SINKOVICS GÁBOR
SINKOVICS GÁBOR
online 2008.09.14 01:09 Frissítve: 2012.01.26 02:50

Szellemszerva

Szellemkastélynak is túl huzatos. Átfúj rajta a Dunáról jövő szél, veri zápor, zivatar, hó és jég. Se eleje, se oldala, se teteje. Egy nagy semmi. Ez maradt – ez lett a legendás margitszigeti teniszstadionból. Igazi szentély volt, a fehér sport szerelmeseinek Népstadionja. Tizenkét éve bezárták, majd életveszélyesnek nyilvánították. Azóta a kutya sem törődött vele. Illetve ez így nem is igaz…

Lobó alszik. Senki és semmi sem zavarja a kutya álmát. Sehol egy alacsonyan repülő szerva. Csend van, mintha állna a levegő – s állna az idő. Lobó alszik, és így megy ez már évek óta. Nincs mire vigyáznia, nincs miért őrködnie. A margitszigeti teniszstadion még az Addams Family számára is rideg, kietlen, rémisztő helynek tűnik. Az egykoron büszkén magasodó lelátók mint lecsupaszított csontvázak állnak, a faülések elkorhadtak, a vasat rozsda eszi. Csak a táblák figyelmeztetik a véletlenül erre sétálót: a lelátó életveszélyes, nem érdemes nosztalgiázni itt. Tizenkét év hosszú idő.

Ennyi idő alatt fel lehet építeni egy világvárost felhőkarcolókkal, metróvonalakkal, turistacsalogató belvárossal, bordélynegyeddel, tűzoltó-parancsnoksággal együtt. Csak pénz és elhatározás kérdése az egész. A margitszigeti teniszstadion, úgy tűnik, nem volt fontos senkinek. Tizenkét esztendeje bezárták, azóta megette, felfalta az idő. Aki mégis veszi a fáradságot, és kocogás, a napozó nők bámulása helyett besétál ide, megdöbbenhet: csak a régi, kopott eredményjelző tábla mutatja, hogy itt egykor fantasztikus sportélet zajlott.

„Davis Cup”.

Ez még tisztán olvasható.

A mi dicső teniszmúltunk. Mondhatnánk, ennyi maradt belőle, de szerencsére ez nem igaz, hiszen mégiscsak van Szávay Ágnesünk, aki sohasem játszhatott az egykori Dózsa-stadionban.

De ki a felelős ezért az iszonyú herdálásért?

Ki tehet róla, hogy ilyen gyönyörű, különleges hangulatú s egykor tömegeket vonzó sporttelep tönkrement?

A Dózsa-stadion – nevéből is adódóan – az Újpesti Dózsa SC sporttelepe volt. Helyesebben a Belügyminisztérium fennhatósága alá tartozott, és az újpesti versenyzők használták. Ki tudja, mikor tette be ide lábát utoljára lila-fehér sportoló? Baluka Csabáné, az UTE gazdasági vezetője bizony nem emlékszik rá…

„Egyesületünk tizennégy szakosztályt működtet – mondta Balukáné. – Közöttük van a teniszezőké is. Minden évben befizetjük a tizenötezer forintos tagdíjat, nehogy töröljék a szakosztályt, de elárulhatom, sem pályánk, sem teniszezőnk nincs. Csodálkozik, igaz? Van egy fantomszakosztályunk. De nem mondunk le róla, mert bízunk a csodában, hogy egyszer újra lesz sikeres újpesti teniszező, és lesz pénz a működésre. Bizony, ha még üzemelne a margitszigeti teniszstadion, minden más lenne. Toboroznánk gyerekeket, versenyeket rendeznénk, nyüzsgő sportélet lenne ott, de erről felesleges beszélnünk. Már a Belügyminisztériumnak sincs semmi köze a sporttelephez, átadta a fővárosi önkormányzatnak, így nekünk, újpestieknek megszűnt minden kapcsolatunk az egykori Dózsa-stadionnal. Ne rajtunk kérjék számon, mi történt a Margitszigeten és miért hagyták tönkremenni ezt a gyönyörű létesítményt.”

Ahogy Újpest, Angyalföld sem hibás.

A XIII. kerületi önkormányzatnak semmi köze a Margitszigeten található egykori sportcentrumhoz.

A helyzet és a megoldás kulcsa a fővárosi önkormányzatnál van.

S itt álljunk meg egy pillanatra. Mielőtt a hivatal elmondaná a véleményét, érdemes papírra vetni néhány gondolatot, amelyek egy vállalkozótól származnak. Az üzletembert nevezzük mondjuk Elemérnek, aki hónapokon át próbált egyezségre jutni a fővárossal. Tudniillik a fejébe vette, hogy újra pezsgő sportéletet varázsol a Duna-partra, hogy viszszalopja a régi szép időket a Dózsa-arénába. Magyarán: felépíti megint a teniszcentrumot. Nem sikerült. Újra és újra elakadtak a tárgyalások, újra és újra falakba ütközött. Azt mondja, elképedve látta a tervrajzokat, amelyek szerint a Palatinus strand egyik medencéjének éppen ott lenne a helye, ahol szerválnának. Azt is megemlítette, attól tart, hogy a teniszcentrum helyén hamarosan kikötő épül – no nem tengerjáró hajók vagy az orosz hadiflotta számára.

Kis kikötő kis hajóknak.

Az üzletember feladta a harcot. Pedig a hivatal szerint nincs itt semmi gond. Sőt 2010-re felépül az új stadion.

Szabó István, a fővárosi önkormányzat sportügyosztályvezetője készségesen, sőt optimistán nyilatkozott a Dózsastadion jövőjéről: „A főváros

tavaly februárban vette át a Belügyminisztériumtól a margitszigeti teniszstadiont. Több mint egy hektár a területe, és számunkra fontos ez a terület. Ezért már készül a fejlesztési terv, eltökélt szándékunk, hogy teljes helyreállítást végzünk, azaz újjáépítjük a sportkomplexumot. A főváros természetesen nem akar lemondani erről a területről, tehát eladásról szó sem lehet, viszont bérbe adásról annál inkább. Ha egy cég vagy vállalkozó nekilát a munkálatoknak, és felépíti az általunk elfogadott teniszcentrumot, akkor minimum tíz-tizenöt évig használhatja. A helyreállítás nagyjából háromszázmillió forintba kerül. Magam is hallottam a pletykákat, hogy ilyen meg olyan építkezések várhatók itt, de kijelenthetem, még szálloda sem épülhet a teniszstadion helyén. Csak azt a funkciót töltheti be, amit korábban. A hely úgynevezett fokozott védettséget élvez, és mi e szerint gazdálkodunk vele. Már vannak érdeklődők a fejlesztésre, közöttük a teniszszövetség is. Úgy gondolom, az engedélyek jövő ilyenkorra meglesznek, és újabb egy esztendő múltán ünnepélyes körülmények között felavathatjuk a gyönyörű teniszcentrumot.”

Lobó alszik. Aztán egyszer csak felugrik, mert begurul egy kisautó, a Margitszigeten használatos turista-minikocsi. Egy cég bérli most az egykori sporttelepet, hogy ezek a járgányok parkoljanak ott. Tört magyarsággal beszél a férfi, amikor arról kérdezzük, mit keresnek itt ezek az apró járművek: „Aztat én pontosan tudom, hogy ez egy híres hely. Hallottam aztat elégszer, hogy itt teniszeztek sok ezer ember előtt. Itt vagyok nap mint nap, és megszoktam már a látványt, a düledező, korhadó, összeomlás előtt álló lelátók látványát. De aztat még írja le, hogy ez nem szép dolog. Hagyták így tönkremenni. Ja, és aztat nem tudom, hogy mi meddig bérelhetjük ezt a helyet…”

Eközben a férfi a Duna felé néz.

A folyó unottan hömpölyög, a szürke víztömegnek édes mindegy, hogy itt Taróczy Balázs szervál vagy Lobó alszik. A nyár végi melegtől szinte áll a levegő – és áll az idő.

Tizenkét esztendeje.