Ha annyi szurkoló szorulna ki "csak" az élvonalbeli klubok felénél a stadionokból, ahányan szombat este az Oláh Gábor utcai aréna főbejáratánál toporogtak, a fentebbi megállapítás - talán - újfent megállná a helyét.

Ehhez képest ugyebár a többségében romos, töredezett betondarabok által csipkézett lelátók látványa állaguk minőségénél is lehangolóbb - üresek, vagy legalábbis a kapacitás valós mennyiségét illetően alig kihasználtak. Ez a honi futballvalóság.

Amiből Debrecen némiképp kilóg, noha a stadiont meglátva ugyebár egy éve a Belgiumból érkezett kupaellenfél, az FC Bruges játékosai csak mosolyogtak. Nem, ezúttal csupán a nézettségi adatokra szorítkoznánk, ha pozitívumokat akarunk említeni, az aréna ugyanis ezúttal is megtelt, megannyi "Sándort" és "Böőrt" elnyelve.

Akik a 6. percben azzal szembesülhettek, hogy a ligautolsó, az első osztálytól - a feltételeket tekintve már rég - búcsúzó Békéscsaba kis híján vezetést szerzett a meglehetősen komótosan kezdő listavezető otthonában. Amely majd 20 percig nem tűnt igazán hajlandónak arra, ami pedig alapvetően feladata: a futballra. Amit fordíthatunk akár úgy is, markáns különbség addig nem mutatkozott az első és a sereghajtó által mutatott produkció között, noha a labdabirtoklás terén az előbbi fölénye megkérdőjelezhetetlen volt. Ahogy az is, hogy a lassan utazósebességre kapcsoló házigazda előbb-utóbb megtöri a - kispadon mindössze két mezőnyjátékost és egy kapust felvonultatni képes - lilák ellenállását.

A félidő végén aztán azt regisztrálhattuk: tucatnyi perc is elegendőnek bizonyult a jövő hétre tervezett ünnepség (amennyiben a Pécset is legyőzné a DVSC, behozhatatlan előnyre tenne szert riválisaival szemben az utolsó fordulóra) megalapozásához. Igor Bogdanovics szerencsés, Sándor Tamás mutatós és Éger László büntetőből szerzett góljának köszönhetően már a szünet előtt hullámzásba kezdett a publikum, miközben a jobb emlékezetűek a két leülés közt azon morfondíroztak, beállítja-e Supka Attila csapata az elsőligás, egymeccses, abszolút debreceni gólcsúcsot. Az 1997-98-as idényben a mostani pályaedző, Herczeg András irányította gárda nyolc gólig meg sem állt - a szenvedő fél a Békéscsaba volt…

A 54. percre mindazonáltal már a felénél járt a remélt "termésnek" a Loki, Sándor Tamás ugyanis másodszor is bevette Zankarlo Simunic kapuját. Kétszázadik meccs, két gól az irányítótól: ha a debreceni kapitány 400. találkozóját játszotta volna az élvonalban, végig meg sem áll? Ki tudja… Ami tény: a közönségkedvencet kisvártatva lehívta a pályára Supka Attila - kétperces éljenzés következett -, nem sokkal később azonban már nem "látványcserét" hajtott végre a vezetőedző, Böőr Zoltán ugyanis hordágyon hagyta el a pályát. A 70. percre a vendégek megbízott edzője, a beugró szerepét az idény során sokadszor elvállaló Jakab Péter is kétszer váltott. Igaz, e téren az ő lehetőségei ezzel nagyjából ki is merültek. Akárcsak játékosai, a második félidő derekától ugyanis olybá tűnt, mintha a házigazda legalábbis emberelőnyben futballozna. A futószalagon érkező ziccerek azonban egytől egyig kimaradtak, Kerekes Zsombor csak ebben a játékrészben mesternégyest hozhatott volna össze. Ami neki egyszer sem sikerült, az összejött az est legszebb gólját szerző Szatmári Csabának, illetve Hegedűs Gyulának. Ez utóbbi találatnak hazai aspektusból apró szépséghibája csupán annyi volt, hogy a DVSC-bekk a saját kapujába csúsztatta a labdát.

"Belefér" - sóhajtották két fejcsóválás között a drukkerek, és ezzel a véleménnyel balgaság lett volna vitába szállni. Valóban belefért. Bőven…