MOLNÁR PÉTER (KultúrTapas) 2016.02.24 17:53 Frissítve: 2016.02.24 18:09

„Én már Perut majdnem úgy ismerem, mint Pestet”

Miközben lassan nincs olyan magyar klub, amely ne a törökországi Belekben készült volna az NB I tavaszi rajtjára, egykoron más úti célok kínálkoztak a hazai játékosok számára. A magyar labdarúgás ázsióját jelezte, hogy még a hanyatlást hozó '80-as évek elején is egymást érték a tornameghívások a szélrózsa minden irányából, leggyakrabban talán Spanyolországból. Persze a focisták még a nyári ibériai portyáknál is nagyobb becsben tartották a hosszú téli alapozásokat megtörő dél-amerikai zsíroskenyér-túrákat. Mészöly Kálmán legendássá vált mondása szerint, évekig nem volt szükségük téli kabátra. Nagy zakót meg általában odaát sem kaptak. A KultúrTapas spanyol magazin főszerkesztőjének írása.

Limai városkép a perui Nemzeti Stadionnal

 

„TERÍTSÜK SZÉT A FUTBALLTÉRKÉPET”

„Az Üllői úton manapság a legtöbbet emlegetett téma egy bizonyos brazil légitársaság által biztosítandó repülőjegyek sorsa. Mivel hogy a tervek szerint a Ferencvárosnak szerdán kellett volna elutaznia Dél-Amerikába.”

1981 januárját írtuk ekkor, a helyzet pedig korántsem volt megnyugtató Novák Dezső, a Fradi vezetőedzője számára. A Népsport egykori tudósításából kiderül, a Buenos Aires-i földet érésen kívül a csapatnál szinte semmilyen információval nem rendelkeztek a közelgő túráról, és bár az újságban Novák szakmai előnyökről és rangos ellenfelekről beszélt, Havasi Mihály technikai vezető bizonyára inkább a bevételek miatt aggódott elsősorban.

A nagy pesti klubok közül a Budapesti Honvéd ekkor már Argentínában, az Újpesti Dózsa pedig Kubában tartózkodott, de a Vasast is várták Görögországba (csak a rend kedvéért jegyezzük meg, a körülményeket tekintve talán az MTK-VM járt a legrosszabbul egy moszkvai kirándulással). Visszatérve a Ferencvárosra, az utazás előtt a csapat vezetőedzőjét Nyilasi és Murai hiánya sem aggasztotta különösebben, akik ebben az időben a magyar válogatottal készültek, és szintén elmenekülhettek a hazai télből – ki nem találnák – éppen Argentínába.

Latin-Amerika futballmegszállása mégsem volt rendkívüli esemény a '80-as évek elején, hiszen ekkor a magyar labdarúgás már közel fél évszázada erősítette jó hírnevét az Atlanti-óceán túloldalán. Bár nem az első alkalom volt, a leghangosabb sikert minden bizonnyal a Ferencváros 1929-es nyári szereplése hozta, amikor a későbbi világbajnok Uruguay ellen 3:2-re diadalmaskodtak a zöld-fehérek.

A Magyar Labdarúgó-szövetség évkönyve mégis a dolgok elevenére tapintott, amikor azt írta: „A nyári és téli túrák mérlege passzív maradt. Éhbérért nem szabad többé klubjainknak portyákat vállalniok.” (A magyar labdarúgás 60 éve, 1958.)

A háborút követően aztán nemcsak a magyar klubok vezetői, hanem az MLSZ irányítói is megfogadták a nagy elődök intelmét. Az anekdotáknak köszönhetően mára jól ismert, a klubvezetők a kor viszonyainak megfelelően alaposan kihasználták a magyar futball jó hírét tengeren innen és túl annak érdekében, hogy a portyák megfelelő haszonnal záródjanak.

A játékosoknak közben a szerény napidíj mellé méltányos keresetkiegészítést jelentett a csempészet. Fister Ferenc, a Vasas kiválóságának elbeszélése szerint a legendás chilei Hexagonal-tornán például csupán 50 dollárért játszottak az angyalföldiek, miközben 60 ezret hoztak a konyhára.

CHILE ÉS MEGINT CHILE

Mindennek a zálogát a teljesítmény jelentette, de nem pont abban az értelemben, ahogyan manapság gondolnánk. Akkoriban a zsíroskenyér-túrák egyik íratlan szabályának számított, hogy a vendéglátók kizárólag a győztes csapatokat marasztalták, és a tornameghívásoknál is elsősorban a közelmúlt tapasztalatai számítottak a dél-amerikai menedzserek szemében.

Mindezt Fister Ferencék a saját bőrükön érezhették 1967 februárjában, hiszen a fent említett Hexagonal-torna legendáriumát az is erősíti, hogy a Vasast egyszerűen nem akarták hazaengedni a vendéglátók.

„Hiába könyörögtünk és veszekedtünk, nem találtunk meghallgatásra – jelentette Rózner Győző, a Vasas történetének talán legsikeresebb szakosztályvezetője Chiléből. – Két okkal utasították el megismételt kérésünket. Az egyik: első az anyagi érdekeltség. (...) A második ok: változatlanul a Vasast tartják a torna első számú győztesének, és ha a csapatunk az eredeti tervek szerint, tehát most kedden játszott volnak (sic), esetleg már a döntő előtt eldőlt volna az első hely kérdése. Így inkább a Santost játszatták egymás után háromszor...”

Azt a Santost, amely Pelé góljával és gólpasszával már 2:0-ra vezetett az angyalföldiek elleni mérkőzésen, a vége Korsós duplájával mégis döntetlen lett. A 85 ezres közönség a tabella élére álló magyaroknak tapsolt (El Diario), miközben a csapat valójában csak beugróként szerepelt a tornán, afféle tölteléknek lett meghívva Helenio Herrera Internazionaléja helyett.

Mészöly Kálmán szerint a lehetőséget az olaszok technikai igazgatójának, Solti Dezsőnek, valamint Östreicher Emil és Illovszky Rudolf régi barátságának köszönhették (A Szőke Szikla életregénye, 2014.) Ha pedig már ott voltak, alaposan letették a névjegyüket.

A Szőke Szikla egyébként ekkorra már régi ismerősnek számított Chilében. Elválaszthatatlan barátjával, Farkas Jánossal ugyanis az 1962-es világbajnokságot megelőző portyán, 1961-ben éppen a hazaiak ellen mutatkozhattak be a magyar válogatottban (az 5:1-es zakó után egy gól nélküli meccsen). Ma már tudjuk, a Hexagonal végül a világbajnokságnál is nagyobb sikert hozott Mészölynek és társainak, nem beszélve a játékosok anekdotáiban azóta is meg-megelevenedő kalandokról:

„Meglepetésben sincs hiány, egyre több levelet kapunk »Chilei Vasas Klub« fejléccel és bélyegzővel (…) Egyébként bármily furcsának is hangzik, szerelésgondjaink vannak! A Peñarol-mérkőzés után például Molnárról, Farkasról és Korsósról egyszerűen letépték a mezt az ellenfél játékosai. Pedig Csordás már a taktikai értekezlet anyagába is beveszi; hogyan kell a mérkőzés után az öltözőbe beszaladni (...) Mindenki, aki hozzánk jön, és azok is, akiket mi keresünk fel, jelvényt és zászlót követelnek…” – panaszolta Rózner a Népsportnak Santiagóból.

Bár az 1967. február 28-án tornagyőzelmet arató, többek közt a Santost, a Colo-Colót és a Peñarolt is megelőző Vasas általános közönségsikert aratott, a figyelem középpontjában érthető módon a gólkirály, Farkas Jancsi állt. Nincs olyan visszaemlékezés, amely ne tenne említést a roma középcsatárnak egymás után kínált mesés ajánlatokról, vagy éppen a Santiago de Chilében díjtalanul megtett taxiutakról. Mészöly Kálmán tanúsága szerint a bohém természetű klasszis egy alkalommal még azt a kérdést is nekiszegezte a menedzsereknek: lehet-e Dél-Amerikában paprikás csirkét enni?

Érthető, ha a megállapodás így végül kútba esett, a küldöttséget vezető Rózner Győző pedig joggal dörzsölhette a tenyerét. A korabeli utazások állandó veszélyforrásának számító disszidálás – Varga Zoltán éppen másfél évvel később, a mexikói olimpia alatt intett búcsút az országnak – a chileiek nagy bánatára elmaradt, a Vasas pedig jelentős valutabevételre tett szert. Nem csoda, hogy az angyalföldiek egy évvel később örömmel tértek vissza az addigra nyolc csapatosra duzzadt Octogonal-tornára. Berendy Pál csapatkapitánynak azonban ekkor már nem kellett megküzdenie a győztesnek járó, közel 50 kg súlyú bronz lovasszobor magasba emelésével.

„DON'T CRY FOR ME, ARGENTINA”

Az Octogonal-torna fiaskója után az angyalföldi klub rögtön az argentínai Mar del Platában javított a zsíroskenyér-túra mérlegén. Hegyi Ivánt parafrazeálva nyugodtan mondhatjuk, a gauchókban ekkor még elevenen élt a kiváló magyar csatárok emléke a '67 decemberében lejátszott Boca Juniors–Magyar válogatott (3:3) mérkőzés következtében. Az embernek olybá tűnik, Mészöly Kálmán cseppet sem túlzott szállóigévé nemesedő mondásával: a magyar labdarúgás legjobbjainak tényleg nem volt szükségük téli kabátra ezekben az időkben.

Az akkoriban jellemzően alapozásnak hívott időszakban többet voltak Dél-Amerikában, mint itthon. Két évvel később, 1970-ben éppenséggel Fradi–Dózsa mérkőzést is rendezhettek volna a tengerentúlon, hiszen a ferencvárosiak és az újpestiek Peruban, Kolumbiában, Brazíliában és Uruguayban játszották sorra a mérkőzéseket. Ráadásul a magyar csapatok szinte egymásnak adták a kilincset, a fárasztó túra után pedig egyszerre (!) és hasonlóan elgyötörten érkeztek meg Ferihegyre:

„Ilyen a mi szerencsénk! A dél-amerikai konyhaművészet összes szörnyűségeit hősiesen végigkóstoltuk, de nem rontottuk el a gyomrunkat. Aztán Párizsban megtörtént a baj” – panaszolta Bene Ferenc Lakat T. Károly reptéri tudósításában, míg Fazekas László megjegyezte: „(A tájak) nagyon szépek, de én már Perut majdnem úgy ismerem, mint Budapestet.”

Ami a fradistákat illeti, őket a túrát követően pontosan egy évtizeden át nem fenyegették „a dél-amerikai konyhaművészet szörnyűségei”, hiszen a klub legközelebb 1980-ban térhetett vissza Latin-Amerikába. A hat kölcsönjátékossal megerősített csapat ligaválogatott néven először Bogotában szerepelt, majd következhetett a portya csúcspontját jelentő Mar del Plata-i Arany-kupa az argentin Independiente, Boca Juniors, Racing Club és River Plate ellen.

(Csendben jegyezzük meg, a névválasztással a szervezők a meghívott sztárcsapatok mellett a képzavarokkal sem fukarkodtak az Ezüst-folyó tengerpartjáról elnevezett városban…)

A tornán elért második helyezés, de talán elsősorban a mutatott játék végül újabb barátságos mérkőzéseket hozott a csapatnak, akik a legendás argentin kapitány, César Luis Menotti meghívására Buenos Airesben is felléphettek – többek között az ifjú Maradona ellen.

Hargitay Károly beszámolója szerint a fiatal csillag ekkor még rendkívül szerényen nyilatkozott a már visszavonult Pelével kapcsolatban: „Pelé a csúcs, Pelé csak egy van, Pelé utolérhetetlen (…) Még messze vagyok attól, hogy a legnagyobbak között emlegessenek. Ehhez sok idő kell, sok lemondás, rengeteg átdolgozott nap.” Ma már tudjuk, később nagyot fordul majd vele a világ.

ZSUGORODÓ FUTBALLTÉRKÉP

Az Argentinos Juniors–Magyar ligaválogatott mérkőzésen a Népsport korabeli tudósítása szerint Diego Armando Maradona életében először hibázott tizenegyest (Kakas László volt, aki hárított), ám a Buenos Aires-i mérkőzésekről azért ennél tanulságosabb gondolatok is születtek: „Milyen jó, hogy a derék Menotti kapitány csak a Coppa (sic) de Oron látta a mieinket játszani, s nem később, mert ebben az esetben alighanem visszavonja a korábbi meghívást. (…) A mi futballistáink, ha nagyon megszívják magukat (…) akkor még a legjobbakat is megszorongatják, ám ha úgy érzik, van már egy-két jobb eredmény a hátuk mögött, rögvest kiengednek... Már nem tépik magukat, nem küzdve játszanak, hanem csak játszadozni próbálnak.”

A fenti sorok olvasása közben az embernek olyan érzése támad, mintha a végül 40 naposra nyúló dél-amerikai túra azóta sem ért volna véget. Az elmúlt 35 évben bizony túl gyakran ütötte fel a fejét a fenti gondolat. A magyar szurkoló szinte minden nagyobb futballkudarcban az akarat hiányát vélte felfedezni, és a megalkuvás nélküli küzdelmet kereste mindhiába.

Közben pedig a futballtérkép egyre csak zsugorodott körülöttünk, és úgy tűnik, a legendás dél-amerikai zsíroskenyér-túrák emléke a futballunkkal együtt halványult el immár véglegesen. Németh Gyula, a Népsport egykori rovatvezetőjének nostredamusi szavaival zárjuk az anekdotázást:

„A külföldi utak tehát szakmailag nagy értékűek lehetnek, s ráadásul gazdag élményekkel, a sportág egésze szempontjából is anyagi előnyökkel járnak. És ez is jó dolog. Az viszont már nem, hogy néhány magyar csapat sorozatos balsikereivel, nagyarányú vereségeivel ártott önmagának, s még inkább labdarúgásunk tekintélyének. Attól tartunk, hogy az ilyen eredmények után tovább csökken a magyar csapatok ázsiója, elmaradnak a meghívások, s csapatainkat a menedzserek elintézik egy kézlegyintéssel. Örülünk annak, hogy a hazaérkezett csapatok szakvezetői önkritikusan nyilatkoztak. Ez azt jelenti: rádöbbentek arra, hogy még mindig milyen jelentős a lemaradásunk.” (1977)

Sajnos a lemaradásunk azóta is csak nő.

(A kutatásban nyújtott segítségért köszönettel tartozom Tobak Csabának és a Fradi Múzeum munkatársainak.)

A Nemzeti Sport digitális formában - az e-újságért kattintson ide!

2018.02.20 22:08:10

Labdarúgó NB I THURY GÁBOR

ALAPVONAL. Azért pedig ne kelljen már elnézést kérni – pontosabban a tényektől elvonatkoztatni –, ha egyes történések kapcsán bele-belebotlunk a honi futball történetének legsötétebb fejezeteibe, s ennek kapcsán megírjuk valakiről az igazat.

2018.02.20 17:55:09

Labdarúgó NB I nemzetisport.hu

A Debrecen otthon kapott ki, s került nehéz helyzetbe • Az Újpest és a Paks meccse elmaradt.

2018.02.19 23:18:11

Labdarúgó NB I P. K.

NB I-ES TAVASZVÁRÓ I. Ez az igazi Haladás? 11 mérkőzés óta veretlen a Hipp-csapat.

2018.02.18 23:16:53

Labdarúgó NB I DLUSZTUS IMRE

ALAPVONAL. A grund attól attól volt igazán hatékony, hogy az önfeledten, szeretetből játszó, így speciális játékintelligenciát és kiváló erőnlétet szerző gyerekek mellett, mögött állt egy mester, egy édesapa, aki tudott futballozni, netán maga is edző volt.

2018.02.17 12:51:38

Labdarúgó NB I nemzetisport.hu

A zöld-fehérek hazai pályán már három góllal vezettek a Domzale ellen, de a végén kétszer is betaláltak a szlovénok.