Női kézi: a Fradi tehetsége hamarosan elkezdheti a futóedzéseket

A korosztályos válogatott irányító porcsérülést szenvedett térdében, ezért kellett kés alá feküdnie. A koronavírus-járvány miatti biztonsági intézkedések megnehezítik a rehabilitációját, ám a fiatal játékos szorgalmasan készül.

„Az eleje volt a legnehezebb, amikor elkezdhettem végre a rehabilitációt, az mentálisan alaposan próbára tett – idézi a fradi.hu Tóth Nikolettet. – Előtte egy hónapon át otthon feküdtem, nem csináltam, nem csinálhattam semmit, szinte csak ettem és ezt meg is éreztem, az izmaim elsorvadtak. Szóval ezek után brutális volt elkezdeni a munkát, de szépen lassan visszaerősödött a testem, és most már azért szívesebben nézek tükörbe…”

„Eléggé unalmas, hogy mindent otthon kell csinálnom, de a munka így sem állt meg. Néhány szükséges eszközt, például bosut, hengert, kisebb súlyokat, step padot hazahoztam, hogy az előírt gyakorlatokat tudjam végezni. Hetente kétszer Dorka [a gyógytornász, Vajay-Gazsó Dorottya] online segíti az edzésemet, ilyenkor nézi és rögtön javítja is, ha valamit nem jól csinálok. A csapatnak előírt, felsőtestet erősítő kondit meg tudom csinálni én is, illetve már néhány lábgyakorlatra is alkalmas vagyok, de nekem inkább Dorka írja elő a feladatokat. Eddig a többieknek kiadott futást mindig kerékpározással helyettesítettem, lassacskán azonban én is elkezdhettem az óvatos futásokat. Három hete voltam egy felmérésen, akkor még nem volt kellően jó a lábam, mert az izom nem volt egyensúlyban, most viszont már könnyű kocogással tízperces etapokat fájdalom nélkül tudok megtenni.”

Tóth Nikolett a mostani idényben nyolc NB I-es bajnoki meccsen kapott lehetőséget Elek Gábortól, összesen tizenkét gólt dobott. Korábban a Fradi trénere és a válogatott korábbi szövetségi kapitánya, Kim Rasmussen is szép karriert jósolt az ifjú tehetségnek.

„Valóban több szabadidőm volt, egy-egy este tovább maradhattam a szokásosnál a barátaimmal, de elég is volt már, szívesebben lennék újra a pályán. Rossz volt kívülről nézni a meccseket, átéreztem a többiek helyzetét, és a lelátón is izgultam, gondolkodtam, hogy mit hogyan csinálnék. Nagyon hiányzik már a kézilabda, igaz, amiatt, hogy most mások sem foghatnak labdát, olyan, mintha időt nyertem volna. Apukámmal óvatosan szoktunk néha dobálni, van itthon egy labdám, de ez azért más. Egyelőre a felépülésemre koncentrálok, és most már végre türelmes is vagyok. Nem könnyű, de muszáj, mert nem akarok többet sérült lenni, úgyhogy nagyon kidolgozzuk ezt a rehabot, és minden úgy csinálok, ahogy azt a szakemberek kérik tőlem.”