Örök reményfutam – újabb hihetetlen történetek az I. világháborúból

 

„A hetedik tél borzalma csap le gyilkos karmaival a szibériai fogolytáborokra, a bennük sínylődő kétszázezer magyar katonára. Megint eltakarja őket négy kegyetlenül hosszú hónapra az irgalmatlan szibériai hó. És sem ember, sem hír nem szabadulhat alóla addig, amíg ki nem tavaszodik. Mit csinálnak a fogolykatonák hóolvadásig? Bírják-e még reménységgel, kitartással, hittel és energiával? Nem őrli meg lelkierejüket a honvágy, a tétlenség, az örökös egyformaság, az a különös lelki szú, a melyet drótsövénybetegségnek neveztek el találó elmésséggel a németek? Mi az a csodálatos és titokzatos erő, amely minden testi és lelki nyavalyán túlsegíti őket? – kezdi Magyar sport szibériai mezőkön című cikkét a Sporthírlap 1920. december 9-én, majd az aláírás nélküli szöveg szerzője rátér egy szerencsésen hazatért hadifogoly elbeszélésére. – Szárnyakra kelő hittel hallgatok magam is egy szibériai mesemondót: Stobbe Kálmánt, az NSC egykori megalapítóját, aki nemcsak embernek, hanem sportsmannek is nemes veretű. Előbb egy óriási barakkcsoport komor képe bontakozik ki szomorkás hangulatot keltve: Krasznaja-Rjecska hadifogolytábor. Mogorva hadifoglyok, leláncolt élet, gyalázatos élelmezés, pusztulás, romlás. És három irtózatosan hosszú évig nem változik a szín. Majd kecses tribün hívogató rajza villan meg a háttérben, futballmeccsek, atlétikai versenyek kedvderítő mozgalmassága váltja föl a tábor splénes hangulatát s lassan csillogó rózsaszínre enyhül az átkozott szibériai ólomszürkeség.”

Egy héttel ezelőtt lapunk Hosszabbítás mellékletében a száz éve véget ért első világháború oroszországi hadifogolytáborainak magyar futballéletéről közöltünk összeállítást Kaba Eszter segítségével. A Politikatörténeti Intézet főlevéltárosa a téma kutatójaként ezúttal több olyan adatra, forrásra irányította rá a figyelmünket, amelyek segítenek feleleveníteni a – labdarúgás mellett – a többi sportág emlékeit is az 1914 utáni időszakból. Tematikus gyűjtésünket az intézmény Nemzeti Sport rendelkezésére bocsátott, kincset érő, korabeli fényképeivel illusztráljuk.

Hogy mi vezérelte az Osztrák– Magyar Monarchiától akár több ezer kilométerre szakadt, kilátástalan fogságban sínylődő katonákat, amikor a kényszerű lakhelyükké lett táborokban sportpályákat építettek és versenyeket szerveztek? A választ Stessel Ernő Hadifoglyok élete Szibériában című 1925-ös könyvéből olvassuk ki: „A jelen mostohakörülmények között alkalmat adni amagyar tisztikarnak a testi erő fejlesztésére,az egészség ápolására,nemes férfias szórakozást nyújtani,egy egészséges közszellemen, korrekt,melegszívű modorban megnyilvánulóbajtársias és testvéri érzésenfelépült egyesület keretein belül.”

 

A hidegre is volt válasz: a téli sportbarakk

Elsősorban a késő tavasztól kora őszig tartó, enyhe időszak adott lehetőséget a különböző szabadtéri versenyekre, amelyeknek csúcseseményei általában az augusztus 20-i Szent Istvánnap köré szerveződtek (elősegítette a több nemzetiségű táborokban az időpont kijelölését, hogy Ferenc József császár születésnapja két nappal korábbra esett, de fennmaradt adat magyar ihletésű, március 15-i sportnapról is). Jellemzően a labdarúgás volt minden sport legnépszerűbbike, a legelső és a legutolsó, amelyet a tiszti táborokban űztek, a többi sportág kipróbálásának, terjedésének, intenzitásának mértéke elsősorban a körülményektől, a hadifogolycsoport létszámától, összetételétől és az adott helyszínen töltött időtől függött. Az egyik legnagyobb táborban, a krasznojarszkiban például módot találtak arra is, hogy a téli hideg hónapokban is kiírhassanak sportvetélkedőket.

„A tél mindjobban közeledett – írja a Hadifogoly magyarok története című 1930-as kiadvány. – Ismét az előtt aprobléma előtt állottak a tábor sportolói,hogy be kell szüntetni mindensporttevékenységet. Az öregebbektalán nem is nagyon bánták, de a fiatalok addig tanakodtak, amíg végrekisütötték, hogy legjobb lenne tornatermetépíteni. Helyéül a MAC-pálya, az orosz parancsnokság és a kápolnaközötti kis területet szemelték ki. Nemvolt nagy hely, de éppen elég ahhoz,hogy azon olyan földibarakkszerűépületet lehessen emelni, amelybenegyszerre 15–20 ember tornázhat. Azorosz hatóságok hamar megadták azengedélyt az építésre. Mire az elsőhidegebb napok beálltak, már állt afedett tornaterem.”

Felvetődik azonban a kérdés: honnan szereztek a fogolytisztek sporteszközöket? Kaba Eszter ismeretei szerint az atlétikához elsősorban a könnyűzenei slágerből is ismert amerikai szervezet, a YMCA (Fiatalok Keresztény Egyesülete) biztosította a diszkoszt, a gerelyt és egyéb felszerelést, legalábbis az Egyesült Államok hadba lépéséig, 1917 áprilisáig. Segélyszállítmányai révén aktívan támogatta az orosz hadifogolytáborok sportéletét a svéd és a dán Vöröskereszt, az igények felmérésében pedig nélkülözhetetlen támaszt nyújtottak az 1907-es hágai egyezmény betartását, a hadifoglyok ellátását ellenőrző delegációk. A helybeli orosz lakosság általában a futballt ismerte, könnyen befogadta, a bonyolultabb játékoktól azonban gyakran idegenkedett. Igaz, ebből a szempontból kiváltképp érdekes a cikkünk mellett látható, 1918. augusztus 20-i fotó a habarovszki táborból, ahol a kép tanúsága szerint a tornabemutatót fehér kalapos, napernyős hölgyek, vélhetően a helybeli jómódú polgárság képviselői is érdeklődve figyelték.

Húskolbászok a vívók hátán

„Amikor az ősz folyamán újabb YMCA-bizottság jelent meg, a foglyok azonnal boxkesztyűt kértek – rögzíti a krasznojarszki esetet az előbbi forrás. – Nemsokára Tóth Tivadar sugárzó arccal hozta el a postáról a boxkesztyűt. Útjában találkozott Zichy Tivadar gróffal, aki mint önkéntes, szintén a tiszti tábor lakója volt. Zichy, aki Angliában nevelkedett, igen jól boxolt s a kesztyű láttára azonnal jelentkezett partnernak. Az amerikai ajándék híre mint a futótűz terjedt el a táborban s mire Magyarország nehézsúlyú boxbajnoka, Strausz Jenő abba a barakkba ért, ahol Tóth Tivadar lakott, már vígan folyt a boxmérkőzés Tóth és Zichy között. Tóth alacsony termete folytán meglehetősen könnyen bújt el a hórihorgas Zichy karjai alatt, aki inkább csak lóbálta karjait, mintsem komolyan boxolt. Egyszerre azonban Zichy egyik balkezes svingje úgy találta állon Tóthot, hogy az mukkanás nélkül lerogyott a földre. Az első mérkőzés tehát kiütéssel végződött.”

Mint múlt heti cikkünkben is szóltunk róla, a magyar földtől elképzelhetetlenül távolra sodródó katonák megalapították saját tábori sportegyesületeiket, amelyek sok esetben idézték nevükben, címerükben a szabad hátország klubjait. Sőt, mint a krasznojarszki 1917-es példa mutatja, néha még társadalmi ellentéteikben is: „Azegyesületi viszonyokban közben kínoseltolódás következett be. A MAC tagjaisorába zsidó tisztet nem vett fel. Ezérthető elkeseredést váltott ki a zsidóvallású magyar tisztek között. Lovagiasügyek keletkeztek, amelyek természetesensoha befejezést nem nyertek.”

Ha viszonylag szabadon alakíthatták is a magyar, osztrák, német, cseh, török és egyéb foglyokból álló barakklakók sajátos sportéletüket, egy szabályra tekintettel kellett lenniük: szigorúan tiltva voltak a katonai közegben népszerű, fegyveres sportágak. Felesleges mondani, milyen veszélyt jelentett volna az őrökre, ha a rabok nekiállnak kardokkal hadonászni, netán lövészeti versenyeket tartani. Az oroszok merev előírásainak azonban ellenszegült az emberi lelemény, Novonyikolajevszkben legalábbis biztosan.

„Volt egy sport, amit más táborban még nem igen kultiváltak és itt nagy közkedveltségnek örvendett. Ez a vívás volt, amelyet Germare katonai vívómester szervezett meg. Kardokról vagy maszkról természetesen szó sem lehetett. Az oroszok nem is engedélyezték volna vívókardok beszerzését. De a plenni mindig tudott segíteni magán. Kardmarkolatot nagyon hamar csináltak az asztalosok. Belevaló penge is került. Miből? Hát a vastagabb fűzfavessző mire való volt? Kerül abból olyan kardpenge, hogy az a plenni, aki nem vett magára valamilyen vastagabb ruhát, bizony nagyon is megemlegette az ellenfél tussait. Az az ártatlannak látszó fűzfavessző olyan kolbászokat ragasztott a vívók hátára és oldalára, hogy akármelyik olasz pengének is becsületére vált volna. A víváshoz szolgáló maszk is éppen olyan hadifogolygyártmány volt, mint a későbbi évek folyamán a cipőkrém, púder, szappan vagy cipőzsinór. Igaz, hogy a maszkok készítésének mindig áldozatul esett egy-két sodronyágybetét, de hát ilyet az ócskapiacon is lehetett a városban kapni.”

Aranyérem? Jutalomszendvics!

Bár a nyertesek a legtöbbször lecsiszolt pénzérmét kaptak, belevésve az adott verseny nevével, helyszínével, napjával, Novonyikolajevszkben a cseh tisztek belső uralma idején más jutalomban részesültek.

„Felvetődöttaz ötlet, hogy az atlétikai versenyena győztesek szendvicseket kapjanak.A városból hozattak fel szép fehér,omlós bulkikat s az ugyancsak a városbólhozatott felvágottak és egyébföldi javak segítségével olyan pompásszendvicseket állítottak össze afoglyok, hogy még itthon is dicséretetkaphattak volna érte.”

Igazodott a sportkínálat a szibériai időjárási viszonyokhoz és a szerény eszközkészlethez, jellemző például, hogy a súlyemelőversenyeket homokkal töltött konzervdobozok segítségével bonyolították le. A szükség szülte megoldások révén azonban a magyar sporttörténet olyan ritka oldalakkal gazdagodott, amelyeket ma is hüledezve lapozunk fel – és itt nem is elsősorban a szibériai zsákban futásra, lepényevésre vagy fazéktörésre gondolunk. Hitték volna például, hogy a világháború közepén Budapesttől hétezer kilométerre, Mandzsúria határán magyar és osztrák tiszti válogatott díszes kötélhúzóversenyt rendezett?

Vagy hogy Berezovkában 1916 fagyos telén magyar hadifoglyok az akkoriban mifelénk még teljesen ismeretlen curlinget űzték?

Marhavagonon lógó olimpiai bajnok

Itt, a permi határterület hadifogolytáborában tartották fogva egyébként Tersztyánszky Ödön alezredest is, az 1928-as amszterdami olimpia egyéniben és csapatban is bajnok kardvívóját (aki a rá következő évben motorbaleset áldozata lett, fia születését nem érhette meg). Feljegyzések szerint orosz földön gyakorolta szinte unásig az odahaza elsajátított vívóiskola elemeit. Vad Dezső írta róla a Nemzeti Sportban közölt, 1999-es megemlékezésében:

„Az első világháború kitörésekor huszonöt éves volt, csaknem az első napoktól kezdve az orosz fronton szolgált. Kétszer is megsebesült. Először a jobb karján, másodszor veszélyes tüdőlövést kapott, amely halálos is lehetett volna. Majd 1916-ban, a Bruszilov-offenzíva alkalmával fogságba került. Ezrede eltűntnek vélte, nevét beírták a halottak könyvébe. Tersztyánszky Ödön azonban a fogságban nemcsak oroszul, hanem németül és franciául is megtanult, majd megszökött. Kínkeservesen, olykor deres marhavagonok jeges hágcsóiba kapaszkodva, de végül 1918 tavaszán – később annyira megcsodált akaraterejének köszönhetően – hazaérkezett.”

Ahogyan Tersztyánszky vívótudását, a húszas évek ismert hajógyártója, ifjabb Dóka Mátyás a csónakkészítés fortélyait csiszolta szibériai hadifogsága alatt. „Hatesztendei hadifogságom alatt elégidőm volt gondolkodni azon, mihezfogjak, ha hazatérek – vallotta 1933-ban a Nemzeti Sportnak. – Afinom munka mindig vonzott és Szibériábanevezősökkel kerültem össze,akik elmondották, hogy ezeketa hajókat egytől egyig külföldről kellbehozni. Ott érlelődött meg bennemaz elhatározás: hajókat fogok építeni.Az eredménye ennek az az üzem,amelyet 1926-ban alapítottam.”

A kantinkanyarban még a német vezetett

Ha valaha filmet forgatnának az oroszországi magyar hadifoglyok sportkalandjairól, a csúcsjelenet alighanem Lichteneckert László omszki hőstette köré épülne. Zárásként idézzük fel a Hadifogoly magyarok történetében részletesen kifejtett epizódot a futó-távolugróról, aki később azzal váltott ki általános megrökönyödést a tábor öreg tisztjei körében, hogy levette kabátját, ingét és többi ruhadarabját, majd a barakkok közé kifeküdve, úszónadrágban élvezte a szibériai nap áldását.

„Már fölbukkanása is regényes volt. 1915. június havában a tábor ifjai atlétikai viadal keretében mérték össze erejüket. A legnagyobb érdeklődéssel a 4x200 méteres staféta elé néztek a tábor tisztjei. A magyar tisztek hallatlanul drukkoltak honfitársaiknak, mert a kombinált osztrák– német staféta már előzőleg két ízben megverte a magyarokat. Most revansra vágyakozott minden magyar szív. A kilátások nem voltak éppen rózsásak. Javában folyik a verseny, amikor nagy hűhóval nyílik a tábor kapuja és a kozák kísérők újabb hadifogolytranszportot hajtanak be. Természetesen megakad a verseny. Mindenki az új jövevények elé siet. Ismerősöket keresnek, új, hazai és fronthírekre kíváncsiak. Az új transzport is nagy érdeklődéssel nézdegél az udvaron. – Mi van itt? – kérdezik nagy csodálkozással. Mikor megmagyarázzák nekik, hogy ma atlétikai verseny van, szinte el sem akarják hinni. Majd egyszerre kiválik közülük egy hosszú lábú zászlós. Bemutatkozik. – Lichteneckert László vagyok – és rögtön azzal kezdi, vajjon nem vehetne-e részt a versenyen. Az orosz irodában hamar elintézik Lichteneckert személyi adatait és máris viszik fel a magyar szobába, ahol átöltözik és utána rögtön starthoz áll. Az újonc fogoly, akit később az egész tábor »Mundri« néven becéz, a staféta utolsó tagja. Mikor rákerül a sor, 40 méter előnye van ellenfelének. Mindenki elveszettnek hitte ezt a revans-küzdelmet. Egyedül Lichteneckert nem. Beledől felső testével, hosszú lábaival eszi a távolságot és a következő percben eltűnik a kantin épülete mögött – amit ugyanis kétszer kellett megkerülni. Amikor a kapunál újra előbukkan, szinte senki sem akar hinni szemének: a táv felét behozta a magyar zászlós. Ellenfele, egy germán hadnagy még mindig könnyen futva vezet. Lichteneckert pedig hatalmas, tért nyelő lépésekkel iramodik nyomába. Ismét eltűnnek a kantin mögött. Az izgalom tetőfokra hág. A kantin mögött most egyszerre bukkan elő a két versenyző, de csak azért, hogy a következő pillanatban Lichteneckert az egyenesbe fordulva, elhúzzon a némettől, aki még egy utolsó erőfeszítést tesz a győzelem elérésére. Hiába! Lichteneckert hat méterrel veri őt és a német utolsó lépésével saját lábában megakadva, amilyen hosszú, úgy vágódik el a földön.”