MISUR TAMÁSonline 2002.12.16 20:53 Frissítve: 2012.04.19 02:40

Pablito tönkreverte a brazilokat

Minden kedden egy-egy olyan játékosról közlünk portrét, aki meghatározó alakja volt a XX. század labdarúgásának. Bemutatunk hazai és külföldi futballistákat, régieket és újakat  természetesen a teljesség igénye nélkül. Elsősorban olyanokról írunk, akikről ritkábban hallani, kevesebbet tudni. Sorozatunk befejező részében Paolo Rossit, az 1982-es világbajnokság gólkirályát mutatjuk be.

Rossi (20) a megszokott körülmények között: egy védôvel a nyakán, az ellenfél tizenhatosán belül, a góllövésre összpontosítva
Rossi (20) a megszokott körülmények között: egy védôvel a nyakán, az ellenfél tizenhatosán belül, a góllövésre összpontosítva
Kevés olyan híres, elismert futballista van a világon, akinek a pályafutása anynyira egyetlen évhez, pontosabban egyetlen hónaphoz, de igazándiból mindössze egyetlen héthez kapcsolódik, amennyire Paolo Rossié. Az olasz csatárról mindig mindenkinek az a bizonyos hét nap jut eszébe 1982. július 5. és 11. között, amikor kis túlzással egymaga nyerte meg a világbajnoki címet az olasz válogatott számára. Nyerhetett olasz bajnokságot és gólkirályi címet a vb előtt, lehetett újra olasz bajnok, majd KEK- és BEK-győztes a vb után, Paolo Rossi örökre "Pablito” marad, az a mosolygós, gyerekképű olasz fiú, aki két évtizeddel ezelőtt egy nyári napon mesterhármast rúgott a braziloknak, majd kettőt a lengyeleknek, végül egyet (talán a legfontosabbat!) a németeknek.

Névjegy

PAOLO ROSSI

Született: 1956. szeptember 23., Prato
Nemzetisége: olasz
Válogatott mérkôzéseinek/góljainak száma: 48/20 gól
A-ligás bajnoki mérkôzéseinek/góljainak száma: 215/82 gól
Klubjai: Cattolica Virtus Firenze (1967 elôtt), AC Pratese (1967–72), Juventus (1972–75), Como (1975–76), Lanerossi Vicenza (1976–79), Perugia (1979–80), Lanerossi Vicenza (1980–1981, eltiltás alatt), Juventus (1981–85, az elsô év eltiltás alatt), Milan (1985–86), Hellas Verona (1986–87)
Legnagyobb sikerei: világbajnok (1982), BEK-gyôztes (1985), KEK-gyôztes (1984), Európai Szuperkupa-gyôztes (1984), 2x olasz bajnok (1982, 1984), Olasz Kupa-gyôztes (1983), a Serie B bajnoka (1977), olasz gólkirály (1978, 24 góllal), a világbajnokság gólkirálya (1982, 6 góllal), a France Football aranylabdása (1982), a vb legjobb játékosa (1982), a vb második legjobb játékosa (1978)
A legjobb kölcsönjátékos

De ne rohanjunk előre annyira az időben, hiszen a kis Paolo pályafutása természetesen messze nem ekkor indult!
A Firenzéhez közeli Pratóban született Rossi elsősorban édesapja, Vittorio ösztökélésére kezdett el futballozni – természetesen a városka egyik plébániájának a csapatában, mint oly sok olasz kisgyerek. Aztán viszonylag gyorsan a Juventusban találta magát, a "zebrák” tehetségkutatói ugyanis hamar megtalálták a törékeny, nem túl magas, mégis rendkívül gólerős csatártanoncot. A "törékeny” azonban sajnos szó szerint értendő, elsősorban a térdére, amelyet tizenéves korában háromszor is meg kellett műteni. Így aztán nem csoda, hogy a Juventusnál úgy gondolták: jobb, ha "vidéken” erősödik, és kölcsönadták a Comónak (itt mutatkozott be az első osztályban, de újabb sérülése miatt csak hat találkozón lépett pályára), majd a Vicenzának. Ez utóbbi csapat aztán igen fontossá vált Paolo életében, még akkor is, ha sikerei nagy részét nem piros-fehérben, hanem a zebraszínű mezben érte el.
A Lanerossi Vicenza az 1976–77-es idényben a másodosztályban játszott – nem is akárhogyan. Elsősorban Rossi (gólkirályi címet is jelentő) 21 találatának köszönhetően a csapat feljutott a Serie A-ba, és ott meg sem állt a táblázat második helyéig. Sőt, egy kis szerencsével a bajnoki cím is meglett volna, ám a Zoff-, Scirea-, Causio-, Bettega-féle Juve túl nagy falatnak bizonyult az elsősorban fiatalokból álló vicenzai gárdának – amely azonban a 24 találatig jutó Paolo személyében (története során másodszor) gólkirályt adott a Serie A-nak.
Rossi "közkívánatra” bekerült az 1978-as világbajnokságon részt vevő olasz csapatba, sőt, a vb-t a negyedik helyen záró squadra azzurra egyik legjobbja volt: mind a hét mérkőzést végigjátszotta, három gólt szerzett, köztük egyet a Magyarország elleni csoportmérkőzésen. Állítása szerint egyébként fizikailag ekkor volt élete legjobb formájában, nyilatkozataiban sohasem felejti el megemlíteni, hogy Argentínában sokkal jobb erőállapotban futballozta végig a tornát, mint négy évre rá Spanyolországban.

www.pablitorossi.com

Az az igazság, hogy Paolo Rossiról meglehetôsen nehéz friss hírt találni, hiszen – miként a cikkbôl is kiderül – nem kötôdik a labdarúgás világához.
Az elmúlt napokban mégis történt körülötte valami fontos, amitôl ez az írás még aktuálissá is válik: Vicenzában ugyanis néhány napja, december 11-én mutatták be a www.pablitorossi.com címû honlapot, amely egyelôre még nem mûködik, ám a szervezôi ígérete szerint néhány héten belül „feltöltôdik” tartalommal.
„Olyan honlapot akarok csinálni, amely egyrészt az én pályafutásommal foglalkozik, ugyanakkor rendkívül sok sporthírt, azon belül pedig elsôsorban a labdarúgással kapcsolatos információt tartalmaz” – jelentette ki Pablito, aki természetesen arra is vállalkozik, hogy válaszol a (várhatóan szép számmal érkezô) rajongói levelekre.
De ne rohanjunk ennyire előre, a két bő esztendő után ugyanis kétszer két szűk következett: a '78–79-es bajnokságban a Vicenza Rossi 15 gólja ellenére a 14. helyen végzett, és kiesett, ráadásul Paolo nem mehetett vissza a Juventushoz, mert kölcsönadták a Perugiának. Itt aztán elérte pályafutása mélypontját: 1980-ban belekeveredett a hírhedt totóbotrányba, és az olasz szövetség három évre eltiltotta. Sokan úgy gondolták, hogy véget ért a pályafutása, ő azonban nem adta fel: folytatta az edzéseket, a Vicenzától visszatért a Juvéhez, és végül két év elteltével "szabadult”, azaz 1982. április 29-én visszatérhetett.
Az idényből még éppen annyi volt hátra, hogy három meccsen pályára lépjen, és szerezzen egy gólt, majd következett a világbajnokság, amelyre Enzo Bearzot szövetségi kapitány gondolkodás nélkül benevezte. (Nem teljesen analóg a példa, mégsem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy idén tavasszal Roby Baggio szintén három meccset játszott a sérülése utáni visszatérését követően, két gólt is szerzett, Giovanni Trapattoni mégis úgy vélte, hogy nem érdemes elvinni őt Ázsiába.)
Spanyolországban aztán a squadra azzurra katasztrofálisan kezdte a vb-t, hiszen az első három meccsén ikszelt, és csak több lőtt góljának köszönhetően jutott tovább a kőkemény második csoportkörbe. Rossi az argentinok ellen 2–1-re megnyert (és a Gentile– Maradona párharcról elhíresült) mecscsen sem talált be, Bearzot azonban vakon bízott benne, és igaza volt: hősünk a következő héten szinte egymaga nyerte meg a vb-t az olaszoknak.

Három mérkőzés, hat gól

A brazilok egyértelmű favoritként álltak ki az olaszok ellen, ám nem kalkuláltak Rossival. (Sokan egyébként azt a – Zico-, Sócrates-, Falcao-, Junior-, Cerezo-féle – selecaót tartják minden idők legerősebb brazil válogatottjának, mások szerint "csak” minden idők legerősebb olyan alakulata, amely nem nyert világbajnokságot, igaz, ebbe a versenybe az Aranycsapat is beleszólna.) A spanyol sajtó által ettől a naptól kezdve csak Pablitóként emlegetett csatár háromszor vette be a brazil kaput, az olaszok így meglepetésre 3–2-re nyertek, és csoportgyőztesként bekerültek az elődöntőbe. Itt a lengyel csapat volt az ellenfelük, és a 2–0-s győzelmet a megtáltosodott Rossi szállította, aki kétszer köszönt be Latóéknak.
Aztán következett a németek elleni világbajnoki döntő, amelynek első félidejében Antonio Cabrini tizenegyest hibázott, a szünet után nem sokkal mégis az olaszok szereztek vezetést: egy beadásra Rossi reagált a leggyorsabban, és máris a squadra azzurránál volt az előny. Ezt követően még Altobelli és Tardelli is betalált, majd Breitner szépített, így alakult ki a 3–1-es végeredmény.
Paolo Rossi felért pályafutása csúcsára, amelyet a FIFA a világbajnokság legjobbjának járó díjjal, a France Football pedig az Aranylabdával jutalmazott.
A következő évek még számos sikert hoztak, hiszen nyert egy bajnoki címet és számos kupát, de rozoga térde miatt egyre kevesebbet léphetett pályára. 1985-ben még átigazolt a Milanhoz, majd egy évre rá a Veronában fejezte be a pályafutását. Bearzot (alighanem hálából) elvitte magával az 1986-os vb-re is, ám Mexikóban már nem lépett pályára. Harmincévesen vonult vissza, ereje teljében, akárcsak néhány évre rá Marco van Basten – hogy egy Rossihoz méltó, hasonló sorsú nagyságot említsünk valamivel későbbről.

Távol a labdarúgástól

Végezetül pedig említsük meg, hogy Rossi az 1982-es világbajnok csapat azon kevés tagjainak egyike, akik szinte egyáltalán nem kötődnek a mai labdarúgáshoz. A többiek közül – a teljesség igénye nélkül – Dino Zoff például a Lazio, a Juventus, az olimpiai és a nagyválogatott mestere is volt, számos sikere közül a squadra azzurrával, a 2000-es Európa-bajnokságon elért ezüstérem a legutóbbi; Claudio Gentile ma az olasz U21-es válogatott trénere (egyben Giovanni Trapattoni egyik lehetséges utódja), Marco Tardelli korábban ugyanezen a kispadon ült, majd edzette az Intert is; Francesco Graziani a másodosztályú Catania alelnöke és másodedzője; Antonio Cabrini a másod- és a harmadosztályban dolgozott trénerként, legutóbb pedig szóba került, hogy ő lesz az albán szövetségi kapitány; Bruno Conti a Roma ificsa-patainak a vezetőedzője; Alessandro Altobelli és Fulvio Collovati televíziós sportműsorokban működik közre szakkommentátorként.
Paolo Rossi ma Vicenzában él, ingatlannal és szőnyegekkel foglalkozik, és ő a pratói AC Santa Lucia tiszteletbeli elnöke…