Dunai II először, Albert utoljára. Aztán jöttek a csehszlovákok…

Az NDK-ból hazahívott Sós Károly 1968 májusában foglalt helyet először a nemzeti együttes kispadján, azaz először és másodszor is: a Szovjetunió elleni oda-visszavágós Európa-bajnoki pótselejtezőt kellett volna sikerrel megvívnia. Ebben a mondatban benne van az is, hogy nem sikerült neki (2:0, 0:3), és ezután egy év telt el a következő erőpróbáig, a csehszlovákok elleni hazai vb-selejtezőig.

NÉGY ÚJONC A CSAPATBAN

Ellenfelünk egy 6:0-s, válogatottunk meg egy 22:1-es edzőmeccsel melegített a csatára (a Slovan Bratislava pedig, amely négy embert adott a csehszlovák válogatott kezdőjébe, a vb-selejtező előtt négy nappal megverte a Barcelonát a KEK fináléjában!).

Sós Károly két támadósort próbált ki a Kistext elleni gyakorláson, amelyet követően a válogatottban egy évvel korábban debütáló Fazekas Lászlót, a rutinos Göröcs Jánost és a könnyebben megsérülő Farkas Jánost hagyta ki a kezdőcsapatból.

Nevezettek azért leülhettek a tartalékok közé, sőt utóbb Fazekas és Farkas is pályára léphetett csereként.

A támadósorok „párbaját” megnyerő Szőke, Albert, Bene, Dunai II, Zámbó kvintett rendesen átalakult négy nap múlva, a ferencvárosi jobbszárny tagjai, Szőke István és Albert Flórián ugyanis inkább hátrahúzódtak a középpályássorba, és csak az újpesti különítmény rohamozta az ellenfél kapuját.

Sós bátran nyúlt a fiatalokhoz, hiszen az említett Szőkén, Dunai II Antalon és Zámbó Sándoron kívül az Ú. Dózsa belső védője, Noskó Ernő is első ízben húzhatta magára a címeres mezt a nagyválogatottban.

NOSKÓT A 19. PERCBEN LECSERÉLIK

Noskó sajnos nem sokáig volt a pályán, Jozef Adamec rátartott a lábára, ezért le kellett hozni a 19. percben – az újpesti lett az első magyar játékos, akit lecseréltek vb-selejtezőn, Farkas pedig az első, akit menet közben küldtek be.

Nagy kár volt Noskóért, akinek a vendégek legveszélyesebb embere, a világbajnoki ezüstérmes „Adamec őrzése volt a feladata. Nagyon jól őrizte a csehszlovák csatárt” (Népsport). Fájdalom, alig húsz perc erejéig.

No, de ekkor már 1:0-ra vezettünk, a 12. percben ugyanis „Páncsics visszaküldte a labdát Zámbóhoz, a szélső középre adott, Dunai II villámgyorsan ott termett, és 7 méterről térdmagasságban a kapu jobb oldalába lőtt”. Bemutatkozás góllal! A 80 ezer néző – ennyit írt lapunk – újabb (Dunai-)gólokat láthatott volna az első félidőben, ám az újpestiek ezüstcipős gólvágója „egyedül két nagy helyzetet rontott el”.

A középpályást játszó Albert ebben a játékrészben igen mérsékelt teljesítményt nyújtott, a „szünet után viszont feljavult”.

ALBERT BEINDUL A SZÜNET UTÁN

„Szellemi vezére volt a csapatnak, még szerelt is, jó labdákat adott társainak, s végül gólt is fejelt” – méltatta a Népsport Albert második félidei játékát. A Császár a 47. percben már Alexander Vencel kapus mellett is elhúzta a labdát, mire az elrántotta a lábát, a játékvezető azonban továbbot intett. Pár percre rá Albert négyméteres belsőzését a visszavetődő Vencel „óriási bravúrral, lábbal kapu fölé rúgta”.

A játékrész közepén „a csehszlovák csapat beszorította válogatottunkat a kapu előterébe”, de a védelem, Mészöly Kálmánnal az élen, állta a sarat.

A futballisten a 89. percben büntette meg a vendégeket: a jobb szélen meglóduló Fazekas két védővel a nyakán a kapu elé ívelt a 16-os oldalvonalától, „Bene lábbal kitűnően csúsztatta tovább, s a berobbanó Albert 3 méterről a kapu jobb oldalába fejelt”.

A Népsportnak elsősorban „Szentmihályi (Antal), Mészöly és Dunai II tetszett”. Utóbbi produkcióját ekképpen értékelte: „Dunai II méltán ünnepelheti első válogatottságát, mert újonc létére nagy érdemeket szerzett a győzelemben. Gólra éhes, nagyon gyors, erőszakos, mindig ott volt a kapu előtt.”

SÓS: „MINDEN JÁTÉKOSUNKAT ÁTFŰTÖTTE...”

Sós Károly úgy fogalmazott a világbajnoki selejtezők magyar nyitánya után, „feltétlenül értékelnünk kell, hogy minden játékosunkat átfűtötte a lelkesedés, hajtotta az akarat, vagyis igazi önfeláldozással harcoltak”, a legvégén azonban hozzáfűzte, „ha el akarunk jutni Mexikóba, játékfelfogásunknak tovább kell javulnia...”

A csehszlovákok három győzelem után először hullajtottak pontot a II. számú selejtezőcsoportban, és záráskor kilenc egységet tudtak felmutatni. Csakúgy, mint a mieink, akik mindkétszer megverték Írországot, vereségük után revánsot vettek a dánokon, míg – 3:1-es vezetés után – egy ponttal távoztak a prágai visszavágóról.

Sorsdöntő pontvesztésnek bizonyult ez, mert hiába volt jobb a gólarányunk a csehszlovákoknál, és hiába kedvezett volna nekünk az egymás elleni eredmény is, az akkori kiírás értelmében ráadásmeccs döntött a vb-kvalifikációról. 1969. december 3-án Franciaországban Csehszlovákia esélyt sem adott nekünk (1:4) – azon a találkozón született Szepesi György szállóigéje: „Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok!”

A marseille-i csapás egyébként azt jelentette – és ezért korszakhatár –, hogy a világbajnokságok történetében először nem jutott ki a magyar válogatott a soros tornára, amelyre be is nevezett.