SZABÓ GÁBORonline 2004.01.19 21:20 Frissítve: 2012.02.20 02:42

Az utolsó nagy generáció

Az utolsó nagy súlyemelő-generáció. Legtöbben csak így mondják: Szanyiék. Rendjén is van, hogy a tiszaújvárosi (pardon, leninvárosi) lakatossrác nevéhez kötik a 80-as évek hangos sikereit, ő vitte ugyanis a legtöbbre: három arany 1985-ben a södertäljei világbajnokságon, két első hely (szakításban "csak" ezüst) 1987-ben a reimsi Európa-bajnokságon.

Persze még sorolhatnánk a félnehézsúlyú (100 kg) további emlékezetes alakításait, közte a számára legkegyetlenebb eseményt és az azt követő szöuli sötét napokat. Tudják… Előbb kihirdették olimpiai másodiknak, aztán a doppingvizsgálaton kimutatott sztanozolon törlölte az eredményt. Akárcsak előtte Csengeri Kálmán negyedik helyét. No de hagyjuk, erről már sokan sok bőrt lehúztak, inkább arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi van velük.
Sajnos Messzi Pista, a szöuli meglepetésezüst tulajdonosa autóbalesetben meghalt 1991-ben Kecskemét határában. A többiek itt élnek közöttünk, de még véletlenül sem hallani róluk, a több sebből vérző súlyemelés nélkülük küzd az életben maradásért. Furcsa… Bökfi János az egyetlen, aki a sportág kegyeit keresi, vagy inkább az az övét. A szövetségi kapitányi poszt betöltésére kiírt pályázatra is jelentkezett. Az egykori sorstársaknak azonban se híre, se hamva. Vajon miből, hogyan élnek az utolsó nagy generáció (lesz még következő?) képviselői?

Nehéz az élet itthon

Névjegy

SZANYI ANDOR

Született: 1964. augusztus 1., Mezôcsát
Súlycsoportja: 100 kg (kisnehézsúly)
Klubja: Leninvárosi MTK, Olefin SC
Kiemelkedô eredményei: világbajnok (1985), 2x vb-3. (1986, 1987); Európa-bajnok (1987), 3x Eb-3. (1985, 1988, 1991); 8x ob-1. (1984, 1985, 1986, 1987, 1990, 1991, 1992, 1993); 3x az év súlyemelôje (1984, 1985, 1990)
Utolsó versenyidénye: 1993
Mindjárt térjünk is vissza Szanyihoz. Kemény legény hírében állt, amolyan minden sejtjével a végsőkig küzdő. Sajgó hátával nem törődve az ostravai vb-n (mikor is volt? – ja, 1987-ben!) a harmadik helyig menetelt, mégsem örült. Szöulig több mint 80 országos rekordot állított fel. Négy éve a nyíregyházi bajnokságon tűnt fel nézőként, de csak úgy meghúzódva egy ajtófélfánál. Akkoriban Németországban kereste a kenyerét.
"Most jöttem meg szeptemberben Németországból – mondja Szanyi mintegy megállítva az időt. – Két évet dolgoztam ott. Egyhuzamban tovább nem lehet, így szól a törvény. Korábban is voltam kint két esztendőt, aztán kettőt várni kellett. Az Európai Unióba lépésünk után állítólag változni fog a helyzet, de ki tud itt biztosat mondani?! Egyébként mindkétszer ugyanott dolgoztam: a magyar szövetség elnökének, Dolovai Tamásnak a cégénél, a DOLEX-nél kaptam munkát. Targoncafülkéket, erőgépkabinokat gyártottunk, amolyan szalagmunkát végeztünk. Abban a két évben, amíg itthon voltam, egy kft.-nél melóztam mint sofőr. Most nincs munkám, nehéz is megfelelő helyet találni. Mindenhol keményen dolgoztatják az embert, pénzt meg nem nagyon fizetnek érte, csak annyit, amennyivel nem kopik fel az állunk. Nehéz itt, Magyarországon, de bizakodom."
Még hozzáfűzi, hogy az otthonülésből nem lehet megélni, és a tartalékokat sem kéne felélni.
Két gyermeke van, egy lány és egy fiú. Kilenc és fél, illetve 14 évesek.
"A lányom most kezdett kézilabdázni, a fiam úszkálgat, hogy mire megy, még a jövő zenéje. Ha egy mód van rá, súlyemelő ne legyen, de ha szeretné… Jobban örülnék, ha kifizetődőbb sportot választana, mondjuk teniszt vagy focit" – elmélkedik Szanyi, aki fokozatosan eltávolodott a sportágtól, miután felhagyott a versenyzéssel. –Sohasem hívtak, én pedig hívás nélkül nem ajánlkozom. Ha valahol a közelben versenyt rendeznek, igyekszem elmenni, de semmi egyéb."
A novemberi világbajnokságot tévén kísérte figyelemmel, de mint megjegyezi, nem tudná megmondani, hogy férfi versenyzőink közül ki milyen eredményt ért el. "A tizenhetedik-tizennyolcadik hely semmit sem mond nekem. Az a fonott hajú kislány volt a legjobb…" – utal az ezüstérmes Krutzler Eszterre. Nem napra kész, ez biztos. A kondija azonban a világbajnokét idézi, csak pár kilóval kevesebb, mint egy mázsa. Típus kérdése, meg aztán a fizikai munka hatása. "Jobb lett volna, ha továbbtanulok, de most már mindegy" – mereng el. Az akkori és a mai magyar súlyemelést a következőképpen hasonlítja össze:
"Nagy csapat volt a miénk. Hogy most mi a gond? Talán az, hogy az idők folyamán nem fektettek hangsúlyt az utánpótlás-nevelésre, meg aztán a hozzáértőket kivonták a sportágból."

Szakítás – művészi fokon

Névjegy

BARSI LÁSZLÓ

Született: 1962. július 16., Miskolc
Súlycsoportja: 82.5 kg (középsúly)
Klubja: DVTK, Diósgyôri SC
Kiemelkedô eredményei: világbajnok (1987), 2x vb-3. (1983, 1986); Eb-2. (1987), Eb-3. (1983); 6x ob-1. (1983, 1984, 1991, 1993, 1995, 1996); 2x az év súlyemelôje (1986, 1987)
Utolsó versenyidénye: 1996
Míg Szanyi 1993-ban, Barsi László 1996-ban hagyta ott a versenyek világát, 34 esztendősen még bajnokságot nyert. Hej, ez a Barsi! Ô aztán tudott szakítani. Esetében talán még a mozdulatsor művészi értékét is osztályozni kellett volna. A középsúlyban (82.5) serénykedett, olyannyira, hogy az ostravai világbajnokságon nemcsak kedvenc fogásában, hanem összetettben is a dobogó tetejére emelte magát. Manapság inkább a nyomdagép és saját vállalkozása köti le.
"Nem ez az eredeti szakmám, de beletanultam, és úgy tűnik, egészen jó nyomdász vált belőlem. Saját üzemem van Mezőkövesden, hirdetőlapokkal, névjegykártyákkal, nyomdai előkészítéssel, sok minden mással foglalkozunk. Még 1996-ban indítottuk be a vállalkozást, azóta is működik. Jacsó Józsival rendszeresen találkozom, hiszen ő papírboltban utazik, vagyis rokonmunkát végzünk. Annak idején az edzőtáborokban és a versenyeken is egy szobában laktunk."
Talán még emlékeznek rá: miután már mellékállásként mívelte a mázsák "hajigálását", Barsi focistának szegődött – a DVTK másodosztályú csapatának edzéseit látogatta, még meccset is játszott. De ahogy mondja, túlságosan öreg volt már a száznyolcvan fokos fordulathoz, így nem tartott sokáig labdarúgó-pályafutása. Úgy fest, 13 éves fia és 18 esztendős lánya nem válik élsportolóvá, ellenben apjuk még most is nekifeszül a vasaknak.
"Berendeztem egy kis dobogót a műhelyben, ott vannak a súlyzók is. Heti kétszer-háromszor nekiállok emelni, és mondhatom, egy negyvenkét éves átlagemberhez képest remek állapotban vagyok. Ha kell, még kilököm a százötvenet is, ami nem mondható rossznak. A fiamat nem erőltetem, hogy kapjon rá a súlyemelésre, ha kedve van, néha kipróbálja" – monja Barsi, aki Szanyihoz hasonlóan versenysúlya körül mozog, 80-at mutat a mérleg.
Bevallja, nem ismeri a mai srácokat és az új edzőket sem. Hébe-hóba képernyőn figyelte a vb eseményeit, de nem tudná megmondani, milyen eredményeket értek el a magyarok.
"Néha beugrom a DVTK-ba, meglátogatom volt edzőmet, Juhász Pistát. Sajnos minden le van pusztulva, inkább hal, mint él ott a sportág"– számol be a körülményekről. – Emlékszem, Jacsó Józsival nem voltunk kedvencek, inkább különcnek számítottunk, mert jobban bíztunk a trénerünkben, mint a központban. A nyolcvanas évek második felében ugyanis már nem Orvos András volt a szövetségi kapitány… S hogy miért emeltünk mi olyan jól? Mert nagyon szerettük csinálni, nem számított a pénz. Nem akarok senkit sem megsérteni, de manapság az edzők sem olyan kvalitásúak, mint akkoriban voltak. Orvos András valóságos professzornak számított."

Vasak után papír és írószer

Névjegy

JACSÓ JÓZSEF
Született: 1962. június 1., Mezôkövesd
Súlycsoportja: 110 kg (nehézsúly)
Klubja: DVTK
Kiemelkedô eredményei: olimpiai második (1988); vb-2. (1987), 2x vb-3. (1983, 1986); Eb-2. (1983); 2x ob-1. (1985, 1986); 2x az év súlyemelôje (1983, 1988)
Utolsó versenyidénye: 1989
Barsi többször is megemlítette a nehézsúlyú (110) Jacsót.
Jacsó Józsefet csendes, a versenyek előtt állandóan izgatott, ám annál erősebb férfiemberként tartották számon. Állítólag mindig kitalált valami sérülést, amire panaszkodott, így vezette le a feszültséget. Szöulban viszont a kifogásokat félretéve feszült neki a súlyoknak, és kifogott a mázsákon. Ezüstérem lett a jussa. Aztán gyorsan hűtlen lett a sportághoz, utolsó jelentős viadalaként jegyezzük az 1988-as olimpiát.
"Szöul után két évvel vállalkozásba kezdtünk a feleségemmel, papír-írószer boltunk van Mezőkövesden – így Jacsó. – Ha jól emlékszem, egy alkalommal, talán 1994-ben vagy 1995-ben újra kedvet kaptam az emeléshez, s bár olimpiai álmokat nem kergettem, lejártam edzeni a konditerembe, aztán a derekam közbeszólt. Azt hiszem, úgy háromszáz kilóig jutottam. Azért fogtam neki, mert úgy láttam, van keresnivalóm, és most is érzek némi hiányérzetet a pályafutásom kapcsán."
A mindenkori legnagyobb tömeget megmozgató magyar súlyemelő (427.5 kilót emelt Szöulban, szemben a jelenleg érvényes 425 kilós ólomsúlyú rekorddal) nemigen értesül sportága eseményeiről, de ha hallja, hogy fontosabb versenyre kerül sor, igyekszik odafigyelni. Más kérdés, hogy nem sikerül. Most is csak azzal van tisztában, hogy a lányok voltak jobbak a vancouveri vb-n. Semmi több. No meg ő is vizitel néha egykori mesterénél, Juhász Istvánnál.
"Sokat jelentett, hogy annak idején több jó képességű versenyzője volt Magyarországnak, egymást húztuk, és késztettük nagyobb erőbedobásra. Most meg bemegyek a DVTK-ba, és alig lézeng néhány versenyző, valósággal kihalt a súlyemelőterem. Hihetetlennek tűnik, de húsz éve még háromszázan emeltek a Diósgyőrben" – nosztalgiázik a kétgyermekes családapa, s hangján érződik, fáj neki, hogy szép lassan elköltözik az élet a vas- és izzadtságszagú edzőtermekből. S nem titkolja, szíve manapság is hevesebben ver, ha a tévében valamelyik versenyző (mindegy, hogy bolgár világbajnok vagy dán hobbiemelő) lehajol a rúdért.