Futballmagyar – Vincze András publicisztikája

VINCZE ANDRÁSVINCZE ANDRÁS
Vágólapra másolva!
2018.05.22. 23:29

Magyar pályára magyar fiatalokat!

Régi rimánkodás, de kitartóan mondom (írom), annak ellenére is, hogy a futballvilág globalizációja inkább azt mutatja, a nemzeti bajnokságok erejét nem a saját nevelésű labdarúgók, hanem a légiósok minőségi játéka adja. Na igen, de nem nálunk... Tömegével érkeznek ugyanis Magyarországra a – sajnos – leggyengébb képességű zsoldosok. Vannak persze kivételek, vagyis azok a profik, akik az élvonalban képesek kiugró teljesítményre, de a pályáinkon évek, sőt évtized óta nem fordult meg olyan külföldi, aki klasszisra valló képességei révén később a világ futballjában érhetett volna el zajos sikereket. Rendben, Muhamed Besic vagy Enisz Bardi angliai, illetve spanyolországi szerződésével felcsillantott valamit abból, hogy a magyar fociból is van kiugrási lehetőség, de ha nagyon őszinték akarunk lenni, látnunk kell, e két légiós is inkább a hazájában, azaz Bosznia-Hercegovinában és Macedóniában kapott képzésnek, azon belül is kivételes fizikai felkészültségének köszönhetően jutott el az elitbajnokságbeli megméretésig – ugyanakkor pozitívum, hogy az NB I-ben vették őket észre a nyugati megfigyelők. Persze nem szeretnék igazságtalan lenni, hiszen vannak ragyogó technikai képességgel megáldott légiósok is, akik a nemzetközi szinten – bocsánat ezért a jelzőért – már inkább öregfiúk-játékosnak számítanak: teszik-veszik a lasztit, de sebességben, erőben már nem a régi önmagukat idézik. Kétségtelen, hogy a technikás, „latinosabb” foci a magyar embernek nagyon is tetszik, ugyanakkor a Bajnokok Ligája- vagy az Európa-liga-selejtező (illetve inkább az előselejtező) szintjén ez a trükközés, sajnos, már nem elég ahhoz, hogy átlendítse a csapatot az évről évre egyre magasabbnak tűnő akadályon. Merthogy az ellenfeleknél a dinamikusabb futballra, erőnlétre, fegyelmezett taktikára nevelt fiatalok szaggatják fel a gyepet – és ehhez hozzáteszem: az utóbbi időszakban már albán, szerb, horvát, macedón, azeri klubriválisok parancsolnak megálljt legjobb NB I-es együtteseinknek. Miután a nemzetközi porondon hatalmas, sőt egyre nagyobb szakadék húzódik az elitklubok és a kiscsapatok között, csak azok az egyesületek tudnak villanásnyi ideig pályán maradni (szó szerint), amelyeknél egyre markánsabban tapasztalható, hogy különös gondot fordítanak utánpótlásuk szerepeltetésére. Szándékosan nem írom azt, hogy az utánpótlás-nevelésre figyelnek, ugyanis a képzés önmagában még nem lehet elegendő garancia a felnőttfutball sikerére (lásd az új korban az évtizedekig etalonnak számító holland labdarúgás megtorpanását felnőttszinten), ahhoz, hogy egy ifjú sportoló valóban acélos teljesítményre legyen képes, hogy fizikailag és mentálisan profivá válhasson, nem elég csak gyakoroltatni vele a labdarúgást, hanem folyamatosan meccsterhelésnek kell kitenni.

Amúgy nem nagy találmány ez.

Puskás Ferencék, Albert Flóriánék, Bene Ferencék, s hogy ne mindig csak a magyar labdarúgás igazán dicsőséges korszakában játszók nevét emlegessük, Csucsánszky Zoltán is tizenhét esztendősen kapott lehetőséget a bizonyításra (1982. december 3-án a hajdani Népstadionban becserélése percében rúgott gólt a Ferencváros kapuját védő, áldott emlékű Zsiborás Gábornak).

Ez a trend – legalábbis a világ más részein – nem változott azóta sem.

A Real Madridban a 2008-as, illetve 2009-es Puskás–Suzuki-kupán feltűnt Álvaro Morata és Daniel Carvajal esetében sem vártak addig, amíg kinő az első ősz hajszáluk, hanem amilyen fiatalon csak lehetett, bevetették a profik csatáiban is – hiszen tehetségesek, erőnlétileg pedig jól felkészítettek voltak.

Az utánpótlással kapcsolatos félelem nálunk rossz örökség: amíg Magyarországon nem futballépítés, hanem futballrombolás zajlott, tökéletesen passzentos ideológiát találtak a fiatalok mellőzésére, jelesül azt, hogy még nem elég érettek az NB I-re. Ráadásul ez az elterelés olyan jól sikerült, hogy nálunk a huszonegy, sőt huszonnégy esztendős játékosok is ígéretes tehetségnek számítottak. Nem is lehetett véletlen, hogy az utánpótlás-korosztályokból mindig is príma csapatokat tudtak összeállítani a jobb szemű s felkészültségű szövetségi edzők, miközben fiataljainknak már rég a magyar élvonal meccsein kellett volna (hozzáteszem: kellene most is) küzdeniük. Ez a nihil aztán magával hozta, hogy az élelmesebb menedzserek, felfedezve a piaci rést, raklapszám tukmálták rá a magyar klubokra a kétballábas külföldieket. S hogy ez a projekt milyen hatékony volt, azt a játékosbeáramlás kapcsán már jobban szabályozott jelenkorban is érezhetjük, amikor a klubvezetőktől halljuk a sirámot, hogy mennyivel többe kerül a jobb, tehetségesebb hazai labdarúgó, mint a külföldi.

Még jó, hogy drágább! Legyen is értékesebb a tehetségesebb magyar kölök, mint a csámpáskodó légiós!

Ami baj, hogy ez az olcsójános-szemlélet elhatalmasodott, s uralkodik manapság is, miután éveken át nem volt semmiféle gátja ennek a hamis üzleti ideológiának. Tetszik, nem tetszik, viszonylag rövid idő alatt ezért is amortizálódott rengeteget a focink, s ezért lehetetlen ma hirtelen a hátországból a magyar pályákra küldeni tucatszám a magyar gyerekeket. S hogy mennyire beleivódott a futballköztudatba ez a „külföldizés”, arra – számomra legalábbis – példát szolgáltatott az a klubtulajdonosi nyilatkozat, mely szerint Brazíliából lenne érdemes erősíteni.

A vélekedés alapjában véve igaz, hiszen a brazil futball még ma is ugyanott tart, mint a harmincas és hatvanas évek között a magyar labdarúgás, vagyis ontja a grundtehetségeket, ugyanakkor aki valóban járt már a dél-amerikai focikirályságban, tudja, hogy azok, akik az NB I számára megszerezhető légiósok lennének, még a Copacabana-bajnokság csapataiba is csak csereként férnek be. Az igazán nagy spílerek kevesen vannak, vagyis még a braziloknál sem látni minden klub utánpótláscsapatában Neymar-szintű zsenit, a felnőttek között meg pláne nem. Így a nagy számok törvénye alapján egy-egy kivételes képességű játékos megszerzése továbbra is az igazán gazdag, eredményes, zseniális eredményekre képes egyesületek kiváltsága. Az viszont igaz, hogy az előbb is említett grund oly hatalmas még ma is a Corcovado-hegy tövében, hogy az avatatlan szem belekáprázik a flikflakozó játékosok látványába, és ez a természetes marketing hiteti el velem, veled, velünk, hogy arrafelé mindenki úgy focizik, de úgy... Csakhogy Brazíliában is igaz ugyanaz a tétel, amely miatt Magyarországon is sírnak a focifőnökök: aki nemcsak trükközni, hanem – hangsúlyozom: azon a szinten – futballozni is tud, azt, bizony, meg kell fizetni.

S ha már itt tartunk, s ha már légiósok.

Érdekes, de lengyel labdarúgót manapság nem látok a magyar mezőnyben, pedig abban inkább hiszek, hogy a tőlünk északabbra honos futballmentalitás és alapképzettség inkább a javára válna a labdarúgásunknak, s ha már ennyire spórolósra kell venni a figurát, arról a tájékról lenne érdemes idecsábítani néhány profit. A legjobbat persze az tenné a focinknak, ha a magyar srácok kapnának minél több lehetőséget a bizonyításra. Ennek apropóján irigykedve olvastam az elmúlt hetekben a vasárnapi Junior mellékletünkben megjelent elemzéseket, melyek szerint a szomszédos országokban mindenfajta ösztönzés, anyagi rásegítés (lásd az MLSZ fiatalszabálya) nélkül is hatékonyan működik a nemzeti labdarúgás erősítése. Szlovéniában 193.4, Horvátországban 142.9, Romániában 134, Ukrajnában 130.25, Ausztriában 120.2, Szlovákiában 115, Szerbiában 75.5 perc jutott átlagban a legutóbbi fordulóban a hazai gyerekeknek.

Magyarországon pedig...

Kelet-Közép-Európa leginkább irigyelhető futballfejlesztési projektjével büszkélkedhetünk ezen a 93 ezer négyzetkilométeren, azonban a 2017–2018-as évadban huszonkilenc forduló átlagában a magyar tehetségeknek mindösszesen 46.24 percük volt arra, hogy az élvonalbeli mérkőzéseken bizonyítsanak.

Ha hinni lehet a számoknak és a szemünknek, talán sohasem volt aktuálisabb a vágy, hogy legyünk végre újra futballmagyarok.

Magyar pályára magyar fiatalokat!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik