ARDAY ATTILAonline 2009.02.06 00:19 Frissítve: 2011.11.08 02:44

A magyar kard napjai

Van egy verseny egyszer egy évben, amelyen amellett, hogy legjobbjainkért szorítunk, legnagyobbjainkra emlékezünk. Gerevich Aladárra, Kovács Pálra és Kárpáti Rudolfra, akik három évtizeden át múlhatatlan dicsőséget szereztek a magyar kardnak. A péntektől vasárnapig a Nemzeti Sportcsarnokban zajló Gerevich–Kovács–Kárpáti Grand Prix az ő nevüket őrzi.

Gerevich ötvenévesen is olimpiai bajnok lett

Gerevich Aladár ma is ott él a magyar kardvívásban. Két fia közül az egyikből, Pálból egyéni világbajnok lett három évtizede, a másikból, Györgyből pedig világhírű vívómester. A tudást pedig továbbadta többek között Nemcsik Zsoltnak, Szilágyi Áronnak és Iliász Nikolásznak; őket a szeretett mester, Gerevich György tavaly augusztusi halála óta új edzők készítik fel versenyről versenyre, Somlai Bélával, illetve Szabó Bencével még csak alakul – de úgy tűnik, jól alakul – a mester és tanítvány kapcsolat.

Az első híres Gerevich, Aladár Miskolcon tanult vívni az édesapjától – neki is volt neve az akkori világban, versenyzett az amszterdami olimpián párbajtőrben. A kard művészetét viszont egy itáliai származású mestertől, Italo Santellitől sajátította el Gerevich Aladár; őt ingyen oktatta, másokat pénzért. Mert Aladár volt a tehetség, akiből idővel géniusz lett; Santelli úgy gondolkodott, hogy a kevésbé tehetségesektől kér pénzt, hogy ingyen oktathassa, akiben meglátta a huszadik század egyik legnagyobb bajnokát.

Kedvenc tanítványa huszonkét évesen lett először olimpiai bajnok, és ötvenévesen utoljára. Az első nagy győzelem előtt, még a húszas évek végén így beszélt róla nagy vetélytársa, az olasz Nedo Nadi a Sportmúzeum feljegyzései alapján: „Mindene megvan ahhoz, hogy világklasszis legyen: fiatalság, pompás fizikum, ragyogó technika. Különösen a fizikuma olyan, amilyet még nem láttam. Egy mókus nem lehetne fürgébb, gyorsabb, mint ez az alig tizennyolc évesnek látszó ifjú.”

A következő három évtizedben jobbára csak egy-egy hozzá hasonló géniusz, mint Kovács Pál vagy Kárpáti Rudolf tudta legyőzni. Ha veszített, leginkább az volt az oka, hogy gyakran kísérletezett, kereste az újat, a jobbat, ahogyan az a legnagyobbakhoz illik. Vagy éppen máshol jártak a gondolatai asszó közben, mint egy szórakozott professzornak.

A vívás professzora lett a finom úriember, akit nyolcvanévesen is élmény volt hallgatni. Azt mondják, a legcsúnyább szó, amit kiejtett, az volt: „Az ördögbe!”

Kovács maga volt az ész és a művész

Úriemberekről beszélünk. Kovács Pálról azt mondják: sohasem kiabált, mindig halkan beszélt, és mindig meggondolta a válaszait. Változott azóta a világ, és nem az előnyére.

Ő az ész embere volt, ez tükröződött a vívásán is. „Minden vágása tudatos, ésszerű, és nem reflexként hajtja végre őket – idézzük megint a Sportmúzeumot és az egykori francia szakvezetőt, Grossier-t. – Elemzi ellenfele pengejátékát, és közben a legmegfelelőbb vágást alkalmazza, Pinton elleni asszójában különösképpen felismerhettük művészi tökéletességig csiszolt iskolázottságát. Könnyed kardkezelése és technikája mutatja, hogy bámulatosan erős vívó. Olyan, aki ki tudja használni ellenfele sebezhető pontjait...”

Ő egészen más iskolát kapott, mint Gerevich Aladár, Kovács Pál vívása elsősorban Borsody mester műve. Az ellenfél elemzése, a taktika és a stratégia állt a középpontban. A sporttanárképzőben nevelték bele a fenti alapelveket, de előtte Debrecenben, az Arany Bika Szálló báltermében már látott kardot. És egy életre rabul ejtette: édesanyja ezt meglátva a föld alól is összegyűjtötte a pénzt, ami kéthavi tandíját és felszerelése árát kitette.

Négy évvel később, 1936-ban Berlinben kezdte el gyűjteni az olimpiai aranyakat, mint Gerevich Aladár, de ugyanakkor 1960-ban hagyta abba, így neki eggyel kevesebb van. Hat, közülük az egyik neki is egyéniben. Már a londoni olimpián megvolt rá az esélye, hogy két olimpiai bajnoki címet nyerjen, Gerevich ellen 4:1-re vezetett azon az asszón, amely végül az első helyről döntött (akkor még nem egyenes kieséses rendszerben küzdöttek). Gerevich fordított, Kovács bronzérmes lett.

Négy év múlva eljött az ő ideje, pedig a legfontosabb asszóban az említett Pinton 4:2-re vezetett, innen fordított Kovács 5:4-re.

Neki is két fia folytatta a magyar vívásban: Attila csapat-világbajnoki címet, Tamás kétszer is olimpiai bronzérmet szerzett. Utóbbi később szövetségi kapitányként is nevet vívott ki magának: a nyolcvanas évektől 2000-ig állt a magyar válogatott élén.

Kárpáti plasztronban is száznyolcvanat ugrott

Kárpáti Rudolf jóképű ember volt, igazi sármőr. Van két egyéni olimpiai bajnoki címe, összesen pedig hat. Az utolsót ő is Rómában nyerte, s azt a kardot, amely akkor segítette, később a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökének, Juan Antonio Samaranchnak ajándékozta; a lausanne-i Olimpiai Múzeumban a magyar kard dicsőségét hirdeti. Kárpáti Rudolf cserébe adta, amolyan viszonzásul, amikor megkapta az Olimpiai Érdemrendet; ekkor derült ki, hogy nemcsak ugyanabban az évben született, mint Samaranch, hanem ugyanazon a napon is: július 17-én.

Róma másik kétszeres olimpiai bajnok magyarja, az öttusázó Németh Ferenc mondta róla: „Nemcsak a páston volt klasszis, lehetett példakép. Nemes emberi tulajdonságaival, szerénységével, közvetlenségével, nyíltságával az egész olimpiai csapat közszeretetnek örvendő vezéregyénisége volt.”

Először focizott. Azután futót akartak nevelni belőle, és nem is volt rossz ötlet, állítólag ötven másodpercen belül futotta a négyszázat vívóévei-ben plasztronban is, miközben a 180-at simán átvitte magasban, szintén plasztronban. Fogadásból, 100 forintért ruhában megfürdött a lillafüredi Hámori-tóban; járt a Nemzeti Zenedébe, a Zeneművészeti Főiskolán hegedű szakon tanult, zene és irodalom szakon végzett. Sokoldalú volt a sportban és sokoldalú a sporton kívül is, a test, a lélek és a szellem embere. A Mátyás Gimnáziumban Mező Ferenctől ezt tanulta, a vívás tudományát pedig a Horváth-kertben sajátította el. Olyan magas szinten, hogy Bay Béla, az évtizedeken át hivatalban lévő szövetségi kapitány ezt mondta a vívásáról: „Ütemváltoztatási készsége, -érzéke egyedülálló a világon. Ezzel emelkedett még a legjobbak fölé is legalább egy fejjel.” De Bay Béla szerint sem csak ennyi volt Kárpáti Rudolf: „Emberként is rendkívül tisztelem. Ha a fiúk közül bárki bármilyen kéréssel fordult hozzá, soha senkit sem utasított el. Mindenkinek csak segített, és soha senkinek sem ártott!.... Mindezt bizonnyal a mai világban nagyon kevés emberről lehet elmondani...”