Dárdai után: kedvezőbb kilátások külföldi kapitánnyal!

Fontos előrebocsátani, hogy ezúttal nem célunk játékrendszereket és utánpótlásképzést boncolgatni vagy a különböző országok pénzügyi helyzetét és lehetőségeit összevetni. Az európai labdarúgásról az is egyfajta látleletet ad, ha a statisztikát alapul véve áttekintjük, földrészünkön milyen gyakran és milyen hatásfokkal nyúltak külső segítséghez a kétségbeesett, netán csak fejlődésre vágyó futballvezetők, akik ezért rászánták magukat arra, hogy a nemzeti ügynek számító válogatottjuk élére „idegen” tréner(eke)t ültessenek.

Annál is inkább aktuális a felvetés, mert idehaza Csányi Sándor és az MLSZ már egy évvel ezelőtt, Egervári Sándor tervezettnél korábbi leköszönésekor azzal állt a közvélemény elé, hogy külföldről érkezik az új kapitány. Mindebből aztán Pintér Attila lett, de most, hogy az ő gyors távozását követően Dárdai Pál csupán ideiglenesen vállalhatta el a feladatot, ismét napirenden a kérdés, pláne, miután már az őszi menetelés alatt is azt mondta a sportág hazai első embere, hogy elsősorban a határokon kívül keresgélik az utódot.

Vigyázó szemetek külföldre vessétek!

Nem ez az első alkalom, kétszer már próbálkoztunk „légiós” szakemberrel. Sőt, a 90-es évek első felében rövid ideig nálunk dolgozó Jenei Imre is idesorolható, hiszen a román futballközegből hozott mindent, amit a témáról tud. Ő azonban nem esik bele az általunk vizsgált időtartományba, hiszen valahol meg kellett húzni a kutatás határát, és az ezredforduló kínálkozott választóvonalnak. Mint kerek dátum, és mert a napjaink erőviszonyait formáló játékosállomány is nagyrészt azóta lépett porondra – már csak keveseket láthatunk a pályákon az előző évszázadból.

Az utóbbi 14 esztendő nyolc selejtezősorozatot foglal magába, pontosabban hét és egyharmadot, mert a mostani még bőven zajlik. Ez idő alatt 90-szer neveztek ki külföldi kapitányt, szám szerint 82 szakembert, mivel voltak duplázók is, sőt a vándormadár Dick Advocaat három szövetséghez is elszegődött. Egyikük különös módon el sem jutott tétmérkőzésekig, mi viszont csak ezeket a találkozókat vizsgáltuk, mert a felkészülési meccsek komolyságáról mindannyiunknak vannak „élményei”, és az ellenfélválasztási stratégiák sem biztosítanának megfelelő kiegyensúlyozottságot az összehasonlításhoz.

Az ő számuknál sokkal érdekesebb, hogy hány helyen folyamodtak ehhez a megoldáshoz. Bizony, az 54 UEFA-tagállam 65 százaléka (35) így tett, vagyis mindössze 19 országban ragaszkodtak végig a hazai mesterekhez (Bosznia-Hercegovina, Csehország, Dánia, Észak-Írország, Franciaország, a csak most csatlakozó Gibraltár, Hollandia, Horvátország, Németország, Norvégia, Olaszország, Románia, San Marino, Spanyolország, Svédország, Szlovákia, Szlovénia, Ukrajna, Wales).

A többiek legalább egy ízben máshonnan erősítettek, és olyan ország is van, amely kizárólag így járt el (Liechtenstein). De Máltán és Feröeren is csupán néhány év jutott a hazai trénereknek, és időszakunk legelejét leszámítva Albániában és Görögországban is folyamatosan külföldi szakember ül(t) a padon.

Nem szégyelltek segítséget kérni

Összesített pontmennyiséget, de még százalékértéket sincs értelme támpontul venni. Nyilvánvaló, hogy a legerősebb futballhatalmak nem szorulnak importtudásra, míg a kicsik és a közepesek annál inkább, márpedig a gyengébb együttesekkel a fejlettebb helyekről érkező edzők sem tudtak csodát tenni, azaz a törvényszerű negatív mérlegük erősen lehúzza hazájuk, valamint a külföldiek közös mutatóját (a kapós németek például Málta és Liechtenstein élén főleg csak vereségeket halmozhattak, ám ez nem annyira az ő képességeiket illusztrálja).

Sokkal hasznosabb tehát azt figyelni, hogy az egyes válogatottakon belül milyen következménye lett a külső segítségnek. Természetesen csak azok a váltások adnak információt, amikor hazai stábtól örökölte a pozíciót az utód, s nem a „vendégek” egymástól. A legsikeresebbeket felsoroló táblázat alatt körülírt néhány esetet nem számítva 32 összehasonlításra van módunk – ennyiszer sóhajthattak fel a szurkolók Európa 26 országában (tehát gyakorlatilag a felében), hogy „na, most, külföldi kapitánnyal majd sikerülni fog”.

Azt találtuk, hogy 21 alkalommal százalékban mérhető javulás történt, és csak 8-szor visszaesés! (A maradék 3 ízben az új tréner „telibe lőtte” elődje százalékeredményét – a játékosként egykor aranylabdás dán Allan Simonsen például oly módon, hogy ő is szállította a pont nélküli selejtezőzárást, mint előzőleg luxemburgi kollégája…)

Ez az arány önmagáért beszél: a légiós szakvezető felkérése legtöbbször számszerűsíthetően javuló szereplést hoz(ott), főleg ha hozzávesszük, hogy a 32 eset változásainak mértékét átlagolva 8.92 százalék többlet jön ki – ennyivel nőtt a megszerezhető pontokból ténylegesen kisajtolt pontok aránya.

A csúcsérték ennél jóval több (lásd táblázatunkat), és sokat elárul, hogy a mínuszos lista legaljára szoruló Javier Clemente (–16.2 százalék), illetve Leo Beenhakker (–13.3) „szintrontása” is egy 6–6–2-es/8–4–2-es adatsort jelentett a szerb, illetve lengyel kispadon a 2008-as Eb előtt – ilyen magas számtartományban mozogtak a legnagyobb visszaesők...

Ez a pozitív összkép persze nem garantál kijutást sehová, és megint más kérdés a lépés anyagi vonzata, illetve hogy megéri-e a pluszbefektetés – minden országban az ottaniaknak kell értékelniük, melyek is a prioritások, mennyit akarnak áldozni a valószínűsíthető előrelépésért.

Hagyományőrző hatalmak és germanizált görögök

Kicsit jobban ránézve a kontinentális listára, tanulságos szembesülni az angolok két előkelő helyezésével. Éppen ők, a tradíciók nagy barátai azok a nagyhatalmak közül, akik egy idő után feladták a büszkeségüket, és nem támaszkodtak tovább a saját szürkeállományukra. Első nekifutásra mind Sven-Göran Erikssonnal, mind Fabio Capellóval érdemben javult is a hatékonyság – más kérdés, hogy „háromoroszlános” mércével ők sem tudták végül visszahozni a régi dicsőséget a világversenyeken, ahová kvalifikálták magukat.

Eközben a németek, spanyolok, olaszok és franciák – valamint néhány kisebb országban – kezdettől kitartanak a honi edzők mellett, de 1978 óta a hollandok sem fogadnak, ehelyett ők exportálják a tudást. (A többes kötődésűeket, kettős állampolgárokat mindenütt hazainak számoltuk, míg a franciáknál akadt egy rövid kivétel: a hetvenes évek közepén az előtte az Ajaxszal csúcsra jutó erdélyi Kovács Istvánt alkalmazták). A kevésbé jelentős labdarúgóországok között is van egy rekorder. Otto Rehhagel százalékszámban ugyan nem végzett az első helyen, de olyat ért el a görögökkel, amit soha senki más a világon: Eb-t vagy vb-t tudott nyerni külföldi kapitányként!

Magyarország ettől messze járt, noha mi is ugyanonnan hoztuk az első nem magyar szakvezetőnket. Lothar Matthäus gyakorlatilag ugyanazt produkálta, mint Gellei Imre (0.9 százalékkal „szárnyalta túl”) – ő később Bulgáriában valamelyest negatívba fordult, így ott nem is töltötte ki a mandátumát –, viszont Erwin Koemannak már pontosan 20 százalékkal nagyobb volt a ponthatékonysága, mint előtte a csoport-6. hellyel végződő, Bozsik Péter, Détári Lajos, majd Várhidi Péter fémjelezte időszakban.

Bolygó hollandik, temérdek német, sikeres svédek

Ha már német és holland trénerek... Valószínűleg nem ütközik meg senki azon, hogy ha egyenként vizsgáljuk a kibocsátó országokat, a mennyiség terén e két nemzet áll az élen, simán megelőzve a dán, olasz párost. Százalékos tekintetben kissé más a helyzet, de a horvátok második pozíciója kevéssé mérvadó, mert egyetlen emberhez kapcsolódik, s ő (Zlatko Kranjcar) is a volt közös jugoszláv hazán belül, Macedóniában vállalt munkát.

A svédek remeklése viszont okkal vált ki kalaplengetést: aligha véletlen, hogy az akkor még fénykorát élő Eriksson mellett a jelenleg Észtországban ténykedő Magnus Pehrsson is javított helyi elődjéhez képest, míg a saját válogatottja mellett feltűnt Lars Lagerbäckkel egyenesen remekel a nemrég még futballtörpének számító Izland. Az pedig a táblázatból is kitűnik, hogy nemigen van olyan kapitányküldő ország, amelynek képviselői rosszabb mérleget produkáltak volna az őket megelőző hazai szakembereknél.

Van tehát választék a magyar labdarúgás vezetői előtt, még ha saját múltunkból és a nemzetközi trendekből is az tűnik valószínűnek, hogy holland vagy német jelöltre esik majd a választás. (Tulajdonképpen László Csaba is idetartozna, hiszen a Litvánia élén némi javulást felmutató, hivatalosan magyar zászló alatt futó szakember még Németországban járta ki annak idején az elméleti és az első gyakorlati iskoláit.)

De vajon felfogható-e a közelgő csere kimutatásunk 33. olyan esetének, amikor külföldi edző vált egy otthonit? Vagy ez már szeptemberben megtörtént Dárdai érkezésével? Hiszen Pál élete majdnem felét – a dolgosabb felét – Berlinben élte le, és mind játékosként, főleg pedig edzőként ott tette meg a legtöbb lépést szakmai pályáján. Voltaképpen Németország (és a külföld) újabb strigulát kapott általa, még ha azt nem is húzzuk be nekik…

A magyar válogatott egyik győzelme Erwin Koeman irányításával: Magyarország–Albánia 2–0, vb-selejtező, 2008.10.11.