válogatott nyert Európa-bajnokságot, 2015-ben pedig az U17-es lett Eb-ezüstérmes.

És ha már mi, magyarok Georges Leekens munkássága kapcsán csapdát emlegetünk, vagy ahogyan a Nemzeti Sport szerdai címlapján írta, „Fél év ment a levesbe”, ez Németország és Löw kapcsán is igaz, még ha magasabb szintről, sokkal keményebb elvárásokról is beszélünk. Az A-ligától való búcsú azt jelenti, 2020 második felében nem Franciaország, Anglia vagy Olaszország lesz folyamatosan az ellenfél, hanem mondjuk Finnország, Wales vagy Ausztria. Az olyan kárörvendő tweetekkel pedig nem is igazán lehet mit kezdeni, mint például egy holland sportstatisztikusé, aki leírta, 2018-ban Gibraltár a meccsei 43 százalékát nyerte meg, Németország pedig csak 31-et. És vigyorogva hozzáteszi: Németországnak 2593-szor több lakosa van.

A sport1.de még egy októberi elemzésében kiemelte, a német szövetségnek és a német futballnak két kellemetlen helyzet közül kell választania. Az első szerint bízik Löwben, aki kijelentette, „...a fiatalok még nincsenek pályájuk csúcsán, nem várhatunk tőlük csodákat, időre van szükségük”, és aki inkább „farkasvakságban szenvedve” bízik a 2014-es gerincben. A másik szerint pedig szakít az eredményes kapitánnyal, vállalva a túl korai szerződéshosszabbítással járó minden anyagi és PR-balhét.
A német szövetségben nem kapkodó idegbetegek dolgoznak, így semmi meglepő sem volt abban, hogy a novemberi két meccsre is Löw irányításával vonult ki az együttes. Ami viszont döbbenetes, hogy Oroszország (felkészülési találkozó, 3–0), majd Hollandia (2–2, de a 85. percig 2–0 volt) ellen összesen 175 percen keresztül úgy tűnt, Löw – ha fáziskéséssel is, de – nem csupán rálépett a koemani útra, hanem villámgyorsan sikereket ér el. Az oroszok ellen különösen hihetetlen volt látni Boatenget a kereten kívül, Hummelst a padon, Müllert a csatársort lelassító csereként, Neuert pedig hajmeresztő kifutásokat bemutató kapusként. Közben pedig a szemtelenül fiatal védelem – Ginter (24 éves), Süle (23), Rüdiger (25), Kehrer (22) – nem hibázott, a 23 éves Kimmich volt az „agy”, a 19 éves Havertz a meccs nyerő embere, a Sané (22), Werner (22), Gnabry (23) támadósorral meg tartson lépést, aki tud.

Ha nem lett volna az utolsó öt perc, teljes mértékben igaza lehetne a Die Welt publicistájának, aki így fogalmazott: „Az új német válogatottban a világbajnok hősök közül már csak Joachim Löw nevethet őszintén. Teljes lendülettel zajlik a generációváltás, az Angela Merkellel egy időben hivatalba lépő szövetségi kapitány a lélekromboló év dacára végül győztesként kerülhet ki a harcból. Ez a világbajnoki bukás után legalábbis még abszurdnak hangzott.”

Aztán következett két holland gól, és újra előjöttek a kételyek. Afelől nincs kétségem, hogy Németország ott lesz a 2020-as Európa-bajnokságon, második kalap ide vagy oda. Afelől már igen, hogy Löwnek lesz-e bátorsága végigvinni azon elképzeléseit, amelyek az oroszok ellen tökéletesen látszódtak. Azon a meccsen az 1995–96-os aranygenerációból kilencen játszottak, és nem lehetett nem észrevenni a különbséget a fásultabb, öregebb gárdához képest. „A 2.0-s német tizenegy reménykeltő, de csak ha Löw állhatatos marad. A hollandok által járt útnak meg kell erősítenie őt a hitében, a megkezdett generációváltást következetesen végig kell vinnie, és nem szabad tekintettel lennie a veszteségekre. Csak hogy a hollandok később megint elleshessenek tőlünk valamit” – fejezte be írását a fentebb már idézett Plettenberg.

Ha Löw ezt megfogadja, Helmut Schön után a második német kapitány lehet, aki vb-t és Eb-t is nyer a Nationalelffel. Ha nem, akkor a legelső német szövetségi kapitány, Otto Nerz óta az első lesz, akit kirúgnak.