Sallói István: Storck nem vette komolyan Andorrát

– Négyből négy?
– Ha kupacsapataink továbbjutására céloz, azt mondom, szerényebben a várakozással – mondta lapunknak az ötvenéves, korábbi 13-szoros válogatott csatár Sallói István, aki 1994-től 2000-ig Izraelben légióskodott, 1994 és 1999 között éppenséggel a Vasas Európa-liga-ellenfelénél, a Beitar Jeruzsálemnél. – Egyrészt az elmúlt évek nemzetközi eredményeire tekintettel tanácsos a visszafogottság, továbbá a két izraeli ellenfél nem tűnik könnyű falatnak, különösen a Honvéd helyzete nehéz. A Vasasnak ötven százalék esélyt adok a Beitar Jeruzsálem ellen, a kispestiektől viszont óriási bravúr kellene a bajnok Beer-Seva ellen a Bajnokok Ligája-selejtezőben. A Videoton és a Fradi szerintem biztosan ott lesz az Európa-liga-selejtező második körében, ki fogják ejteni a máltai Balzant, illetve a lett Jelgavát.

– A négyből négy természetesen álságos kérdés volt így nem sokkal az Andorra elleni vereség után…
– A válogatott eredménye valóban szégyen. De felhívnám a figyelmet néhány fontos részletre a mérkőzés kapcsán. Vettem a fáradságot, újból megnéztem a találkozót, s megállapítottam, játékosaink igenis hajtottak, futottak, győzni akartak. A hozzáállást nincs jogunk megkérdőjelezni.

– Felmenti őket?
– Csak próbálom helyén kezelni mindazt, ami történt. Olvastam a súlyos kritikákat, az indulatos megfogalmazásokat. Megértem a szurkolókat, megértek mindenkit, aki azt mondja, kilátástalan produkció volt, borzalmas emlék. De a kudarcot nem akarati tényezők okozták. Csupa tanácstalan magyar labdarúgó volt az andorrai műfüves pályán, nem tudták, ki merre mozogjon, hogyan törjék fel a hazaiak védelmét. Bernd Storck szerintem nem vette komolyan Andorrát, úgy lehetett vele a kapitány, valahogy csak legyűrjük.

– Elvárta volna Bernd Storcktól, hogy a meccset követően lemondjon?
– Nem lepődtem volna meg, ha megteszi, ilyen gyalázat után logikus lépés lett volna. Ahogy hallottam, meg is tette, ám az MLSZ kiállt mellette. Nem az a baj, hogy Storckot megtartották az állásában, hanem az, hogy egy kézben összpontosul minden szál. Ő felel a válogatottért, a szakmai munkáért, ő felügyeli az utánpótlást, ő mondja meg, ki, hol és mennyit dolgozzon, ő mutatja az utat. Miniállam az államban.

– Nem bízik benne?
– Én más irányba vinném a magyar futballt. Ez a miénk, mi tudjuk, mi a jó benne, mire kell odafigyelni, mi az erősségünk, és mi az, amin változtatnunk kell. Mi ismerjük a legjobban önmagunkat. Magyar szakemberekre bíznám a válogatott és a sportág irányítását. Nem értem például, miért nem tartották a stábban Szabics Imrét, őt hosszú távon el tudnám képzelni szövetségi kapitányként. Vagy Lőw Zsoltot, Bódog Tamást és persze Dárdai Pált. Ők külföldön pallérozódtak, ott tanulták a szakmát, és talán külföldiként gondolkodnak – de magyarként.

– Úgy gondolja, hogy Szabics, Lőw, Bódog vagy Dárdai hosszú távon versenyképessé teheti a magyar futballt?
– Nem könnyű feladat, és nem azért, mert most fiatal, felforgatott csapattal balszerencsés vereséget szenvedtünk Andorrában. Ennél sokkal inkább elgondolkodtató a tény, hogy egymás után jönnek haza játékosaink. Lassan nincs olyan nap, hogy ne olvasnám, ez vagy az a fiú hazaszerződött, és még meg is indokolják: a nevelőegyesületük iránti szeretetük lobbant fel bennük, meg tudom is én, miket mondanak. Mellébeszélés. Nem kellettek, könnyűnek találtattak, itthon pedig tárt karokkal várják őket. Lassan csak négy magyar labdarúgóval büszkélkedhetünk, aki az NB I-nél magasabb színvonalú bajnokságban szerepel. Néggyel...

– Az NB I így készíti fel őket a világ meghódítására.
– Sajnos ez az igazság. Az NB I lassú iramáról nem könnyű sprintre, kilencven percen át tartó futásra, koncentrálásra váltani. Ráadásul egyre kevesebb itthon a tehetség, már meg sem lepődöm azon, amit a korosztályos Európa-bajnokságon láttam, látok: a lengyel, a szlovák és a cseh csapatban csupa olyan fiú kap lehetőséget, aki már most, ifiként topbajnokságban szerepel vagy legalábbis a kerethez tartozik. És nézze meg a mieinket! Egyébként azzal, hogy előbb-utóbb mindenki hazajön, elérjük, nem lesz, aki tanuljon, és nem lesz, aki később átadja az utódoknak, amit Németországban, Angliában vagy Belgiumban megtanult.

– Lassan se futballistánk, se edzőnk nem lesz külföldön.
– Ez a legnagyobb baj. Azt kellene csinálnunk, amit a szerbek. Azok a játékosok, akik külföldön pallérozódtak, pályafutásuk befejezése után hazamennek, és – jól figyeljen! – ingyen vállalnak edzői munkát a korosztályos csapatoknál, hogy tanulják a szakmát. Megtehetik, mert addigra már rengeteget kerestek a futball révén. Aztán ha jön a lehetőség, egy kecsegtető ajánlat, bátran elvállalják, mert van mögöttük tapasztalat, tudás és önbizalom, ami belőlünk, magyarokból egyre inkább hiányzik.

– Térjünk vissza a kupasorsolásra: a Vasas a Beitarral találkozik, amelynél ön sztár volt annak idején, ráadásul friss élménye is lehet a két csapatról, mert ott volt Telkiben vasárnap a titkos edzőmeccsen.
– Meghívtak a Beitar vezetői, s örömmel mentem. Jó meccset játszottak így nyár közepén. A kettő egyre nyerő Vasas egységes, szervezett csapat benyomását keltette, több góllal is győzhetett volna. A Beitarban játszott minden meghatározó játékos, csak nem egyszerre. Tudom, a jövő héten zárt kapus lesz az Európa-liga-párharc első, izraeli meccse, s azt is hallottam, hogy a Beitar Petah Tikvába viszi a mérkőzést. A klubnál jelentős változások mennek végbe, és ezt a Vasas kihasználhatja.

– Igaz, hogy a közelmúltban trombózisa volt?
– Sajnos igaz. A Vidi-öregfiúkban játszottam, és rúgást kaptam. Nem tűnt súlyosnak, ám néhány nap múlva már állandó fájdalommal küszködtem, kiderült, hogy vérrög keletkezett a vádlimban. Egy hétig voltam kórházban, ott aztán jutott időm átgondolni sok mindent. Ötvenen túl hajlamos megijedni az ember, és átértékeli a hétköznapokat is.