MALONYAI PÉTER
MALONYAI PÉTER
2017.10.08 23:14 Frissítve: 2017.10.09 09:07

Tartozékhatalom – Malonyai Péter publicisztikája

 

Gyerekkoromban, amikor megjelenéstől megjelenésig rongyosra olvastam a barnában tálalt Képes Sportot, megfogott egy rövid közlés arról, hogy Nápolyban példátlan eset történt. Szögletrúgás után a nem a legjobban helyezkedő játékvezetőről a kapuba pattant a labda. Aki természetesen megadta a gólt, lévén, hogy – akkori szóhasználattal – a pálya tartozéka, mint a kapufa vagy éppen a szögletzászló. Meglepő csak az volt, hogy a vérmes nápolyi publikum, amelyik egy-egy téves lesbehúzás után már-már fegyvert ragadott, zokszó nélkül vette tudomásul az esetet.

Ha jól emlékszem, a legendás Concetto Lo Bello járt pórul, így meglehet, a tekintélye is közrejátszott a békés megoldásban. Akkoriban ugyanis a játékvezetőknek tekintélyük volt, és nem hatalmuk – de menjünk sorjában.

Élményem még az akkori itthoni legjobb, Zsolt úr (Istvánnak szerintem senki sem szólította), aki a hétköznapokon a Nemzeti Színház főügyelőjeként gondoskodott arról, hogy a színházak örökkön-örökké zajos, zűrös, személyes torzsalkodásoktól sem mentes kulisszák mögötti világából semmit se érezzen a néző, legyen tökéletes az előadás. Egyetlen hangos szó nélkül érte el mindezt estéről estére, úgy volt együttérző partnere még a segédszínészeknek is, hogy a bratyizásnak még a nyoma is hiányzott a viszonyból. Mindig büszke leszek arra, hogy Malonyai II-nek szólított, köszönhetően annak, hogy apám (értelemszerűen Malonyai I) hosszú éveken át volt igazgatója a Nemzetinek.

Ezt csak azért mondom, hogy kiderüljön: jó iskolám volt a bírókat illetően. Zsolt úr mellett Vadas Gyuri bácsinak és Kaposi Sanyi bácsinak is köszönhetően, akiket mindmáig szívesen emlegetek.

Akkoriban a futball-játékvezetők többsége még feketébe öltözött a meccsekre, a keményített fehér gallér és a mandzsetta is a jelmez része volt, az elegáns viselet is alkalmas volt arra, hogy tiszteletet keltsenek maguk iránt.

Ahogy az is, örültek, hogy mert részesei lehetnek a futball szent őrületének, minden szigorúságuk mellett partnerei voltak a játékosoknak. Vezettek – nomen est omen –, és nem a hatalmukat fitogtatták. Jobban hittek a baráti szó erejében, mint a látványos mutogatásban, ha lett volna már sárga és piros lap, akkor is inkább a csendes meggyőzés eszközével éltek volna. Kaposi úr mesélte, hogy egyszer a legendás Göröcs Titi folyamatosan reklamált nála, ahányszor csak összefutottak a pályán, odamondott neki. Nem állította meg a játékot, nem förmedt rá az újpesti zsenire, csak megjegyezte: „Titikém, várjon meg a végén, majd az öltöző előtt lerendezzük…”. Volt köztük vagy húsz kiló a játékvezető javára. Göröcs Titi nem emlékszik az esetre, ha Kaposi úr kiszínezve adta elő a történetet, akkor is jellemzi őt, őket meg a kort.

Hogy mikor fordult át a (bíró)világ a tartozéklétből az uralkodói szerepig, nem tudom. Az viszont feltűnő, hogy ma már a bíró kitételt is kikérik maguknak, nincs partjelző, ne adj’ Isten, taccsbíró, az asszisztens valóban elegánsabb beosztás – mindenesetre az elmúlt néhány évtizedben a legnagyobb feltűnést az keltette nálam, hogy egy játékvezető felsegítette a földről a sérült játékost. Nagy tett, kimagasló gesztus, hiszen fölé hajolva, szikrázó szemmel, lapok felé kotorászva rá is üvölthetett volna, hogy azonnal keljen fel. A meglepő tett visszahozott valamit abból az időből, amikor egyértelmű volt, hogy a játékos és a bíró összetartoznak – a játék égisze alatt.

Ma két külön világ. És nem csak azért mert a síp hatalma mögé bújva a játékvezető – mondják a futballisták – be-beszól a küzdőknek, olyanokat mond nekik, amire az utcán sétálgatva is ugrik egy átlagos érzékenységű ember, ám a pályán, feszült küzdelemben muszáj az önuralom, mert ugyebár a csapat érdeke.

Ha arra gondolok, hogy ma már több mint félcsapatnyi hatalmasság igyekszik kordában tartani azokat, akikre kíváncsi a néző (még nem hallottam, hogy valaki felkiáltott volna, kiváltom a szurkolói kártyát, hogy lássam vezetni ezt meg azt), még mosolyogni is tudnék, de csak azt látom, hogy most fél tucat él vissza a közhellyel: tévedni emberi dolog.

Fura világ, amelyben a tévedés jogára építve lehet valaki – hivatásos. Ha egy mérnök téveszt, mondjuk, egy híd tervezésénél, a sebész az operációnál, próbálna csak meg ezzel takarózni. Számot kell adnia tettéről jogilag és szakmailag egyaránt, a szűkebb és a tágabb nyilvánosságnak (esete válogatja) joga van tudni, mi miért történt. Nem úgy a játékvezetőknél. Kifejezetten tiltott náluk, hogy elmagyarázhassák, miért ítéltek úgy, ahogy. Ráadásul a (fő)szereplőknek, a futballistáknak, az edzőknek sem adatik meg, hogy megtorlás nélkül mondják el a véleményüket. Ahogy a balmazújvárosi edző, Horváth Ferenc frappánsan megfogalmazta, megígérte a feleségének, hogy visszafogja magát, költsék inkább a gyerekekre a pénzt.

Bezárkóznak, összezárnak a tartozékok, őrzik, sőt növelik a távolságot azoktól, akik nélkül azért nem nagyon van meccs. Szerencse, hogy a kapufa, a léc, a szöglet és a taccszászló (nehogy megsértődjön…) még azt teszi, amire kitalálták, lenne itt nemulass, ha ők is hatalomra törnének.
Hogy ne csak futballpéldát mondjak, jöjjön a vízilabda. Az a sportág, amelyben egy-egy ítélet a kívülállónak ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes, de nem erről akarok írni. Az atlantai olimpián a magyar csapat a bronzmeccsen hosszabbítás után kapott ki 20–18-ra az olaszoktól, akiknek a kispadján a horvát Ratko Rudic ült. A parton pedig az akkor jugoszláv Miroszlav Radenovics és a horvát Zeljko Klaric fújt. Nem is olyan régen még azonos ország állampolgárai voltak. „Sohasem fogom megérteni, a nemzetközi szövetség hogy adhat maga ellen ilyen támadási felületet” – értettem egyet a szövetségi kapitánnyal, Horkai Györggyel.

A hazaérkezés után volt a szerkesztőségben egy kerekasztal-beszélgetés a szokásos miért nem sikerült témában, amelyen a játékvezetők is képviseltették magukat. Küldöttük egy szót sem szólt a kerek asztal mellett, ám amikor fölálltunk, és elindultunk kifelé, odajött hozzám, és nemes egyszerűséggel szülőanyám közbejöttével adott úti célt. Csak ezért jött el. Nem szóltam, egyrészt roppant tiszteltem, tisztelem ma is, meg hát a mundér becsülete (mintha ilyeneken múlna…).

Ha a bírók viselkedését, gesztusait nézem, meg lehetek győződve arról, hogy a játékosok elvetemült gazemberek, akiknek nincs más vágyuk, mint hogy kijátsszák a szabályokat, átvágják a játékvezetőt, még az írmagját is kiirtsák az ellenfélnek. Tiszta terrorelhárítás, amit a derék hatalmasok művelnek a pályán. Én bizony a legtöbbjük gesztusaiban a félelmet is észre-észreveszem, no, nem a pályán és a pálya körül lévőktől tartanak, leginkább attól, hogy valamit elrontanak. Csak ne hibázzak. Ez lehet az alapelvük, ahelyett, hogy a zsigereikben lenne, hogy a futball akkor is játék, ha nem az – legalábbis a pénzügyi oldalát nézve (újra mondom: ők is ebből élnek). És ha már játék, azon kellene lenniük, hogy én, az érdeklődő kívülálló észrevegyem az örömöt, a felszabadultságot (is), lásd még a játék szakirodalmát.

Meglehet, még őrzök valamit a gyermeki naivitásból, de hiszem, ha azt mondanák két profi csapatnak, hogy a fél tucat hatalmas nélkül kell megküzdeniük egymással, különösen figyelnének egymásra (plusz-mínusz egy-két renitens mindkét oldalon), sportszerűbb lenne a légkör, mint a folyamatos bírói fenyegetés árnyékában. Megjegyzem, annak idején, a BLASZ II-ben, a legendás Budatoursszal számtalanszor játszottunk egy partjelzővel, és nem a létszámból akadt gond. Igaz, olyan bírónk is volt, aki már az első percben közölte a csapatkapitányunkkal, hogy tehet akármit, úgyis kiállítja majd. Mondanom sem kell, meg is tette. Meglehet, ő volt a mai viselkedésmód előfutára…

Hogy mi a megoldás, azt nem tudom, nem is remélek változást, azt viszont sejtem, megkapom majd, hogy képtelen vagyok megérteni a játékvezetői lelkületet.

Nagy sértés, ha azt mondom: hál’ Istennek?

Ha igen, tisztelettel elnézést kérek.

Én sem bújhatok ki a bőrömből.

A Nemzeti Sport digitális formában - az e-újságért kattintson ide!

2017.10.19 00:30:21

Magyar válogatott CSURKA GERGELY

NS-VÉLEMÉNY. Egyébként pedig szerintem nem koncepciókat kellene gyártani, hanem IQ-teszteket kellene csináltatni az összes magyarországi labdarúgóedzővel.

2017.10.19 00:23:30

Magyar válogatott DEÁK ZSIGMOND

NS-VÉLEMÉNY. Valóban hálásak lehetnek Storcknak…

2017.10.18 13:12:12

Magyar válogatott nemzetisport.hu

A magyar kispadról távozó tréner „sorstársai” között is vannak ígéretes szakemberek.

2017.10.18 10:42:49

Magyar válogatott nemzetisport.hu

A kezdet: „Amikor minden rendben lesz, itt sem vagyok.” A csúcs: „Ez egy álom.” A vég: „Megbocsáthatatlan blamázs.”

2017.10.17 18:29:12

Magyar válogatott MAROSI GERGELY

A kapitányi munka elődeihez hasonlóan őt is elhasználta; az MLSZ-nek saját döntéseivel kell szembenéznie.