Büszkeség és balítélet – Szöllősi György jegyzete

SZÖLLŐSI GYÖRGYSZÖLLŐSI GYÖRGY
Vágólapra másolva!
2019.11.17. 00:31

Nem voltak óriásplakátok, nem kellett a szervezőknek villogó bannereket vásárolniuk az interneten, mégis, amikor hozzáférhetővé váltak a jegyek a Puskás Aréna nyitó meccsére, gyakorlatilag órák alatt elkapkodták őket. Mindenki ott akart lenni, többszörösen megtelt volna a stadion. Rég elfeledettnek hitt reflexek léptek működésbe, „feketén” a jegyárak többszörösét fizették volna vagy talán fizették is a belépőkért, volt, aki húsz, harminc, negyven év után indult ismét futballmeccsre, volt, aki más kontinensről utazott haza, sokan pedig úgy voltak vele, hogy erre a megnyitóra muszáj kivinniük a gyereket, mert élete meghatározó élményévé válhat.

A magyar sajtó minden orgánuma hetek óta a stadion és elődje, a Népstadion történetét meséli, taglalja, elemzi, kiderült, hogy szinte mindenkinek van egy története, személyes emléke, érzelemdús élménye a kettős rangadókról, a nagy koncertekről vagy a pápalátogatásról. S a nyitó meccs délutánján ismét megteltek a metrószerelvények nemzeti színű sálas szurkolókkal, hömpölygött a tömeg a Stefánia úton (a volt Népstadion úton), tele lett a gigantikus lelátó, elképesztő közösségi élményben volt részük a helyszínen szurkoló, éneklő, tapsoló magyaroknak, és persze (na, ez talán a kettős rangadók idején nem egészen így történt) elárasztották a helyszínen készült szelfik, videók, büszke posztok a közösségi médiát. Olyanok részéről is, akikről eddig úgy tudtuk, ellenzik a stadionépítést.

Látva, hallva, átélve mindezt, emberemlékezet óta Budapest legnagyobb projektjének népünnepélyszerű befejezését, amelyen tizenötezer magyar ember, köztük folyamatosan száz mérnök dolgozott, egyenesen az abszurd humor kategóriájába kell sorolnunk, hogy a főváros első embere, a frissen megválasztott főpolgármester eközben duzzogva távol maradt az eseménytől.

Nekünk, labdarúgó-szurkolóknak mindig rosszulesett, hogy még a kormány politikáját általában támogató honfitársaink társaságában is gyakran magyarázkodni kényszerültünk, amikor szóba került a végletekig lepusztult magyar futball-létesítmények megújítása, hogy a mostanáig újjáépült nagyobb stadionok avatása más kulturális létesítmények, infrastrukturális fejlesztések átadásával szemben általában inkább választások utánra, a kampányidőszakon túlra csúszott, mert a kampánystratégák alighanem úgy ítélték meg, a stadion inkább viszi, mint hozza a szavazatokat, ha másért nem, a magyar futball kudarcai miatt. S persze nehéz kivédeni a sportesemények lelátója helyett folyton a kórházba kívánkozó kritikusok demagógiáját, olykor nagyon jogosnak tűnő kritikáját. Előkerültek most is, cinikusan fanyalogva, a nemzeti büszkeségünket gúnyolva, az egész ügy értelmét megkérdőjelezve. Itt és most nem akarjuk meggyőzni őket, hogy meccsre járni nagy élmény, hogy a futball mélyen a magyar néplélekbe ágyazott kultúráját új életre kelteni fontos, nagy, másként pótolhatatlan sikerekkel kecsegtető küldetés (elég csak a 2016-os össznemzeti eufóriára vagy e friss tapasztalatra, a nagyszerű péntek estére gondolni).

Csak annyit szeretnénk mondani, hogy jó volt látni, vagyunk azért „páran”, akik nagyon örülünk az új nemzeti stadionnak és büszkék vagyunk rá.

Sokkal többen, mint gondolhattuk.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik