Zöld-fehér hűség – N. Pál József publicisztikája

Ma temetik azt az embert, akiről a fradistákon kívül kevesen tudják, ki volt ő. Springer Miklós életének kilencvenkettedik évében elment, s – a család kérésére – a születése napján helyezik végső nyugalomra. A Ferencvárost 1899. május 3-án megalapító elszántak egyikének, Springer Ferencnek az unokája ő, az FTC Baráti Kör tiszteletbeli elnöke, a klub elnökségi tagja, aki az 1920-ban, ötvenhét évesen elhunyt nagyapával nem találkozhatott, ám szívével tökéletesen ismerte mégis őt, s azt is, amit alkotott.

Idősebb Springer Ferencet, a felvidéki cipszerből lett hív magyart, a népesedő Ferencváros egyik első polgárát aztán minden évben elnöknek választották, s amikor elment, három esztendeig nem töltötték be a posztját. Jellemző, hogy a tiszteletére 1922-ben felállított szobor nem őt, hanem egy „ismeretlen” atlétát formáz, az alapítót egy dombormű – Berán Lajos, a csapat huszonkét évesen, 1905-ben meghalt csapatkapitánya, Berán József bátyjának az alkotása – idézi csupán az emlékmű talpkövén, mégis Springer-szoborként emlegetik.

E nagy műveltségű, ám kilencvenen túl is lobogó szenvedéllyel emlékező, kiterjedt családja múltjának minden szilánkját számon tartó, ízig-vérig polgárember nem ismerhette nagyapját tehát, sőt, édesapját is csak kicsi gyermekként. Ifjabb Springer Ferenc, az apa, a Fradi futballklubjának főnöke volt 1937–38-ban (a híres KK-diadal erre az időre esett), ám az alattomos betegség 1938 júliusában legyőzte őt. Fia tízéves volt ekkor, s már vagy öt esztendeje meccs-re járt, s az egyesület „irodájában” – ami a főnök lakása volt – olyan óriásokkal lehetett egy légtérben napra nap, akiket a vele egykorúak messziről csodálhattak csupán. A „fradizmust” az apa oltotta belé, a kötődés ama formáját, ami nélkül nem akart meglenni tovább, s mint életérzést, feladattudatot őrizte egész életében. Nem tudok szabadulni a gondolattól: nagyapjával, apjával ellentétben tán azért adott neki a Teremtő sok időt, hogy a többször is brutálisan megváltozott világban tanúskodhasson arról, amiről tanúskodnia kellett hosszú évtizedekig. Arról, mi az, amit szeretetnek, ragaszkodásnak, tradícióőrzésnek nevezhetünk még akkor is, midőn korunk e fogalmakkal ellentétes természete mindent determinál. Springer Miklós maga volt a hűség a jól jövedelmező hűtlenséget az egyetlen életképes magatartásnak – aki nem vált idejében, lemarad, mondja e parancs – tekintő, s ennek „megértését” mindenkitől elváró időben is!

Néhányszor kezet fogtunk, de érdemben egyszer találkoztam, beszélgettem vele. Illetve nem is vele, hisz az egyik asztaltársam volt csupán. Varga Zoltán halálának második évfordulóján, 2012. április 9-én a Bástya étteremben rendezett emlékezés amolyan moderátora lehettem. Springer Miklóson kívül Rudas Ferenc, Bánki József és Nyilas Elek volt a beszélgetőtársam. Bűvölően kedves volt és fölöttébb beszédes, ám Vargáról egy értelmes szót nem lehetett kihúzni belőle. Szenzációs tehetség, nagy játékos volt, mondta, csak a sajtóval nem tudott bánni, tette hozzá kétszer is talán. Bármit kérdeztem, bárhogy fordult a szó, csak saját Fradi-szeretetéről, a klubhoz való viszonyáról elmélkedett. Amit mondott, abban elemzés, történeti analízis nem volt ugyan, de szív, szenvedély bőven. Időben ide-oda kanyargott parttalanul, hol a nagyapjáról, hol a harmincas évekről, hol meg arról beszélt, hogy a rendőrségre vitték, mert a lelátón „Hajrá, Fradi!”-t kiáltozott. Áradó monológjaiból nem lehetett kizökkenteni, csak a szívében élő örök Fradiról volt hajlandó szólni, kontrollálhatatlanul.

Olyan jelenséget láttam, ami valószínűleg a XIX. században – meg a XX. elején – volt életképes és „korszerű” igazán. Olyan embert, aki hiszi még, hogy a köröttünk lévő világ értelmezhető, átlátható és élhető egész, s az ide született léleknek helye, feladata, küldetése van, s hogy ezt be kell – és be is lehet! – teljesítenie. A reánk zuhant, a létezést szilánkokra aprító, s e szilánkokat – a sikerre törés („akard a győzelmet”, „taposd el, aki ebben akadályoz”) szilánkjait – az élre toló, posztmodernnek nevezett módit ez a gondolkodás nem értette már, s minden jelenségének szenvedéllyel ellenállt. Springer Miklós sem értette, számára a létezés XIX. századi módon volt értelmezhető csupán; pedig nem volt maradi, több nyelven beszélt, remek volt külkereskedőnek, és kilencvenen túl is autót vezetett. Ám neki a világ legjobb játékosa Sárosi Gyurka maradt mindhalálig, hisz ő volt az 1937–38-ban, a saját futball- és Fradi-szerelme indulásának hajnalán is, meg kellett maradnia örök mércének tehát. Benne az az állapot élt, amit édesapja irodájában lesve, fülelve megtanult, s nem lett hajlandó távolodni ettől. Többször elmondta: apja, Brüll Alfréd (az MTK elnöke) és Aschner Lipót (az UTE vezetője) közt „gentlemen's agreement” köttetett, melyik játékos jön-megy ide vagy oda, egymás háta mögött sosem döntöttek erről. Hagyománnyá lett számára e hozzáállás, s hitte, csak így – lovagias módon – működhet a létezés. De a világ 1938, aztán '45 után – nemcsak a Ferencvárosra! – nagyon mást hozott, szívbéli csapata politikai közellenséggé lett szinte (nevét, színeit is elvették, ahogy másokét is!), az osztályellenséggé, klerikális reakcióssá minősített lélek (a jogi egyetemet is félbe kellett hagynia) meg a „Hajrá, Fradi!”-t kiabálta továbbra is.

Az volt az érzésem, hogy Springer Miklós – noha tudnia kellett róla – mindazt, ami '49 után a csapatára elkövetkezett, nem volt hajlandó tudomásul venni, se átmeneti „realitásként”, se politikai kényszerként, se sehogy. Gonosz emberek lehelte „levegőnek nézte”, ha Sebes Gusztáv került szóba, még a szeme is haragtól villogott. „Tudod, mondd már, mi volt akkor, ja, fordulat éve, vagy mi a fene…” – hadarta például ott, a beszélgetésen nekem, s nem lehetett kétségem: ezt az embert mindaz, ami rossz a Fradival – s életünkkel – történt, a hitére, a meggyőződésére nézvést (bár nem felejtett!) nem érintette meg pillanatra sem.

Neki a Fradi az a Fradi maradt, amelyet gyermekként szeretett, ezt élte, ezt vágyta vissza mindhalálig, és sosem hitte, hogy lehetetlent kíván. Ezért állt szívvel-lélekkel a Kubatov Gábor-féle vezetőség minden elképzelése mellé. Hitte, hogy a terv – az új stadiontól a népligeti centrumig –, de még a szigor is az általa megélt, őrzött s kívánatosnak tartott áhítatot, klubszeretetet, odaadást hozza vissza majd.

Mindazt, ami az ötvenes években történt, intermezzónak fogta fel, s mert szívében a gyermekkorban rögzült idea élt, nem értette, miért kell – például – „piró” a hangulathoz Nem értette, miért kell kapucni a fejre, miért kell a pályának háttal állva óbégató „előénekes”, s azt sem, miért kell minden Fradi-gól után az öblögetve jódlizó akárki vezényletét meghosszabbítva „Mocskos lilák!”-at harsogni, ha nem az Újpest az ellenfél, még akkor is!

Pedig csapatának elfogult szurkolója volt, a liláknak is oda-odaszúrt ironikusan, szidta hol a bírót, hol az ellenfelet, ahogy minden valamirevaló drukker – abban a pillanatban – ezt teszi több mint száz éve már. Ám lehiggadva csak „normálisan” volt elfogult, s állítom, olyan emberi minőséget képviselt hosszú életében, ami a magyar labdarúgásból mára kiveszett – de kiveszett bizony a nagyvilág „produktumos” s rengeteg pénzt fialó futballjából is!

Örvendve beszélt, hogy ő a harmadik Springer-generáció, de – fia s unokája révén – megvan már a negyedik s az ötödik. Mindent megtett csapatáért, amit megtehetett, s hiszem, szívében békességgel készült odaátra. Csak széthúzás ne legyen, ezt hagyta örökül. Meg azt is mondta 2015-ben, szeretné megérni, hogy bajnok lesz megint a Fradi. Megérte a következő évben. Még a harmincadikat, a harmadik csillagot, meg a szép menetelést is az Európa-ligában. A Teremtő sosem ereszti útra, nem szólítja magához földi öröm nélkül az arra érdemeseket!

Béke veled, Miklós bácsi!