Amikor a koreaiak meglepték az olaszokat Angliában

MALONYAI PÉTERMALONYAI PÉTER
Vágólapra másolva!
2018.06.25. 17:31
null
Ünnepelnek az uruguayi játékosok, balról Pedro Cea, Héctor Scarone és Héctor Castro – megnyerték a sportág első világbajnokságát (Fotó: AFP)
Van, aki az 1970-es vb-re esküszik, más az 1982-esre, 1954-et természetesen sohasem feledjük, de a ’66-os brazilverést sem. A világbajnokságok 1930 óta íródó története tele van emlékezetes csatákkal, bizonyára a nyári oroszországi tornán is lesznek ilyenek – a vb végéig felidézzük az eddigi húsz futballünnep legcsodásabb és legbotrányosabb pillanatait.

KÉT LABDA, EGY GYŐZTES

„Egy órakor nyolcvanezer néző volt már a stadionban, kívül pedig a rendőrség szerint még negyvenezer ember szorong a pénztárak előtt. A tömegek állandóan érkeznek, a tolongás óriási. A rendezőség katasztrófától tart" – kezdi helyszíni(!) tudósítását a Sporthírlap az első labdarúgó-világbajnokság döntőjéről. Amelynek hivatalos nézőszáma 68 346 – ekkora a befogadóképessége a montevideói Estadio Centenariónak.

Uruguay–Argentína. Slágermeccs a javából, Dél-Amerikáról lévén szó szinte élet és halál kérdése. A háttér is feszült. Csaknem a legutolsó pillanatban derül ki, hogy a korszak talán legjobb játékvezetője, a belga John Langenus fújja a sípot, már negyedszer a tornán. Hogy helyén az esze, bizonyítja a labdavita. A felek nem tudták eldönteni, melyikük labdája legyen a döntő tárgya, ő pedig javasolta: az első félidőben az argentin (kisebb), a másodikban az uruguayi (nagyobb) szálljon, guruljon, pattogjon.
Mondhatni, ez döntött, hiszen félidőben Argentína vezetett, hogy aztán a szünet után Uruguay fordítson és világbajnok legyen. Miközben „vad, soha nem ismert iramban száguldoz a labda", volt tehát iram, rendesen. A hangulat pedig... Nos, az első félidőben először tombolt a nézőtér (1:0 Uruguay javára), aztán megdöbbent, mert „Argentína már leküzdötte idegenszerűségét", és irtózatos tempót diktálva a szünetig két gólt lőtt (1:2).

Szünet után „a tömeg parancsa emberfeletti iramba kergeti Uruguay csapatát" – így a tudósítás, ami pedig a részleteket illeti, váratlan góllal előbb kiegyenlít a gárda, majd egy távoli lövés is bemegy (3:2), s ezzel fordult a kocka. A pályán is. Hiszen „Argentína felébredt, szédületes lendülettel igyekszik újra egyenlíteni. Az uruguayi védelem kritikus tíz perce következik", de helytáll, mi több, a lefújás előtt közvetlenül, „Castro kiszabadul és isteni fejessel megszerzi Uruguay negyedik gólját (4:2)".

Uruguay tehát az első világbajnok, de ugyanakkor meg is őrizte a trónját, hiszen 1924-ben Párizsban és 1928-ban Amszterdamban olimpiai bajnokként már a világ legjobbjaként tartották számon. A döntőről, a körítésről felsőfokban számoltak be a lapok, mi maradjunk a saját házunk táján, idézzük a Nemzeti Sportot: „A stadion hihetetlen izgalom tüzében izzott, míg a labda a két csapat játékosai között cikázva hordozta a tudás, a szerencse és a balszerencse pillanatait a két kapu között."

De kijár az elismerés (egy világbajnoki cím...) laptársunknak, a Sporthírlapnak is, amely kihasználva a kor legkorszerűbb távközlési technikáját, távirati tudósításban, jelen idejűen számolt be a döntőről.
És arról is, hogyan érkezett a tudósítás: „A sürgöny először kábelen fut vagy tízezer kilométert az Óceánon át – sajnos a rádiógramm-szolgálat még nincs kellőképpen kiépítve – aztán a szárazföldi vezetékre bízzák, amely Franciaországon, Svájcon és Ausztrián keresztül hozza el idáig."

Leírva nem túl bonyolult, ám ne feledjük: 1930-ban vagyunk. Esetünkben egy-egy kábeltávirat átlag száz szót tartalmazhatott, képzelhető, mit állhatott ki a tudósító, amíg kiporciózta a mondandóját, s persze a lap áldozata sem volt csekély: mélyen a zsebébe kellett nyúlnia, hogy kifizesse a számlát.

De megérte, hiszen „egész Európában csak a Sporthírlap közölt másnap reggel részletes és pontos tudósítást a világbajnokság döntőjéről".

Tényleg világbajnoki tett.

1930. július 30., döntő
URUGUAY–ARGENTÍNA 4:2
(1:2)
Montevideo, Estadio Centenario, 68 346 néző. V: Langenus (belga)
G: Dorado (12.), Cea (57.), Iriarte (68.), Castro (89.), illetve Peucelle (20.), Stábile (37.)

Az észak-koreai kapus, Li Csan Mjung elkésett, a magasra ugró Romano Fogli mégsem tudta bevenni a kapuját (Fotó: AFP)
Az észak-koreai kapus, Li Csan Mjung elkésett, a magasra ugró Romano Fogli mégsem tudta bevenni a kapuját (Fotó: AFP)

BÁTOR KIS EMBEREK

Albertosi, Facchetti, Bulgarelli, Mazzola, Rivera. Csak öt név az angliai világbajnokságon szereplő olasz válogatottból, van köztük kapus, hátvéd, fedezet, csatár – mind klasszisok. Tulajdonképpen ők öten is elegendők ahhoz, hogy a csapat simán abszolválja a Koreai NDK elleni csoportmeccsét, feledtetve ezzel, hogy kikapott a Szovjetuniótól.

Aztán... Nem sikerült. Pedig jól kezdtek az olaszok, bátran játszottak, pontosan passzoltak, csak éppen a ziccerek maradtak ki. Ráadásul nem sokkal a szünet előtt Giacomo Bulgarelli megsérült, levitték a pályáról – maradtak tízen. Nem sokkal később pedig Pak Du Ik gondolt egy merészet, betört az olasz tizenhatosra, s hatalmas lövéssel vezetést szerzett. Mit vezetést? Győztes gólt.

Mert a második félidőben hiába követte egyik olasz támadás a másikat, csak annyit értek el, hogy a szakírók a csoport legjobb meccsének jelölték a találkozót. A koreaiak ügyesen verték vissza az ostromot, legjobbjuk persze a kapus, Li Csan Mjung volt.

A másnapi angol lapok címoldalon hozták a világbajnokság talán legnagyobb meglepetését, a The Sun címe szerint „A bátor kis emberek kiütötték az olaszokat".

A Népsport politikailag is kihasználta a ziccert, tanulságként megállapítva, hogy „a sportolók magukkal tudják vinni a zöld gyepre azokat a nagyszerű emberi, erkölcsi és akarati tulajdonságokat, amelyek országuk egész népét jellemzik".

Ehhez képest visszafogott vélemény Kim Ki Szodé. Az észak-koreai szövetség elnöke magától értetődőnek vette az olaszok legyőzését, egy út első állomásának tekintette. Elmondta még, hogy háromévi szisztematikus munka van a világraszóló siker mögött. És koncepció, hiszen úgy tervezték, hogy Angliában meccsről meccsre javulnak. Az eredmények (Szovjetunió 0:3, Chile 1:1, Olaszország 1:0) alátámasztották szavait. És félig a negyeddöntő is, hiszen 3:0-s vezetésről kaptak ki Portugáliától 5:3-ra.

De kikaptak – a fák nem nőnek az égig.

1966. július 19., csoportmérkőzés
KOREAI NDK–OLASZORSZÁG 1:0
(1:0)
Middlesbrough, Ayresome Park, 17 829 néző. V: Schwinte (francia)
G: Pak Du Ik (42.)

A kuvaiti emír testvére a pályán tiltakozott a franciák gólja ellen (Fotó: AFP)
A kuvaiti emír testvére a pályán tiltakozott a franciák gólja ellen (Fotó: AFP)

BOTRÁNYOS PILLANATOK – AZ EMÍR TESTVÉRE KÖZBELÉP

Ami az eredményt illeti, Franciaország simán túljutott Kuvaiton az 1982-es spanyolországi világbajnokság 4. csoportjában, az eredményre (4–1) kevesebben emlékeznek, mint arra, hogyan lett főszereplő a kuvaiti emír testvére, Fahd al-Ahmad al-Jaber al-Sabah sejk, nem mellesleg a szövetség elnöke. Futballistái nyakra-főre lest reklamáltak, ez volt a mániájuk. A 81. percben – miután Alain Giresse szabályosan talált a kapuba – minden korábbit felülmúló vehemenciával tiltakoztak.

Támogatóra találtak a díszpáholyban helyet foglaló elnökükben, aki kezével háromszor lengetve jelezte: vonuljanak le. Nem tették, gondolt egy merészet, s ő ment be a pályára. Akciója nem volt hatástalan, mire odaért, Miroszlav Sztupar játékvezető a Szovjetunióból már visszavonta gólt. A sejk pedig, mint aki jól végezte a dolgát, visszament a díszpáholyba, másnap pedig arról beszélt, hogy világraszóló sérelem érte volna Kuvaitot, ha Sztupar gólt ítél. De: győzött az igazság. Szerinte.

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik