Tökéletes akart lenni – Bálint Mátyás jegyzete

BÁLINT MÁTYÁSBÁLINT MÁTYÁS
Vágólapra másolva!
2018.03.22. 23:49

Egyébként mindig is úgy kézilabdázott, ahogyan senki más, de ezt aligha ebből a mondatból tudta meg bárki. Elvégre mindannyiunknak megvannak a vele kapcsolatos emlékei: egy hanyag, csuklóval eltekert cunder, egy „errenézős-arradobós” gólpassz, egy indulócsel, amelytől az is beesett a fotel alá, aki tévén nézte, nemhogy aki elszenvedte, vagy valami védhetetlen, ütemtelen bomba derékmagasságból. Másoknak esetleg az ugrik be, ahogyan kiesett a kezéből az az izé, amikor végül a magyar csapat nem nyerte meg azt a micsodát ott akárhol, vagy épp valami kihagyott hetes, amelyik után homlokráncolva fut vissza.

Ez az egész azonban, a válogatottban eltöltött tizenöt év, a sikerek, az emlékek, az utánozhatatlan mozdulatok – mindez nála nem egyszerűen oka annak, hogy a sportág ikonja lehetett. Sokkal inkább a következménye annak, hogy az akart lenni. Neki mindig győznie kellett. Görbicz Anitának mindig tökéletesnek kellett lennie.

Mindig.

„Figyelj már, miért tettétek be rólam azt a képet? Borzalmasan nézek ki rajta” – jegyezte meg valamelyik világversenyen, amikor egy vereséget a csalódott és végletekig elgyötört arcával illusztráltunk a címlapon. Aztán megbeszéltük, hogy attól ő még nem lesz A Kevésbé Tökéletes Görbicz Anita, ha kiderül, hogy megviseli a kudarc, mint bárkit. Sőt.

„Amúgy biztos jó lesz ez? Nem gáz, ha így látnak az emberek?” – kérdezte egy Európa-bajnokság előtt őszinte aggodalommal, amikor eltörte a kezét, és egy fotós kollégával meglátogattuk a kórházban. Aztán megbeszéltük, hogy attól ő még nem lesz A Kevésbé Tökéletes Görbicz Anita, ha kiderül, az ő keze meg a fekete pizsamája is ugyanúgy foltos a Betadine-tól, mint bárkié. Sőt.

„Persze hogy törtem be kiskoromban ablakot focilabdával. De hallod, ezt le ne írd, hát gyerekek is olvassák!” – figyelmeztetett valami interjúnál a győri csarnok konditermének zsámolyán üldögélve, aztán megbeszéltük, hogy attól ő még nem lesz A Kevésbé Tökéletes Görbicz Anita, hogy akadtak gyerekkori csínytevései, mint bárkinek. Sőt.

De akkor is tökéletes akart lenni a következő alkalommal is, bármiről is volt szó, majd némi bosszankodás árán belátta, hogy ez még számára sem mindig lehetséges.

És aztán legközelebb újra megpróbálta.

És Görbicz Anita ez volt a magyar női kézilabda-válogatottnak, és emiatt fog rettenetesen hiányozni.

Nem önmagukban a cunderei meg a gólpasszai nélkül leszünk meg nehezen, nem a győzelmeket meg az érmeket jelentette a létezése. Nem a felszínt, hanem éppen a mélységet. Azt, hogy ő volt az, aki sohasem érte be a maximumnál kevesebbel, és elvárta ugyanezt mindenki mástól is. Egyszerre volt a válogatott lelke, lényege és lelkiismerete, akiről tudhattad, hogy amíg csak a pályán van, tökéletes akar lenni, mert nem ismer más utat. És amikor ez már nem sikerült, előbb a csapatnak, aztán olykor neki magának sem, akkor bosszankodott egy sort, aztán újra megpróbálta.

De most már nélküle kell megpróbálni.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik