Elszabadult a mennyország – Ballai Attila publicisztikája

nemzetisport.hu nemzetisport.hunemzetisport.hu nemzetisport.hu
Vágólapra másolva!
2020.04.17. 23:55

A sors egyik fintora, igazságtalansága a magyar labdarúgással és híveivel szemben, hogy amíg nagy volt és dicső, a vasfüggönyön innen rekedt szurkolók nem követhették külföldi diadalútjaira a válogatottat, majd mire megnyílhattak a határok (no meg a pénztárcák), addigra nem volt már kiért, miért utazni. A két korszak azonban egyetlen, varázslatos napon, harmincöt esztendeje, 1985. április 17-én egymásba ért.

Olykor rá kellett pillantanunk az 1986-os mexikói világbajnokság 5. selejtezőcsoportjának tabellájára, hogy elhiggyük: csapatunk négy mérkőzés után százszázalékos teljesítménnyel vezet, és ha nyer Bécsben, a Hanappi-stadionban, megingathatatlan vb-résztvevő. Egy utazás a császárvárosba akkoriban nagyjából olyan előkészületeket, áldozatokat igényelt és olyan kalanddal kecsegtetett, mint manapság egy londoni vagy barcelonai túra, de nem volt kétséges, mennünk kell! A társaságból csupán Peti barátunk maradt itthon, de nem saját jószántából; több mint másfél éve szereltünk le előfelvételisként a katonaságtól, és ő mint rádiófelderítő súlyos titkokat szolgáltathatott volna ki az „imperialistáknak”, ezt a kockázatot pedig nem vállalhatta a Magyar Néphadsereg, ezért nem kapott útlevelet. Mi, többiek, a szerencsések Győrből autóbusszal indultunk, és az akkor még a határellenőrzéssel együtt jó kétórás út remek alkalmat kínált a góltotóra. Vereségre persze senki sem fogadott, döntetlenek, egygólosgyőzelmek sorjáztak, csupán Fasírt cimboránk írt be 3–0-t, amire legyintettünk, jó, legalább egy vetélytárssal kevesebb.

1985. április 17. szerdára esett, így a vendég drukkerhad váratlanul robbant bele a bécsi belváros hétköznapjába. Soha azelőtt nem járt még ennyi magyar szurkoló külföldi sporteseményen, ezért különleges, felemelő élmény volt a Mariahilferen vagy az Opernringen úgy sétálgatni piros-fehér-zöld zászlóerdőben, mint itthon, meccs előtt a Hungária körúton. A helyi szervezők meg is rettentek a „vadkeleti” szomszédoktól, ezért akkoriban még szokatlan intézkedést hoztak: alkoholt a stadionba bevinni tilos! A jelentős mennyiségű sörkészlettel és „szolgálati lapos üveggel” érkező honfitársaink e meghökkentő fordulat hatására a bennük felvetődő egyetlen észszerű megoldást választották – félreálltak, és rekordsebességgel mindent megittak kapun kívül.

A lelátón ezért nemcsak hihetetlen mennyiségű – becslések szerint mintegy hatezer –, hanem euforikus hangulatú magyar csodálkozott rá egymásra, és felzúgott az „Itthon vagyunk, itthon vagyunk!” rigmus. Sohasem felejtem el a pályára melegíteni érkező játékosaink döbbent és üdvözült tekintetét, amint szinte hátralökte őket a túláradó szeretet és bizakodás hangorkánja. Már akkor tudtuk, tudták, hogy nyerünk. Nincs más választásunk, nem történhet másként.

Ezért persze a hatezer „fiúnál” is többet tett ama tizenegy. Igen, annyi, hiszen Mezey György egyszer sem cserélt. Nem volt miért változtatni a tökéletesen. Kiprich Józsi a 21. percben olyan csodagólt rúgott, úgy szlalomozott, mint Bene '66-ban a brazilok ellen, aztán a 34. percben Koncilia még bravúrral védte Nyilasi közeli fejesét, de a kipattanóra „Kipu” érkezett, 2–0, és ezzel minden elrendeltetett.

Álljunk is meg egy főhajtásnyi időre Kiprich Józsefnél! Meggyőződésem, hogy labdarúgásunk nem eléggé méltányolt világklasszisa volt ő. Amikor jó néhány évvel később, már újságíróként, Hollandiában interjút készíthettem a Feyenoord sztárjával, Regi Blinkerrel, korábbi klubtársa, Kiprich neve hallatán átlényegültek a vonásai, és azt hajtogatta, el sem tudja mondani, ő mennyit, de mennyit tanult „Jozeftől”. Mint az osztrák balbekk, Degeorgi is, akit a szünetben le kellett cserélni. A vendégszektorban terjedő, nem hivatalos szóbeszéd szerint ugyanis szédült.

Mi is. Az első félidőben alig mertünk hinni a szemünknek. Térfélcsere előtt a tribünön és az illemhelyen (az elfogyasztott sörmennyiség miatt a mieink a toalettet is megszállták, újabb megpróbáltatás elé állítva a házigazdákat) is azt taglaltuk, most kell nagyon észnél lenni, még minden nyitott, csak nehogy szépítsenek az osztrákok.

Nos, nem szépítettek. Ellenben a 48. percben Détári lövőcselére Weber majdnem kiszaladt a stadionból, és Döme bevágta a harmadikat. A kollektív emlékezet talán e gólt őrzi leginkább, de Détáritól ez nem volt egyedi megoldás – az ő zsenialitásával nemegyszer villantott hasonlót. Az ellenben kétségtelen, hogy ezzel dőlt el a meccs, hatezer torokból ekkor zúgott fel a „Mexikó, Mexikó!” A decens és tartózkodó osztrákokat sokkolta a magyar virtus. Másnap délelőtt a Westbahnhofon megszólított egy kedves arcú, helyes bécsi lány, beszélgetni kezdtünk, kérdezte, elkísérném-e valahová, vele tartottam, de nem kis meglepetésemre egy vallási közösségbe vitt el, ahol az asztal körül ülők, miután megtudták, hogy magyar vagyok, némi éllel azt kezdték skandálni, „Mexikó, Mexikó!”

Addig azonban történt még egy s más. A 48. perctől gyakorlatilag mindenki a mérkőzés végét várta, és a hármas sípszó után, ha létezne e szófordulat, azt mondanám, elszabadult a mennyország. Most is beleborzongok, amint magamban felidézem, hogy még az általunk rajongott játékosaink voltak hálásak nekünk, drukkereknek, kijöttek hozzánk, és minden nélkülözhető ruhadarabjukat kidobálták. Többen gatyára vetkőzve jutottak be az öltözőbe.

Nem túlzok, a csodát megélő ember ihletettségével, megilletődöttségével botorkáltunk ki a Hanappiból. Túránk egyetlen gyenge pontjaként rögvest fel kellett pattannunk a buszra, mert indultunk a szállásunkra, Kismartonba (újmagyar nyelven: Eisenstadt). Így ott ünnepeltünk, azt is örömmel tapasztalva, hogy a hazai módival ellentétben a kocsma nyitvatartását nem a személyzet, hanem a vendég határozza meg.

Másnap délelőtt azért visszatértünk Bécsbe. Győztes hadként, hódítóként vonultunk be, csak a diadalkapu hiányzott. A góltotó egyetlen győztese, Fasírt akkori anyagi helyzetünkhöz képest roppant jelentős összeget zsebelt be. Unatkozó osztrák milliomosokat idézve tejszínes földi epret rendelt áprilisban, és mindenkit kínálgatott, valamint vásárolt egy torziós Adidas cipőt, amiről azt sem igen tudtuk, mi az. (Két hétre rá aztán el is lopták tőle, amikor egy május elsejei teremfocitornán vettünk részt, és pár percre óvatlanul az öltözőben hagyta.)

Délután visszabuszoztunk Győrbe, ahol öten átültünk szüleim piros Ladájába, és önfeledten száguldottunk Pestre. Egészen addig, amíg a tatabányai lejtő alján le nem meszeltek a rendőrök. Annak hallatán, hogy százötvennel mentem – autópálya még nem volt, de a lejtő aljára a lovas kocsi is százra gyorsult, azért mértek mindig ott –, már búcsúzni kezdtem a jogosítványomtól, de kiderült, hogy az osztrák–magyaron jártunk, így szabálysértőből hőssé nemesedtünk, és magyarázkodás helyett élménybeszámolót kellett tartanunk.

A következő napokban-hetekben tízmilliónyian irigyelték azt a hatezret, akit jó sorsa 1985. április 17-én Bécsbe vezetett. Ha ekkor valaki azt találja jövendölni, hogy minimum harmincöt esztendőn át – de talán örökre – ez lesz az utolsó nap, amelyen a magyar válogatott világbajnoki részvételt érő selejtezőt nyert meg, orvosért kiáltunk.

A már akkor is páratlan élményt azóta vb-ről vb-re, évről évre tovább fényesíti az idő. Én is szinte a múlt ködébe vesző mondaként élem meg a mérkőzést, amelynek hősei Mezey kapitánnyal együtt személyes futball-legendáriumom vezéralakjai.

Ezért is egyszerre felemelő, mégis nehéz írni, beszélni arról az 1985 tavaszi magyar mesteri hármasról. Mert az emléket szívek őrzik, nem szavak.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik