Hárítóművészek – Vincze András publicisztikája

A magyar ember a kártyaasztalnál és a futballpályán ismerszik meg, illetve aki nem tud ultizni vagy fájerezni, abból nem lehet labdarúgó sem (mögöttem ül Zombori András, korábbi kétszeres válogatott szélső középpályás, aki kávézgatás közben ezen a ponton belelesett a kéziratomba, s kijelentette, hogy ők a váci csapatbuszon annak idején römiztek is).

Jó.

Hasonló igazság az is, hogy mindenki olyan jellem, ahogy a futballpályán viselkedik.

A gyepen (igen, manapság már a műfüvön is) a hétköznapok álcái (mosoly, beletörődés, erőltetett udvariasság) lekerülnek, a foci hevében már nem működik a képmutatás.

Ezért mondhatjuk: a futball az életünk tükre is.

A fájdalmasan fiatalon elhunyt Fodor Imréről, „Fociról” már korábban is írtam; na, ő olyan volt a pályán is, mint az életben. Laza, bohém, jó fej. A kilencvenes évek elején valami extra csoda folytán tető alá hozott Solymár–Ferencváros (NB III kontra NB I) edzőmeccsen a kezdőkör környékén viccelődve alkudoztam vele, ha már nekem kell ezen a barátságoson kilencven percen át őriznem, ne kötényezzen be, és lehetőleg ne rúgjon úgy gólt, hogy előtte világ csúfságára még esernyőt is ad, továbbá a megkerülős cseleit is hanyagolja. Na, „Foci” persze egytől egyig mindet megcsinálta: kötényezett, átemelt, megkerült, és rúgott három vagy négy gólt. S mindezt olyan pontosan, mintha csak kottából olvasta volna, majd a meccs végén megölelt, és nevetve azt mondta: „Na, most mi van, kicsi?”

Vagy ott volt Bücs Zsolt esete, aki ha malajziai légióskodása idején hazajött szabadságra Magyarországra, az újságíró-válogatott edzéseire járt le, s a gyakorlás végén – a szokásos ráadásként – valakit mindig kihívott egy kapufarúgó-versenyre, amelynek lényege az volt, hogy különböző távolságokról melyikük hányszor találja el a lécet. Ha az ellenfél célzott pontosan négyszer, akkor „Bübü” ötször lőtte ugyanoda, ha a másik háromszor, ő négyszer, ha valami csoda folytán tízből nyolcszor sikerült, akkor neki kilencszer. Meccset csinált még ebből az apró, sőt semmi kis játékból is. Neki az volt a kihívás, hogy mindig egy találattal legyen jobb. S ez a részéről így volt fair, hiszen ő, a profi labdarúgó a kenyérrevalót a lehető legpontosabb lövésekkel tudta megkeresni, ha már kapufacélzásra vállalkozott, abban is győznie illett.

A futballban, a sportban ugyanis nincs kétarcúság.

Nem véletlen, hogy milyen kevesen vannak azok, akik valóban képesek önmagukat adni akkor, amikor tíz- és tízezerek tombolnak a lelátón értük vagy éppen ellenük (lásd a közelmúltból David Beckham vagy az újkorból Cristiano Ronaldo), hiszen az átlagnak még akkor is kihívás „normálisnak maradni”, amikor egy sörmeccsen tucatnyian, jobb esetben ötvenen állják körül a poros falusi pályát, s előttük kell bebizonyítani azt, hogy milyen jól megy a biciklicsel.

Futballozás közben – akár a labdát rúgva, akár a kispad előtt állva – sok mindent kipróbál és megtanul önmagáról és másról is az ember.

Na, ezt a kanyargós bevezetőt annak apropóján írtam meg, hogy visszatekintsek egy kétségtelenül kellemetlen esetre, a múlt szombati Csertői Aurél nyilatkozatra.

A Paks első számú szakmai irányítója a Ferencváros ellen 2–2-re végződő bajnoki után rendezett sajtótájékoztatón a Nemzeti Sport tudósítójának kérdésére (örül-e a bajnoki címre törő csapat otthonában elért döntetlennek) azzal riposztozott, hogy „A Nemzeti Sport egész héten osztotta és terrorizálta a játékvezetőket, aminek ez lett az eredménye.”

Döbbenetes reakció volt ez, olyan indulati elem, amely még a sok furcsaságra képes NB I-ben is rendkívülinek számít. A nyilatkozat azért is verte ki a biztosítékot, és azért lett egy nappal később a magyar sajtóban végigfutó „magyarfocis” röhejmotívum, mert a Paks játékosa, Papp Kristóf szintúgy a lefújás után, tehát még bőven a meccs hevében elegánsan megidézte a sportban mindennél értékesebb fair play szellemét, merthogy ő a történtek hatása alatt állva sem kertelt, támadott, hanem csendes szóval elmondta az őt kérdező újságíróknak: buktatta Böde Dánielt.

Azóta sem hagy nyugodni: mi történhetett Csertői Auréllal, mitől válhat egy – állítólag a hétköznapokon kenyérre kenhető – edző ilyen dühösen ellenségessé, mi kényszeríti ki a meghökkentő reakciót?

S egyáltalán: az edzősködés mitől válik ilyen ijesztően földönkívülivé?

A jelenség annak tükrében főleg érdekes, hogy a labdarúgás játékosságához, életérzéséhez inkább illik a bohém, kártyázós, anekdotázós, játékos, vagány, őszinte, szókimondó stílus. Ebben a kicsiny országban generációk nőttek fel legendás focisztorik árnyékában, labdába sem kellett rúgnia ahhoz valakinek, hogy egy bennfentes magabiztosságával tudja, emlegesse, majd mesélje és így örökítse tovább a különleges történeteket. A mesebeli futbólia végét az is jelezte, hogy már nem az idő múlása változtatta a történeteket, hanem az eredménytelenség miatti túlélés érdekében kezdték ferdíteni a labdarúgás eseményeit, sőt mára eljutottunk odáig, hogy az esetek nagy részében mást lát a szurkoló, mást az edző, aki ráadásul mást is mond, mint ami valójában történt.

A magyar labdarúgásban dolgozó szakvezetők (és nemcsak a kispadjukat féltő magyarok, hanem gyakorta a megélhetési fociguru külföldiek is) nagymesterei lettek a hablatyolásnak. Görcsösen próbálják a semmitmondást megmondássá változtatni, egyre kevésbé képesek uralkodni az érzelmeiken, s ilyenkor elég egy ártalmatlannak tetsző felvetés, s bumm, előtör belőlük a zöld gyep környezetében lévő énjük. Ez azért is érthetetlen, mert a földkerekség egyik legklasszabb állása az övék. Friss levegőn vannak, a napi egy-két edzés mégsem az esztergapad mellett töltött nyolc óra robotja, manapság már korrektül, idejében érkezik a fizetés is, tehát összességében kevés a gond, hacsak a többségük esetében a heti egy NB I-es meccs feszültségét (...) nem számítjuk ide. Egy-egy „élesebbnek" mondott újságírói felvetés során szoktam hallani, mi igazán lehetnénk türelmesebbek, megértőbbek az edzőkkel – tehát ne kérdezzünk? –, mert milyen nehéz lehet nekik rögvest a meccs után, még túlfűtött hangulatban értékelni (na, akkor most rögvest olvassák is el L. Pap István Jürgen Kloppról írt jegyzetét, hogy a BL-döntő kapujába lépő Liverpool német edzőjéről mi az angolok véleménye). Ha valóban kímélni kell a szakvezető idegrendszerét (persze, ez az érv csak a langyos közegre jellemző kifogáskeresés), akkor azt is érdemes lenne megvizsgálni, a nyilvánosságtól zsigerből berzenkedő ember minek választotta éppen ezt a kitárulkozós, kamerák és mikrofonok erdejében zajló szakmát? Ugyanakkor magamban azt is hozzáteszem, adjunk hálát a sorsnak, hogy a stressztűrés hiányában nem repülésirányítónak vagy mozdonyvezetőnek ment, mert akkor jaj lenne ennek a világnak.

Szóval túljátszott, sőt nem, nem is túljátszott, hanem inkább nagyon is tudatosan megkomponált szerepek ezek. A kifejezőképesség és a gondolatok sekélyessége és hiánya játszik közre abban, hogy a hétköznapi meccset néző ember gyakorta nem is érti, miről beszélnek azok, akiknek a pálya szélén, a lefújás után a legegyszerűbb kérdéseket (mit szól a győzelemhez, vagy miért vesztettek) teszik fel. Hallgatva az edzői magyarázatokat, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy talán a részecskegyorsítás taglalása lehet annyira bonyolult, mint az a sok semmitmondó, félrevezető mondat az edzők szájából, a ködösítéssel pedig csakis egyetlen céljuk lehet: a riporter, a tudósító hagyja végre abba az érdeklődést. A valódi, vagyis írom inkább azt, hogy a korrekt őszinteség hiánya egy tesztet is megérne: vajon a kamera előtt álló vagy az újságírók előtt ülő szakemberek – akiket ugyebár az érvelés szerint a végletekig felpörgetnek ezek a meccsek – képesek lennének-e egyenesen válaszolni arra a kérdésre, hogy pontosan mikor is születtek. Még azt is elképzelem, hogy a mondandójuk ez esetben valahogy így kezdődne: akkor, amikor zuhogni kezdett az eső és dörgött az ég, tehát körülbelül 1965 őszén...

Magyar specialitás a hárítás művészete.

Nem csoda tehát, hogy eltorzul a valóság, s még azt is elhiszik, ami soha nem volt. A játékról már nem tudnak beszélni, hiszen nekik egy-egy meccs régen nem a kötényeket, átemeléseket, megkerülős cseleket zúgó kapufákat jelenti, hanem a visszafojtott dühöt.

Sajnálom őket, szomorú életük lehet.