Futballbolhák – Vincze András publicisztikája

VINCZE ANDRÁSVINCZE ANDRÁS
Vágólapra másolva!
2021.02.16. 23:33

„Sporikáim, ma egyedül leszek a pályán, nincs partjelzőm, úgyhogy nincs lengetés sem, de akkor anyázás se legyen ám! Szóval, ha én befújom a lest, akkor az les! Nincs duma, nincs hőzöngés, mert – mondom még egyszer, sporikáim – egyedül leszek bíró a pályán!”

Hát így volt ez, ráadásul nem is olyan régen.

Az az egy szem játékvezető pedig a kezdőkörből is prímán levezette a meccset.

Igaz, hogy aztán hol volt les, hol nem volt les, de betyárbecsületből nem szólt senki egy rossz szót sem. Nekem valahol itt kezdődik a labdarúgás, és talán ezért is nézem megrettenve ezt a mai világot: kifut a két csapat, és kifut még szinte egy csapatra való játékvezető is, a fene sem tudja, melyik mit csinál éppen; kettő lesi a gólvonalat, a másik kettő lenget, egy a kispadoknál rendezkedik, s felkészülten vár, hátha megsérül az „igazi” bíró, aztán be kell menni, fújni tovább a sípot. Ez így összesen hat futballrendcsináló. Aztán újabban egy másik variációban vannak még azok a szakik, akik ülnek és néznek valami külvilágtól, fénytől elzárt szobában (ráadásul a meccs­helyszíntől félországnyi távolságban), merednek a monitorra, kikockáznak minden lépést, aztán rászólnak a spori fülére, hogy „Na, pajtikám, az nem volt gól, az nem volt tizenegyes, amaz nem volt kezezés, emez nem volt esés, nem volt bent, kint volt, fölé ment, mellé szállt...”

Egy ideig még hevesen vitatkoztam a néhány okoskodóval, de mára lehiggadtam, hogy csak a fotelszurkolóknak tetszhet ez a túlbiztosított rendszer, mármint hogy – mondjuk – egy gól és a középkezdésre mutató ítélet után mégis percekig áll a játék, mert valamit éppen beleVARtyogtak a bíró fülébe: „Várjál csak, Pistám, mi ezt most itt visszanézzük...” S milyen kínos, fura, szurkolásidegen szituáció ez a helyszínen, ahol a drukker már üvölt, ünnepel, lelkesedik, aztán mégis kénytelen visszaülni a helyére, mert a pályán a bíró már éppen a monitort vizslatja, a mikrofonba motyog, s ha végül mégis újra gólt ítél, a franc sem akar már megint nekikezdeni ugrálni, hejehujázni, hogy „Na, akkor most már tutira gól? Mert ha igen, akkor gól, góóól, góóóól!”

Néha arra gondolok, ha a magyar pályákon is bevezetik a videobírós rendszert (és nagyon fogadkoznak, hogy bevezetik), előbb-utóbb tán eljön a pillanat, amikor valamelyik lazább edző (Bognár Gyuriban még lenne is hozzá kurázsi) kivisz magával a pályára egy olyan baromi nagy, szinte karhosszúságú táblakörzőt meg azt a régi, két méter hosszú, fából készült T-vonalzót, egy matekkönyvet meg a labdarúgás szabályai gyűjteményt, és elkezdi méricskélni meg olvasni, hogy mindenki milliméter pontosan, szabályosan felsorakozott-e a szabad- vagy szögletrúgáshoz, s tényleg rendesen viselkedik-e mindenki, a labda is vigyázzba vágta-e magát, mert csakis akkor lehet belerúgni egy irtó nagyot.

Tényleg megőrült a világ. A focivilág pedig – sajnos... – egészen biztosan, úgyhogy annak a zilált hajú palinak nagyon is igaza volt, amikor az egykori Ferencvárosi Vasutas (a külvárosi pályabecézésben: Fervas) Könyves Kálmán körúti pályáján az egyik BLASZ-meccsen azt mondta: azért jön ki nézni a totyogósokat (értsd: öregfiúkat), mert a profi focisokkal az a baj, hogy a bőrükön már túl sok a bolha. Innen is csípik, onnan is csípik, aztán csak vakarózik tehetetlenül, míg itt, a „Fervason” még vagány és őszinte a játék.

Na ja, pontosan így is van.

Az okosok meggyőződéssel mondogatják, hogy ettől a fene nagy szabályosságtól lesz igazán igazságos a labdarúgás, de – mondom én – kell a francnak ez a kimértség, legyen (pontosabban maradjon) inkább kiszámíthatatlan a foci, mert éppen attól jó a játék. Aztán ezek az újítók mondják azt is, hogy bárcsak lett volna már 1986-ban VAR, mert akkor nincs a Maradona-féle kezezős csalógól sem az angolok ellen. Na de akkor – mondom megint én – a mai napig, még a futballista zseni halála után is milliószor emlegetett Maradona-mítosz sem lenne, csak ez a kialakulóban lévő se íze, se bűze játék, tök egyforma mozdulatokkal, az egyre merevebb szabályokkal és az egyre kimértebben mozgó, vonalasabbá váló labda rúgókkal (igen, így külön írva, mert a labdarúgó – értsd: Diego Maradona is – más kategória).

S ahogy az automatizálás felé halad az élsport is, nem lehet véletlen, hogy egyre fogynak a világfutball igazán jó fazonjai, nélkülük pedig mindinkább arctalanná, masszává válik a sportág is. A minap a vb-k kapcsán volt valami írásbeli merengésem, hogy hajrá, gyerünk, az Európa-bajnokság után szurkoljunk azért, hogy a válogatott kijusson Katarba is, és ebben a nagy felbuzdulásban odáig jutottam, hogy elgondolkodtam: vajon emlékszik-e még valaki Teófilo Cubillasra? Merthogy anno bizony még a perui labdarúgásért is képes volt a magyar gyerekember lelkesedni, éppen a cubillasi stílus miatt, ugyanis a perui Pelé valami káprázatosan tudott gólt lőni (nézzék meg a videomegosztó oldalon: a skótoknak jobb külsővel varrta be szabadrúgásból a jobb felsőbe). Ráadásul bennünk, magyarokban megvan az empatikus képesség, hogy a nagy tornákon tudunk szorítani a kicsik győzelméért, márpedig Peru nem volt nagyhatalom a világ futballjában, sem 1970-ben, sem 1978-ban – ám a középpályás harmadik, majd holtversenyben második lett a vb-n a góllövők között, utóbb csak a legendás, akkoriban agyonrajongott sztár, az argentin Mario Kempes előzte meg.

Egyéniség volt, és ez kellett a népnek!

Manapság fél évig „céronaldózunk”, aztán a másik hat hónapban „messizünk”, és ez így megy lassan tizenkét esztendeje, mintha megállt volna az az egészséges körforgás, ami mindig felszínre dobott stílusos labdarúgókat: csupán két sztár körül forog a világ már nagyon régen (lásd Malonyai Péter kollégám ezeken a hasábokon tegnap megjelent publicisztikáját). Szóval, talán ne akarjuk már olyan nagy lelkesedéssel ezt az agyonmarketingelt, uniformizált, szabályokba fullasztott focit és a bábúszerűen mozgó alakokat, a pályaszéli monitor előtt hajlongó játékvezetőt. A „nagy megújítási mozgalom” kapcsán az az érzés is befúrta magát a lelkembe, mintha mindig azok változtatnának és okoskodnak, egyszóval zajonganak a sportág reformjára hivatkozva, akik valójában nem érzik ezt a játékot. Ahogyan azt a „Fervas”-pályán is mondta a zilált hajú: a vérszívók. Ráadásul ezeknek a futballbolháknak van az az egyenszövegük is, hogy azért kell jóformán „tíznaponként” szabályt változtatni, s minél hatékonyabban egységesíteni, ellenőrizhetővé tenni a focit, mert már túl sok a pénz, egyszersmind nagy a tét, itt már nincs helye a tévedésnek, csak hajszálpontos ítéleteknek, máskülönben huss az eurómillióknak. Amúgy érdekes, de e nagy bummig, a kétezres évek elejéig jó, ha négyévente változott egy-egy füttyrendelet, sőt előfordult, hogy némely módosítást évtizeden át érleltek, éppen azért, nehogy végletes módon veszítsen az élvezeti értékéből a játék, s ne tűnjék el a váratlanság varázsa – úgyhogy a jövő generációjának meg is üzenhetjük: a sportszerűség, a nagy egyenlősdi garantálható, de ők soha többé nem is láthatnak már maradonai csibészeket a pályán! A pénz hatalmára hivatkozva az utóbbi években tökéletes hatékonysággal iparosították is a labdarúgást, futószalagra tették a gólt, a bedobást, a lest, a kezezést, a jobb és bal lábat, a játékvezetők sípját, így eljöhet a pillanat, amikor a termelési naplóban az a tétel is szerepel majd, hogy 2022-től a falusi bajnokikon sem lehet spiccel belerúgni a labdába. A pályaszéli jegenyefákra ugyanis egy-két vagy akár tíz éven belül aligha szerelnek fel VAR-kamerát, de ha már a kódexre való szabályt megalkották, előbb-utóbb lesz igény arra is, hogy valóban mindenütt szigorú, s mindenkinek egyforma focizás legyen ám, ugyanis már olvastam rendelkezést arról is: profiknak kötelező belsővel passzolni, lőni!

Jut is eszembe: manapság egyáltalán tudja még valaki, mikor és hogyan kell igazán jól spiccel megküldeni?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik