A Barca a „top játékosnevelde”, az Interben nincs esély

A vizsgálat az aktuális szezonra vonatkozik, és e szerint a Barcelona 38 játékossal vezeti a listát. Ez azt jelenti, hogy jelenleg 38 olyan labdarúgó szerepel a topligák valamelyik csapatának első keretében, aki 15 és 21 éves kora között legalább három évig a Barcelona kötelékéhez tartozott. A felmérésből kiderül az is, hogy a 38 futballistából 14 jelenleg is a katalánoké, míg 24-en már másik együttest erősítenek.

A tanulmány 98 együttes összesen 2286 játékosának hátterét vizsgálta meg, és túlnyomó többségüknél egyértelműen meghatározható egy klub, ahol a fejlődési szempontból kritikus hat év markáns részét töltötte. A labdarúgók többsége, 2170-en egyetlen klub „termékei”, míg 116 játékost két csapatnál is számításba tudtak venni. E szerint a topklubok játékosai összesen 805 különböző egyletnél nevelődtek.

Visszatérve a Barcelonára: a 38 labdarúgóból 36-an saját nevelésűnek számítanak. Ebbe a csoportba tartozik például Lionel Messi, Andrés Iniesta és Carles Puyol is. A 38 játékosból ketten – nevezetesen Isaac Cuenca (korábbi klub: CF Reus) és Cristian Tello (Espanyol) – a szó szoros értelmében ugyan nem minősülnek saját nevelésűnek, de klubnál nevelkedettnek igen (angolul ezt a csoportot a „primary products” csoporttal szemben „secondary productsként” nevezték el), és a tanulmány (valamint az UEFA – erről lásd fenti keretes írásunkat) feltételeinek is megfelelnek.

Az a tanulmány számaiból is világosan látszik, hogy a vezető klubok számára a nagyszámú játékos nevelése gyakorlatilag gazdasági befektetés: a 805 vizsgált csapat öt legnagyobb „neveldéje” (a spanyol Barcelona és Real Madrid, a francia Lyon és Rennes, illetve az angol Manchester United) az összes futballista hat százalékának képzéséről gondoskodott! Ez az öt utánpótlás-nevelő óriás gyakorlatilag tízszer annyi labdarúgó neveléséről gondoskodik, mint egy átlagos topligás klub, míg a vizsgálatban legjobb eredményt elérő 42 klub (alább a lista) a topligás játékosok 30 százalékát nevelte ki!

Kitűnik, hogy a „legelitebb" körbe mennyire nehéz kívülről bekerülni, hiszen mindössze három olyan klub van a listán, amelyik amúgy nem topligás. A két Buenos Aires-i óriás, a Boca Juniors és a River Plate utánpótlás-nevelésben uralja a dél-amerikai frontot, és általuk központosítottabb az argentin piac, mint a sokkal tagoltabb brazil. Harmadikként az az Ajax tudott befurakodni a topligások közé, amely az utánpótlásfrontot tekintve Európában alighanem egyedüliként képes felvenni jelenleg a versenyt a Barcelonával. (Erről lásd második keretes írásunkat!)

A táblázatból kirajzolódik nemcsak egy-egy klub játékospolitikája, de az is, hogy egy-egy országra milyen tendenciák érvényesek. A francia és a spanyol élvonal például sokkal inkább épít az utánpótlására, mint a Serie A, illetve a pénzben jóval inkább bővelkedő Premier League.

Angliában a Manchester United, Németországban a Bayern München támaszkodik mindenki másnál jobban az utánpótlásbázisára, ami nyilvánvalóan összefüggésben van a vonzerejével is, ugyanakkor az is megerősítést nyer, hogy Franciaországban viszonylag kis klubok is lehetnek utánpótlásfronton nagyhatalmak (mint például a Sochaux, a Rennes, a Saint-Étienne, vagy az egyaránt másodosztályú Le Havre és Caen).

A leginkább az Arsenalra jellemző „tinielszívás” is megjelenik a számokban: a londoniak mindegyik másik csapathoz képest több játékost csábítanak el, szereznek meg már nagyon fiatalon, leggyakrabban a pénzügyi befektetés kockázatával. Jelenleg hat olyan játékosuk is van, akit már legalább három éve megszereztek, ám a képzésük nem náluk kezdődött, ugyanakkor az is látszik, hogy az óriásklubok között gyakorlatilag nincs olyan, amelyre ne lenne ez jellemző. Viszont az már feltétlenül Arsene Wenger munkáját dicséri, hogy ezekből a „félkész” futballistákból évente állandó jelleggel stabil élvonalbeli labdarúgóvá növi ki magát kettő-három, akik ha nem is képesek megvetni a lábukat az „ágyúsoknál”, más, esetleg kisebb kluboknál megtalálják a helyüket. A klubnál nevelkedettek listája alapján egyébként kitűnik a Manchester United megfigyelőinek, szakmai vezetésének kiemelkedő munkája is; a négy játékos, aki ebbe a kategóriába tartozik: Cristiano Ronaldo, Wayne Rooney, Rafael és Fábio da Silva – talán egyiküket sem kell bemutatni. (Némi korrekcióval bizonyára éltek a tanulmánykészítők, hiszen Ronaldo és Rooney egyaránt 18 éves kora után került a Unitedhez.)

A Barcelona „megtartó-képessége” mellett érdemes még kiemelni az Athletic Bilbaóét és a Real Sociedadét, amelyet nevezhetnünk akár „baszk modellnek” is. Mind a két klub a legnagyobb utánpótlásműhelyek közé tartozik, ám ami igazán figyelemreméltó, hogy elsősorban nem a piacra „termelnek”, hanem saját maguk erősítésére: a Bilbaóénál egy klubnál sem szerepel több saját nevelésű játékos az első csapat keretében, de ebből a szempontból nézve a San Sebastián-iak is felveszik a versenyt a Barcával. Ez összefügg azzal a játékospolitikával, hogy mindkét helyen – az erős szurkolói háttérrel megtámogatva – rendkívüli módon őrzik a baszk identitást, és játékosaikba is rendkívül erős kötődést plántálnak a klubhoz, Bilbaóban pedig le is van fektetve, hogy csak baszk (vagy baszkföldi születésű) játékosokat foglalkoztathatnak.

A baszk modellel szemben áll például néhány olyan klub, amely közvetlenül az európai élmezőny szűk elitjének „alján", az elit második vonalában szerepel, mint például a Schalke, a Stuttgart, a Valencia, a Roma vagy akár a PSG. Ezen csapatok vannak olyan gazdagok, hogy a keretükbe fiatal játékosként szinte lehetetlenség bekerülni, így 20 éves kor felett a fiatalok általában egy másik csapatnál látják a kiteljesedés esélyét. Ha pedig kemény munkával valaki mégis megveti a lábát, akkor persze nagy összeg ellenében egy még nagyobb klub elszipkázhatja – lásd Manuel Neuer esetét.

Ebből a szempontból egyébként egészen kirívó példa az Internazionale – mondhatni nomen est omen: nincs még egy olyan nagycsapat, amely nagy befolyása és a játékosok iparszerű kinevelése ellenére ennyire nem bízik az ifjú futballistáiban, mint a milánói klub. Az Inter az elmúlt években 14 labdarúgót nevelt ki a topligáknak, ám jelenlegi keretében mindössze egyvalaki van, aki a saját „utánpótlásgyárából” érkezett – és ő sem alapember, még csak nem is olasz: a nigériai Joel Obiról van szó.

Utolsó pontként pedig jegyezzük meg, a táblázat kiválóan bemutatja azt is, hogy egy-egy élvonalbeli tagság elveszítése milyen torzulásokkal is járhat, és mekkora csapás lehet még egy stabilabb lábakon álló klub számára is. Értelemszerűen a Ligue 2-es Monaco, Auxerre, Le Havre, Caen keretében ugyanúgy nem szerepelhet jelenleg élvonalbeli labdarúgó, mint a Bundesliga 2-ben küszködő Herthában vagy 1860 Münchenben – pedig ahogy az alábbiakból is kitűnik, mindegyik igazán eredményes az utánpótlás terén. Azonban ha jön egy gazdasági megrendülés (lásd Monaco) vagy szakmai katasztrófa (Hertha), akkor hiába a kiváló háttér, rendkívül izzadságos lehet a talpra állás. A Monacónak alighanem eurómilliók, míg a Herthának sziszifuszi munka kell hozzá, hiszen csak az utánpótlásra alapozva egy ilyen csapást nem lehet átvészelni, ráadásul eközben a legnagyobb feltörekvő tehetségeket gyakorlatilag lehetetlenség megtartani.