Fradista bordó bársonysapkában – újpesti cigarettatartóval

1905. június 2-án ünnepélyes eseményre gyülekeztek az Andrássy úti Klivényi étterem földszinti különtermében. Az MLSZ meghívta azokat a labdarúgókat, akik addig a magyar válogatottban szerepeltek, és – a szigetországból vett szokás szerint – becses emlékkel ajándékozta meg őket: egy-egy bordó bársonysapkával.

A sapkán elöl a szövetség arany monogramja és az az évszám volt feltüntetve, amikor a játékos először lépett pályára a nemzeti tizenegyben. Nevezett időpontig összesen 49-en érdemelték ki a sapkaviselés jogát. Az első világháború vérzivataros éveiben a szép szokás megszűnt Magyarországon, de a bordó bársonysapka emléke még évtizedekig tovább élt és a válogatottság jelképének számított.

Az Egyesült Királyság sportnyelve ugyanakkor a mai napig őrzi a bársonyból készült fejfedők emlékét: a labdarúgásban, a krikettben és a rögbiben is a cap („sapka”) szó jelenti a válogatottságot.

Tóth-Potya Istvánnak is jutott a bordó bársonysapkából – címeres mezben 1909-ben, még az NSC játékosaként esett át a tűzkeresztségen –, igaz, addigra a sapka erősen vesztett míves kidolgozásából. Legalábbis az övén már nincs nyoma az évszámnak és a szövetség monogramjának sem. „Nem tudok róla, hogy lett volna rajta bármilyen felirat, én csak a nélkül láttam mindig. Ráadásul ez a sapka nem bársonyból, hanem kordbársonyból készült” – árulta el nagyapja exkluzív fejfedője kapcsán ifjabb Tóth István.

Mint a bevezetőnkben jeleztük, Potya pályafutása a Ferencvárosban teljesedett ki, 1912 és 1926 között csaknem 400 díjmérkőzésen lépett pályára a zöld-fehéreknél, akikkel két bajnoki címet és két Magyar Kupát nyert. És ezekhez jöttek még az edzői sikerek: bajnoki és MK-aranyak, no, meg KK-győzelem 1928-ból.

Nem véletlen a Fradi Múzeum érdeklődése.

„Nagyapám élt-halt a Ferencvárosért, és a klub is rendkívül tisztelte őt. Évtizedek alatt számos díjat, kitüntetést kapott, és ezeket gondosan őrizte, sőt ereklyéi még a halála után sem kallódtak el. Egy részük már jó ideje az én birtokomban van, a lakásomban – mondta ifj. Tóth István. – A Fradi Múzeum munkatársai megnézték a relikviákat, és úgy ítélték meg, olyan értékesek és különlegesek, hogy érdemes ezekből egy kiállítást tető alá hozniuk. Olyan kiállítást szeretnének nyitni a nagyapámról, amilyen Albert Flóriánról is látható az Üllői úton.”

„A múzeum szerint nagyapa dokumentumainak levéltárban lenne a helyük, mert olyan iratok is vannak köztük, amilyenek nemigen forognak közkézen. A levéltárban pedig olyan körülmények között tudnák tárolni őket, hogy megmaradnának az utókor számára. Amúgy az én tulajdonomban lennének továbbra is, ezért az én engedélyem kellene hozzá, ha valaki kutatni szeretne belőlük. A trófeákat, kitüntetéseket ellenben – egy-két kivételtől eltekintve – csak a kiállítás számára adnám oda.”

S hogy a kedves olvasó milyen relikviákat láthat az unoka által lapunk rendelkezésére bocsátott fotókon?

Először is érméket, érmeket; mind közül az MLSZ által adományozott, névre szóló 1912–1913-as bajnoki aranyérem a legértékesebb.

Aztán a Ferencvárosi Torna Club örökös bajnoki címét tanúsító díszoklevelet 1925-ből.

Habár csupán két évet (1932–1934) töltött el a nagy rivális Újpestnél, maradandót alkotott Potya: 1933-ban bajnoki címet nyert – mindmáig ő az egyetlen tréner, aki bajnok tudott lenni a Fradival és az újpestiekkel is!

A lila-fehér játékosok hálásak is voltak neki, nikkelből készült cigarettatartóval lepték meg leköszönése évében.

Láthatjuk még a fotókon egyik edzői sípját, valamint a válogatottság jelképének számító bordó bársonysapkáját is.

Végezetül itt van két köszönőlevél.

Az egyik „Tekintetes Tóth István ur” részére az MLSZ-től, az 1914-es Budapest–Berlin városközi mérkőzés alkalmából, a másik pedig az FTC-től immár „Nagyságos Tóth István urnak”, 1926. április 5-ei keltezéssel.

A fotókat, amelyeket az Akadémiai Kiadó készített, hamarosan viszontláthatjuk a kiadónak az 1945 előtti magyar futballról szóló, később megjelenő könyveiben, amelyek a Kanári Könyvek nevű focis sorozatában látnak napvilágot.