Tetkók, extrém tervek, érző lélek – ilyen a Veszprém nagyszerű beállója

Vágólapra másolva!
2017.12.15. 13:50
null
Andreas Nilsson (Fotó: Földi Imre)
Lázadó tinédzserből különc felnőtté vált a kézilabdázó Andreas Nilsson, aki fiatalkori kicsapongásai miatt számos álmatlan éjszakát okozott édesanyjának. Azóta sok minden megváltozott, az adrenalinra viszont továbbra is szüksége van, így kisgyerekes apukaként sem mond le régóta dédelgetett vágyáról, és bízik benne, hogy a nyáron végre közelről is megcsodálhatja a nagy fehér cápát.

– Milyen gyakran motorozik?
– Amikor csak tehetem. Kellenek az adrenalinfröccsök, imádom az indításkor hallható jellegzetes berregő hangot, de őszintén bevallom, nem szoktam száguldozni. Számomra nem a sebesség a lényeg, hanem a motorozás, a szabadság érzése.

– Ha már az adrenalint említette... A mai napig tervezi, hogy egyszer közelről megnéz egy nagy fehér cápát?
– Persze! Ez a legnagyobb vágyam, első helyen áll a kívánságlistámon. Jobban mondva az egyetlen tétel, amely még szerepel rajta. Szerencsére a párom is kapható rá, úgyhogy, ha minden jól alakul, a következő nyáron egy masszív ketrecben leengednek minket a víz alá, és végre közelről is láthatok néhány nagy ragadozót. Már régóta vágyom erre.

– Csakhogy időközben apa lett, immár egy kisgyerek várja otthon.
– A ketrec elég biztonságos, csak néha hallani egy-egy csúnyább balesetről.

NYUGODT ROCKER
A rockzenét imádja, a tombolás viszont távol áll a Veszprém 27 esztendős beállósától.
„Mindig szerettem a rockzenét, de nem a heavy metalt, inkább a klasszikus rockot. Szerencsére elég sok koncertre eljutottam, többek között a Metallicára is, de legtöbbször a kedvenc együttesemet, a dán Volbeatet láttam. A koncertre viszont a zene miatt megyek, úgyhogy nem jellemző, hogy az első sorokban rázzam a fejem, és taszigáljam a többieket. Sokkal jobban szeretem, amikor ülök, és átadom magam a zenének.”

– Mindig jellemző volt önre ez a tömegből kitűnő, extrém beállítottság?
– Az biztos, hogy világéletemben hiperaktív voltam, a tinédzserkor pedig magával hozta a többit. Lázadónak számítottam a családban, valaminek mindig történnie kellett. Tízéves korom óta hosszú a hajam, az első tetoválásomat tizennégy éves koromban csináltattam, szegény édesanyám akkoriban nagyon nehéz időszakon ment keresztül. De ősz hajszálai többségét tizenhat esztendős koromban szereztem neki, akkoriban fedeztem fel az alkoholt, és rászoktam a nikotinra.

– A mai napig dohányzik?
– Oh, sosem dohányoztam. De Svédországban kapni egyfajta finom szemcsés, sötét port, amelyet az íny alá kell tenni. Olyan, mint a cigaretta, csak ötször annyi nikotint tartalmaz. Az italozást már kinőttem, de ezt a mai napig kedvelem.

– A tanórákon is lázadt?
– Ahhoz be kellett volna mennem az iskolába. A gimnázium első éveiben viszont a lógásra is rákaptam, így a tanóra helyett inkább a barátaimmal ültünk be valahova. Otthon szép kis viták pattantak ki ebből. Másfelől viszont sosem zavartam a tanárt, sosem kellett fegyelmezni, és a társaimat is hagytam tanulni.

– Mikor lett vége a lázadásnak?
– Egyfelől kicsit benőtt a fejem lágya, a gimi utolsó évében összekaptam magam, jó jegyeket szereztem. Másrészt anyukám is egyre inkább elfogadta a személyiségemet, belátta, hogy sosem leszek az a jól fésült, öltöny-nyakkendős típus. Apuval kevesebbet csatáztam, mert fiatalon ő is különc volt. Próbált úgy tenni, mintha zavarnák a hülyeségeim, de jobban tolerálta a balhéimat.

– A kézilabdás karrierje sosem került veszélybe a fiatalkori kilengései miatt?
– Nem, mert mindig a sport állt az első helyen. Inkább az iskola csúszott a másodikról a harmadikra. Gyerekkoromtól kezdve tehetségesnek tartottak, és amennyire tudtak, az első klubomban, a Trelleborgban is vigyáztak rám. Tizenöt évesen kerültem az első csapat öltözőjébe, értelemszerűen a huszonnyolc-harminc éves játékosokkal nem mehettem bulizni, be sem engedtek volna a szórakozóhelyre. Ezzel együtt befogadtak, de abban a közegben tudtam, hol a helyem. Inkább csak csöndben nyomkodtam a telefonomat a sarokban.

– Nem zavarja, ha az utcán megbámulják az emberek?
– Svédországban nem számítok különc figurának. Ott a férfiak többségének hosszú a haja, szakadt a farmerja, és van tetoválása. Otthon inkább arra néznek furcsán, akinek semmilyen testfestése sincs. Magyarországon jobban kilógok a sorból, de nem izgat, ha a stílusom miatt esetleg megbámulnak. Úgy öltözködöm, ahogy nekem tetszik, a lényeg, hogy jól érezzem magam a bőrömben.

– És jól érzi?
– Őszintén mondom, hogy nincs miért panaszkodnom. Európa egyik legerősebb csapatában játszom, és októberben megszületett a kisfiam. Olyan, mintha manapság ciki lenne boldognak lenni, de én nyugodtan kijelentem, hogy az vagyok.

– A téli pihenő után pedig még boldogabb lehet...
– Igen, akkor végre a barátnőm, Ebba és a kisfiam, Linus is Veszprémbe költözik. Sajnos most még csak telefonon, illetve az interneten keresztül tudunk beszélni a párommal, és a gyerekemet is csak a kamerán keresztül láthatom. De amikor a közelmúltban hazautaztam néhány napra, a világ legboldogabb emberének éreztem magam. Akkor rájöttem, hogy a családomtól távol már sosem lesz teljes az idill, ezért is örülök, hogy hamarosan együtt leszünk.

– Párjával, a magasugró olimpikon Ebba Jungmarkkal mikor találkoztak először?
– A kétezertizenkettes londoni olimpián, de csak másfél évvel később kezdtünk el találkozgatni. Eleinte amolyan se vele, se nélküle kapcsolatban voltunk, mindkettőnknek megvolt a saját élete, én Hamburgban játszottam, ő Svédországban sportolt. Többször szakítottunk, egy-két éves szüneteket tartottunk, de sosem engedtük el egymást teljesen. Ezt végül tavaly megelégeltük, és azt mondtuk, tegyünk meg mindent azért, hogy működjön a kapcsolatunk. Azóta megszületett a kisfiunk, úgyhogy mondhatjuk, hogy happy end-del végződött a történet.

– Melyikük választotta a Linus nevet?
– Több néven is gondolkodtunk, ez pedig mindkettőnk listáján szerepelt. Miután megszületett, láttuk, hogy tipikus Linus kinézete van, úgyhogy e mellett döntöttünk.

– Mikorra tervezik az esküvőt?

ISKOLAPAD HELYETT KONYHA
Az ellenfél kapuja mellett a konyhában is feltalálja magát a svéd óriás.
„A gimnázium befejezése után a lehető legegyszerűbb diplomát akartam megszerezni, ezért három évig szakácsnak tanultam. Több időt töltöttünk a konyhában, mint az iskolapadban, úgyhogy tényleg nem kellett sokat tanulni, és egyébként sem hátrány, ha a férfi legalább egy-két ételt el tud készíteni. Mondjuk sosem vittem túlzásba, nagyon unalmas egyedül tenni-venni a konyhában. Egyébként a párom is jól főz, úgyhogy boldog gyerekkor előtt áll a kisfiam.”

– Még nem tudom. Egy nap szeretnék megnősülni, Ebba is szeretne férjes asszonnyá válni, de egyelőre a gyerek a legfontosabb, neki szeretnénk mindent megadni. Talán néhány év múlva a lagzira is sor kerülhet. Feltéve, hogy elfogadja tőlem a gyűrűt.

– Várja már az első hármasban töltött karácsonyt?
– Persze! Mindkettőnk családjánál egy napot töltünk majd, mert a két família ötszáz kilométerre lakik egymástól. Hozzánk nagyjából tizenöt-húsz családtag jön át karácsonykor, ilyenkor úgy tizenöt-húsz fogás kerül asztalra. Ebédre hidegtál, vacsorára a meleg ételek, a kettő között pedig kávézgatunk, forralt bort iszunk a családdal. Aztán vacsora után megérkezik a Mikulás az ajándékokkal.

– Ön kért valamit?
– Ugyan! Októberben megkaptam a legszebb ajándékot.


Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik