Lusták futballja – Vincze András publicisztikája

VINCZE ANDRÁSVINCZE ANDRÁS
Vágólapra másolva!
2017.06.11. 00:57

Tavaly nyáron jött el a pillanat, amikor a „Mikor lesz itt futball?!” cikken és főcímen már mindenki csak nevetett.

Hát persze, hogy nevetett, hiszen hol volt már a 2013. október 11-i, Hollandia elleni 8–1-es vereség rémképe, az eufória közepette hol volt az igény a nagy futballreformra – tizenkét hónappal ezelőtt már (megint) szép volt a világ! A labdarúgó-válogatott bőven túl volt a Norvégia elleni Európa-bajnoki pótselejtezőn, kijutott a kontinenstornára, s néhány nappal később Bordeaux-ban 2–0-ra megverte a csoportfavoritnak mondott Ausztriát.

Mintha működni kezdett volna a focink. Jól sikerült a felkészülés, feltűntek a pályákon tehetségesnek mondott fiatalok, szépültek-épültek a stadionok, csodaedző lett Dárdai Pál, majd Bernd Storck, hirtelen valahogy lett húzása a lövéseknek, daliásabbak lettek a futballisták, sőt az agyonszekált Szalai Ádám is a drukkerek kedvencévé vált (naná, hiszen gólokat szerzett!).

És most megint fejre állt a világ.

Péntek este válogatottunk kikapott Andorrától – a magyar futballtörténelem egyik legcsúfabb, legszégyenteljesebb 1–0-s veresége van mögöttünk, én pedig nem szeretném elölről kezdeni a négy évvel ezelőtti mantrázást (úgymint: képzettség, akarat, erőnlét, taktika – mikor lesz itt futball?!), annyi pozitívumot látok a négy évvel ezelőtti történéshez képest, hogy Dzsudzsák Balázs már tud sírni.

De most nem az érzelmekről, csapatösszeállításról (jesszus, hát hogyan játszhat a védelem közepén együtt Vinícius és Lang Ádám?!) szeretnék vitát nyitni, hanem inkább arról, a korábban kibányászott gondrögökön kívül vajon mi rejtőzhet még a felszín alatt, melyek azok a tendenciák, amelyek ugyanazt a problémahalmazt időről időre elénk lökik, s mi az, ami miatt a magyar labdarúgás akár klub-, akár válogatott szinten szégyenletes módon leszerepel.

Először is azt kell helyre tenni, hogy hol a helye a világfutball színterén a focinknak, viszont ezen a ponton egy gondolat erejéig akkor vissza kell kanyarodni a „Mikor lesz itt futball?!”-hoz. Merthogy pontosan ott van, mint négy éve, és ami miatt olyan hangosan, fájdalmasan tudunk búsongani: valahol Andorra és Izland között. A magyar klubfutball a halovány nemzetközi kupaszereplése miatt mindenféle rangsorban a labdarúgás törpeállamainak polcára került (ötvennégy ország között a harmincharmadik helyezett – Liechtenstein éppenséggel már előttünk van, míg Andorra az utolsó előtti), és ezt válogatott szinten tartósan túlszárnyalni lehetetlenség.

Amit tudunk, hogy a magyar futballt jól tartják, gondozzák – viszont a magyar foci legnagyobb baja az évtizedek óta tartó, konzervált lustaság.

Lusta volt 2006-ban néhány nappal többet szánni a máltai útra, épphogy beesett a csapat a meccsre, mondván, ilyen ellenféllel szemben spórolósan is nyerni kell – 2–1-es vereség lett a vége.

Lusta volt 1997-ben odafigyelni arra, hogy a hajdani jugoszláv válogatott a délszláv háború és szétesés ellenére erősödött meg igazán, így a mieink a világ elitcsapataiban szereplő játékosokból verbuválódott ellenféllel szemben álltak ki – 1–12 lett belőle.

Lusta volt észrevenni, hogy most baj van, mert a válogatott nem kísérleti labor, a nemzeti csapatban mindig a legjobbaknak kell (kell!) játszaniuk – ebből lett az 1–0-s szégyenmeccs Andorra la Vellában.

És ezen kívül még van Izlandunk, Liechtensteinünk, Mexikónk, most már Andorránk is, míg a nemzetközi kupákban Senicénk, Minszkünk, Tiranánk, Vaduzunk. Kis meccsek – nagy kudarcok.

Ami elvitathatatlan, hogy az már kiderült, befektetéssel néhány év alatt is lehet javítani, reformálni, és a magyar futballnak – most szigorúan a belterjes focinkról beszélünk, hiszen azt láthatjuk, nemzetközi szinten mire elég az, ami az NB I-ben történik – rövid távon jót tett a fiatalszabály bevezetése, a drámai pályarombolások után az új játékterek, stadionok felépítése, mint ahogyan az sem hátrány, ha a mindennapok történetei nem a tartozásokról, balhékról, ügyekről szólnak.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a modern kori fogadási csalási ügy – amely nemhogy a magyar, de még a német és olasz focit is megremegtette – mély sebet ejtett a sportágon, s bár ezen a témán manapság már könnyedén átlépünk, azért nem árt felidézni, hogy a balhé jócskán belemart még az ififociba is, azaz éppen a futballjövőt jelentő korosztályt érintette. Bár nem készült felmérés arról, nem lenne minden tanulság nélküli, hogy a sötét ügyek miatt vajon hány szülő fordította inkább más pályák felé a tehetségesnek tartott gyerekét.

S ha már itt tartunk: ahogyan nincs gyerek, tehetség, úgy nincs meg a jövő szakmai generációja sem. Itt van mindjárt megoldásra váró problémaként az edzőképzés ügye, mint kiemelt projekt és egyben az egyik legnagyobb, évtizedes „vakítás” a futballunkban.

Valamikor az ősköd idején ugyebár azt ígérték, hogy a modern, UEFA-licences fejtágítás lesz a záloga annak, hogy a magyar szakemberek idővel európai szintű munkát végezhetnek a hazai élvonalban. Néhány napja még arra gondoltam, miután megverjük Andorrát és jön a nyári szünet, valamelyik nap kicsit elmerengek ezen a témakörön, hiszen ezen a fronton döbbenetes hátrányban van a sportág, de a vereség apropóján most citálom ide: azóta, amióta megy ez a licencezés, nemhogy feljebb, hanem egyre hátrébb és hátrébb kerülnek a magyar edzők.

Pedig nekünk a futballszakmában világörökségünk van Guttmann Bélától, Weisz Árpádtól kezdve Puskás Ferencen, Kubala Lászlón, Baróti Lajoson át Csernai Pálig (és igen, tudom, kihagytam még kéttucatnyi híres mestert). Ismerek olyan volt válogatott futballistát, aki nem kevés pénzét ölte bele a képzésbe, és aztán az NB II-től eljutott odáig, hogy BLSZ-bajnokságban szereplő csapat kispadján van számára hely, pedig nem csak kukorékolja a taktikát, ugyanis voltak sikeresebb időszakai is csapatai élén, de nem elég nyomulós, inkább olyan szerencsétlenke.

Elkezdtem számolgatni, hogy az elmúlt években hány nemzetiség edzőguruja (és most ezt a gurut idézőjelben írtam ám...) volt az aktuális megmentő. Nem ábécé, hanem „ígyjutotteszembe”-sorrend szerint a kötelező UEFA-licenc bevezetése óta cseh, szlovák, német, portugál, olasz, szerb, horvát, holland, spanyol, francia, angol, belga, norvég dolgozott az élvonalban, és persze, tuti kimarad valaki, de mindegy, mert a lényeg az, milyen álságos magyaros stílusról beszélni és azt vágyni, miközben a kluboknál bábeli a helyzet szakmai fronton.

Tizenhárom(!) különböző futballkultúra képviselőjéről van szó, s nem egy esetben (sőt a legtöbbször) szűk esztendő leforgása alatt váltotta egyik a másikat a kispadon. A horvát edző korbácsos, a norvég és az olasz taktikus, a szlovák futtatós, a francia laza, az angol imádja a fejjátékot, ezért rámegy a felsőtest erősítésére is, a német precíz – hát hogyan lehet ennyiféle stílushozományt beépíteni az amúgy is erősen fejlesztésre, tanulásra, tudatosságra szomjazó magyar futballrendszerbe?! S ha ebben az ügyben példálózni kell, mindig a svédeket rángatom elő, mégpedig azért, mert a klubfutballjuk – szerintem – semmivel sem jobb, mint a miénk, viszont van stílusörökségük, s talán ezért is fordulhat elő, hogy a tizenhat csapatos élvonalukban két légiósedző (egy angol és egy dán) dolgozik, sőt náluk nincs több húsz pro licencesnél (amúgy az sem érdekel, hogy ha ötven van, hiszen nálunk a nagy külföldimádatban semmire sem viheti a több mint kétszáz).

Szóval a lényeg, hogy a svédek a jelek szerint svéd futballt akarnak, pontosan úgy, ahogyan mi a magyaros stílusért áhítozunk – és tíz-, húszéves távlatban a nemzetközi tendenciákat figyelve, nekik jobban is megy ez (miközben a mieink Andorrában vergődtek, ők éppen a franciákat verték meg 2–1-re, félpályás góllal, és az első helyen állnak az A-csoportban).

Persze mindenkit jobban érdekel a kérdés: mi lesz nálunk?

Bernd Storck, aki pedig a leglelkesebb meccsre járó Magyarországon, aki valóban segíteni akar, akinek megvan a háttere, aki minden percét a focinknak szentelte, aligha mondhatja ezentúl, hogy többet tud és többre lehet képes, mint bármelyik kapitányelődje, hiszen Andorra–Magyarország 1–0 – fájdalom, szégyen, elkeseredettség, könnyek, önmarcangolás, elemzés.

A helyzet, sajnos, a futballpályán változatlan…

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik