PIETSCH TIBOR
PIETSCH TIBOR
nyomtatott 2008.08.05 02:24 Frissítve: 2012.02.10 02:48

Amíg a kardozók ismételtek, Prokopp Sándor befektetése megtérült

Az ötös jegyében: Stockholm az ötödik nyári játékoknak adott otthont, és az 1912. május 5-én kezdődő viadalon – amelyet V. Gusztáv király nyitott meg – mind az öt kontinens képviseltette magát. Talán a nagy konkurenciával is magyarázható, hogy a népes magyar küldöttség (a 2407 indulóból 119 képviselte hazánkat) a korabeli beszámolók szerint várakozáson alul szerepelt: csak három aranyat tett hozzá az 1896 óta megszerzett nyolchoz.

Hatalmas volt a feszültség a teremben, amikor Fuchs Jenő vívott
Hatalmas volt a feszültség a teremben, amikor Fuchs Jenő vívott

Az egész a megnyitó ünnepség gel kezdődött. Ez egyébként már az idő tájt sem volt meglepő – az viszont igen, hogy a korábbi, „Szeretettel köszöntök mindenkit, ezennel megnyitom a játékokat, hajrá!” jellegű ceremóniákkal ellentétben a stockholminak megadták a módját: színpompás fiesztába „torkollott” 1912. május 5. Aznap már a magyar delegáció tagjai is vigadozhattak, hiszen legnagyobb csatájukat a rajt előtt vívták – és nyerték – meg. Ausztria tudniillik mindent elkövetett azért, hogy Magyarország ne indulhasson önálló nemzetként a viadalon. Egy utólagos „merci” feltétlenül megilleti Pierre de Coubertint, hiszen a francia báró szava erősebbnek bizonyult egy országénál.

„A sportnak megvan a maga földrajza, amely igencsak különbözhet a politikai földrajztól” – intette le az osztrákokat az olimpiai eszme atyja, és tessék: az Olimpiai Stadionban a „MAGYARORSZÁG” tábla mögött vonult fel csapatunk. Amint az a MOB honlapján fellelhető históriából kiderül, habár a Motesz (Magyarországi Tornaegyletek Országos Szövetsége) zászlaja alatt masíroztak sportolóink, Muzsa Gyula felkészült a legjobbra is: a Nemzetközi Olimpiai Bizottság magyar tagja címeres trikolórt lengetve hangoztatta: ezt azért hozta, hogy legyen mit felhúzni a győzelmi árbocra…

Végül háromszor volt rá szükség. A lobogót ugyanakkor csak két helyszínre kellett elvinni, ugyanis a háromból két aranyat a kardvívók nyertek meg. Azt nem állíthatjuk, hogy 1912-ben ez példa nélküli esetnek számított, hiszen négy esztendővel korábban is dupla magyar diadal született a fegyvernemben. Ráadásul – csakúgy, mint Londonban – Stockholmban is Fuchs Jenő végzett az egyéni verseny élén, hogy aztán a vele kiegészülő együttes összes riválisát kardélre hányja. Svédországban mellesleg érdemes volt fogadni a piros-fehér-zöld sikerre: a nyolc vívót felvonultató egyéni finálé hét honfitársunk részvételével zajlott…

Amíg a páston több „király” is feltűnt, a lelátón csak egy: V. Gusztávot olyannyira lenyűgőzte a magyarok teljesítménye, hogy civil ruhát öltve látogatott ki a döntőkre. Képzelhetik, mekkora felhajtás kerekedett, amikor kiderült, hogy őfelsége a hatodik sor hármas székén ül…

A svédek számára ez jelentette a nagy durranást, számunkra pedig az, hogy Prokopp Sándor olimpiai bajnok lett a 300 méteres hadipuskaversenyben. Hogy min múlhat a győzelem: ebben a számban Hammersberg Géza képviselte volna a magyar színeket, csakhogy munkahelyi elfoglaltsága miatt kénytelen volt lemondani az indulást. A tartalékből főszereplővé előlépő BEAC-os sportlövő még úgy is vállalta az utazást, hogy a költségek felét saját zsebből kellett állnia – noha arról nincs információnk, hogy a sikert követően mekkora jutalomban részesült, feltehetőleg megtérült a befektetés.

Prokopp doktor bajnoki címével ellentétben Radványi Ödönének lőttek: az elsőségre jó eséllyel pályázó birkózóval úgy szúrtak ki, hogy svéd vetélytársát tetőtől talpig bekenték olajjal, így a magyar – szó szerint – lecsúszott az aranyról. Hiába kapott serleget labdarúgó-válogatottunk, az aranyérmek számát nem gyarapította – miután a későbbi győztes Angliával szemben vereséget szenvedett, a vigaszágon már nem talált legyőzőre. Kétség sem férhet hozzá, legédesebb sikerét utolsó meccsén aratta: 3–0re verte meg Ausztriát. Este állítólag zengtek a magyar nóták az osztrák kapitány, Hugo Meisl portája előtt…

Nemcsak futballistáinktól, hanem Martin Klein, valamint Alfred Asikainen nevétől is hangos volt Stockholm: az orosz és a finn birkózó 11 órán és 40 percen át gyűrte egymást, mire Klein kis különbséggel felülkerekedett. Szegénynek arra már nem maradt ereje, hogy a döntőre kiálljon, így hullott a legfényesebb medália Claes Johansson ölébe. Jim Thorpe legalább megdolgozott a dicsőségért: a Pierre de Coubertin javaslatára az ötkarikás műsorba felvett ötpróbában, majd tízpróbában is diadalmaskodott. Magvas gondolatokat azért nem fogalmazott meg győzelmeit követően. Midőn V. Gusztáv a nyakába akasztotta az aranyakat, és azzal hízelgett neki, hogy „Ön, uram, a legnagyobb sportoló, akit valaha láttam”, az amerikai rövidre zárta válaszát: „Kösz, király!”

Fenséges befejezés, nemde?