Nesze neked, komfortzóna! – a mosolygós Máthé Dominik budapesti Eb-éremről álmodik

– Emlékszik még arra a fotóra, amelyet gyerekkori példaképévével, a már visszavonult világklasszis jobbátlövővel, Nagy Lászlóval készített a két évvel ezelőtti világbajnokságon?
– Hogyne! Ebéd közben Laci odaszólt, hogy gyere, Domi, csináljunk közös képet. Szinte sokkolt a kérés, sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd velem akar fotózkodni. Nagyon jólesett, hogy később a közösségi oldalára is kitette azzal a szöveggel, hogy múlt, jelen, jövő. Azóta szinte barátok vagyunk, pedig eleinte meg voltam szeppenve, sokszor azt sem tudtam, hogyan köszönjek, mit mondjak neki.

– Melyiket tudja felidézni a svédeknek lőtt hat góljából, három gólpasszából?
– Mindegyiket, az első válogatott tétmérkőzését az ember sohasem felejti el. Sőt, az egész nap előttem van. Furcsa, hiszen Iman Dzsamali volt a szobatársam azon a vébén, aki a Svédország elleni csoportmeccset megelőzően megsérült, ezért neveztek be engem is. Délután szokás szerint pihentem, aludtam, nekem ez amolyan rutin, s addig a pillanatig nem is tudtam, hogy pályára lépek, amíg Csoknyai István be nem küldött hétméterest lőni. Csak ültem a kispadon, s egyszer csak azt az utasítást kaptam, hogy vegyem le a melegítőfelsőmet, mert a következő büntetőt én végzem el. Be is vágtam, ám így is kikaptunk. Örökké emlékezni fogok rá, ahogy a lefújást követően mindenki gratulál nekem az öltözőben.

– Nem ártott meg a hirtelen jött népszerűség?
– Szinte még gyerek voltam két éve, a tizenkilencet se töltöttem be, ezért a médiamegkereséseket inkább ráhagytam a menedzsereimre. A barátaim szemében viszont nem változtam, ugyanaz a srác maradtam, ha akartam sem tudtam volna magamtól elszállni.



– Mindig ennyire pozitív beállítottságú?
– Sokat mosolygok, miért is ne tenném, hiszen minden nap azt csinálom, amit szeretek. El sem tudnám képzelni az életemet, ha nyolc órát kellene a számítógép előtt ülnöm. Hálát adok a sorsnak, na meg a szüleimnek, hogy balkezes lettem. Különösen emiatt érzem kiváltságosnak magam a kézilabdázásban.

– Igaz, hogy beállóposzton is játszott?
– Igen, még Nyíregyházán, ahonnan a pályafutásom indult. Kilenc-tíz éves voltam, amikor elkezdtem foglalkozni a sportággal. Viszonylag gyorsan sikerélményt szereztem, sorban nyertük a diákolimpiákat, mégis szerettem volna szintet lépni, ezért váltanom kellett. A Honvéd, a NEKA és az Elektromos érdeklődött utánam, utóbbit Kovács Mihály személye miatt választottam, akitől nagyon sokat tanultam.

– Vidékiként nem volt furcsa a budapesti élet?
– Annak ellenére sokat találkoztam a szüleimmel, hogy a két város több mint kétszáz kilométerre van egymástól. Felnőttekkel laktam egy apartmanban a tizennyolcadik kerületben. Hamar rájöttem, hogy mindig el kell pakolnom, mosogatnom magam után. Volt velünk egy nevelő, aki a tanulásban segített, eleinte még iskolába is elkísért, hogy el ne tévedjek. Hetedik után kerültem új osztályba, mégsem volt gondom a beilleszkedéssel, gyorsan befogadtak. Új barátokra tettem szert, a legtöbbjükkel azóta is tartom a kapcsolatot.

– Ezt követően Balatonfüredre igazolt, ugyanakkor, mint a későbbi szövetségi kapitány Csoknyai István.
– Jogos a felvetés, mert nem biztos, hogy ilyen fiatalon bemutatkozhattam volna a válogatottban, ha más az edzőm. Amikor 2018 végén Csoknyai behívott a világbajnokságra utazó keretbe, de garanciát nem tudott adni, hogy játszani is fogok, megmosolyogtam. Mondtam neki, nem kell, hiszen már annak is örültem, hogy gyerekként eljutottam a felnőttvébére. A fejlődésemben fontos szerepe volt neki és Kárpáti Krisztiánnak, az egyik nevelőedzőmnek, aki minden nap űzött-hajtott, biztatott.

– Megállta a helyét az iskolában is?
– Őszintén? Nem érdekelt a tanulás, nem szerettem suliba járni. A gimnázium utolsó két évében már a felnőttekkel készültem: reggel hattól erőnléti, majd délután labdás edzésünk volt, a kettő között pedig videóztunk. Ráadásul sokáig az utánpótláscsapatban is játszottam, szóval inkább sokszor az alvást, pihenést választottam az iskola helyett. A végén magántanulóként fejeztem a középiskolai tanulmányaimat. Feláldoztam mindent, hogy válogatott, világsztár legyek. Egyedül az angol oktatást vettem komolyan, mert annak láttam értelmét. Idővel ez a szemlélet még megváltozhat – nem kézilabdázhatok örökké. A vendéglátás érdekel, talán a jövőben nyitok éttermet vagy kávézót, esetleg ingatlanba fektetek.

– Tudatosan készült a külföldi karrierjére?
– Kevesen támogatták, hogy idegenlégiós legyek. Füreden marasztaltak, a veszprémiek meg azt mondták rólam, hogy nem akarok kilépni a komfortzónámból, és ezért nem írtam alá hozzájuk. Na tessék, kiléptem a komfortzónámból, végül meg sem álltam Norvégiáig! Kellett egy távoli hely. Nem volt könnyű ám a választás, mert a horvát Zagreb és a szlovén Celje is megkeresett, és volt ajánlatom Franciaországból, én azonban az Elverum mellett tettem le a garast, amelynél tárt karokkal vártak. Visszagondolva, jó döntést hoztam.

– Hogyan érzi magát Norvégiában?
– Nagyon szerethető nép a norvég, rendkívül segítőkész, ilyen rövid idő alatt is sok barátra leltem kint. Magyarokkal is találkoztam, Oslóban és környékén több ezer honfitársunk él. Tavaly nyáron megismerkedtem egy családdal, nagyon jóba lettünk. Nem igaz, hogy a skandinávok fenn hordják az orrukat, talán nekünk azért tűnik így, mert sokkal többet keresnek nálunk. Az árak viszont megleptek, tényleg drága minden, s ennyi elektromos autót sem láttam még soha életemben. A kézilabdázásban ugyanakkor nem szálltak el a bérek, a játékosok fizetése átlagosnak mondható. Ami még megfog bennük, hogy öttől a hetvenévesig mindenki perfektül beszél angolul. Ez jól jött, főleg az elején, amikor még nehezen fejeztem ki magam. Kár, hogy a járvány miatt szinte kimozdulni is alig tudok a lakásomból, a legtöbbször csak pihenek, filmet nézek vagy xboxozom. Persze a csapattársaimat azért néha vendégül látom.

– Mi a helyzet a szakmai munkával?
– Az edzőmmel, Börge Lunddal jó a viszonyom, ha eljövök a válogatotthoz, mindig ír, keres, megkérdezi, hogy ment a játék. Az edzések majdhogynem ugyanolyanok, mint amilyenekhez Magyarországon hozzászoktam, kivéve a fizikai részét, az erősítésre, a futásra ott ugyanis sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek.

– Az elején nem volt lemaradása?
– Tavaly márciusban, a koronavírus-járvány kitörése után beszüntették a magyar bajnokságot, ezért Balatonfüredről hazaköltöztem Nyíregyházára. Anyu segítségével átalakítottam az étrendemet, ennek köszönhetően két hónap alatt sokat fogytam. Külön személyi edzővel készültem, s felvettem a kapcsolatot az elverumiakkal, a két erőnléti tréner pedig kidolgozott nekem egy programot, mielőtt kimentem volna Norvégiába. A nyári alapozás még így is kemény volt, fel kellett vennem a ritmust, főleg, amikor a hegyekben futottunk, bicikliztünk.

– Még mindig odafigyel a táplálkozására?
– Azért lecsúszik néha egy korsó sör, főleg győztes meccs után, és elvétve gyorsétterembe is betévedek. Viszont amióta Norvégiába költöztem, sok halat eszem. A lazacnak például teljesen más ott az íze, mint amit megszoktam otthon: finomabb, frissebb.

– Elverumban kezdi a következő idényét is?
– Jelenleg a legjobb hely nekem Elverum: ott minden adva van a fejlődésemhez, sokat és keményen tudok dolgozni. Voltak, vannak érdeklődők, ám talán mostanra kijelenthető, hogy nem igazolok el onnan, maradok. Jót fog tenni még egy év, jóllehet, nagy lesz a jövés-menés a klubnál a nyáron, de ez nem zavar, mert úgy látom, erősödik a játékoskeretünk. Az elsődleges célunk, hogy a következő évadban az ideinél több pontot gyűjtsünk a Bajnokok Ligájában. Hogy a jövőben hol próbálnám ki magam szívesen? Magyarországon a Szeged és a Veszprém előrelépés lenne, s a PSG-t sem utasítanám vissza, már csak a bátyám, Balázs miatt sem, aki korábban Párizsban vízilabdázott. Mindenképpen oda szeretnék majd menni, ahol megbecsülnek, ahol folyamatosan játszom és nem mellékesen, ahol nyerni is tudok.

– A pandémia nem könnyítette meg a helyzetét. A kupát ugyan megnyerték, de a bajnokságot már nem tudták befejezni.
– Ha jól számolom, négy hetet töltöttem úgy Norvégiában, hogy nem kellett karanténban lennem, ezért nehezen lehet értékelni az elmúlt nyolc-kilenc hónapot. A fehérorosz Meskov Bresztet még nézők előtt győztük le, majd a német Flensburgot megszorongattuk hazai pályán, ám az idény nagy részében csak utaztunk. Mindenképpen pozitívum, hogy bemutatkozhattam a BL-ben, még akkor is, ha végigturnéztuk Európát, mert a korlátozások miatt szinte mindig idegenben játszottunk. Oslóból Varsóba, onnan Kielcébe mentünk, majd jött Szkopje, aztán Párizs és végül Porto, ahonnan Magyarországra repültem. Nagyon kimerültem, ráadásul a poszttársam megsérült, így még nagyobb feladat hárult rám. A végén már a jobbszélsőnk, Luc Abalo is jobbátlövőben szerepelt.

– Ha már Abalót említi: tényleg mindenkivel nagyon közvetlen?
– Imád rajzolni, festeni, fotózni és saját divatkollekciója van. Amióta ezt tudjuk, az egész csapat tőle rendel ruhát, kiegészítőt, engem például öltözködési tanácsokkal is ellát. A megismerkedésünk előtt azt hittem, nagy lehet az egója, mégiscsak olimpiai, világ- és Európa-bajnok, ám tévedtem: jó ember, kivételes figura. Mindent tud a kézilabdázásról, amit csak lehet, kár, hogy a járvány miatt a legtöbbször Norvégián kívül ragadt. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a csapattársam. Ha egyszer visszatekintek a pályafutásomra, elmondhatom, hogy olyanokkal játszottam együtt, mint Bánhidi Bence, Fazekas Nándor, Lékai Máté, Luc Abalo, Mikler Roland vagy Nagy László – ezt sohasem gondoltam volna.

– Mennyire foglalkoztatja a közeledő Európa-bajnokság?
– Sok sportolónak nem adatik meg a pályafutása alatt, hogy hazai rendezésű világversenyen vegyen részt, ezért én egyáltalán nem teherként fogom fel, ha húszezer ember előtt kell majd játszani. Sőt, a szurkolóink támogatása jól fog jönni a nagyobb csapatok ellen. Óvatosan bánok a kijelentésekkel, mert azért lesz rajtunk nyomás, ám attól még tény, hogy szeretnénk itthon érmet szerezni. Remélem, a sérülések továbbra is elkerülnek, bár ezzel eddig sem volt gond, valószínűleg a genetika miatt.

– Továbbra is Máthé Dominik a válogatott Benjáminja?
– Hiába vagyok több mint száz kiló meg két méter magas, legfiatalabbként még mindig nekem kell a labdákat cipelnem. Nem bánom, örülök neki, a társak tiszteletét úgysem a korommal, hanem a játékommal vívom ki.

– A legutóbbi Eurokupa-mérkőzés után kezet foghatott minden idők legjobb horvát kézilabdázójával, Ivano Baliccsal. Beszélgettek is?
– Csak néhány szót váltottunk, gratulált a győzelmünkhöz. Mindenesetre óriási élményt jelentett a világ valaha volt legjobb irányítójával találkozni. A példaképeim között még a dán Mikkel Hansent és Nagy Lászlót említeném, a francia válogatottért Abalo, Thierry Omeyer meg Daniel Narcisse miatt voltam oda kissrácként.

– Nagy kosárlabda-rajongó hírében áll. Honnan ered a sportág iránti szeretete?
– Édesapámtól, aki maga is kosárlabdázott, és már a kilencvenes években a helyszínen nézett meg NBA-meccseket, többek között a Portland Trail Blazers legendás hátvéd-bedobójával, Clyde Drexlerrel. Gyerekkorom óta követem az észak-amerikai profi ligát, a kedvencem a Los Angeles Lakers sztárja, LeBron James.


– Ennyire tájékozott a labdarúgás világában is?
– Nagy Szpari-szurkoló voltam, sokat jártunk Nyíregyháza-meccsekre. Különösen a Debrecen és a Diósgyőr elleni rangadók maradtak meg az emlékezetemben: a teli lelátók, a rivalizálás a pályán, és a pályán kívül.

– Nem a közösségi oldalakon éli az életét. Mi az oka ennek?
– Főleg akkor kerülöm ezeket a felületeket, amikor a válogatottal vagyok, talán csak a Magyar Kézilabda-szövetség bejegyzéseit olvasom el. Ha írnak, válaszolok, általában biztató, dicsérő üzeneteket kapok. Volt ellenpélda is, de gyorsan kitöröltem, nem foglalkoztam vele.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. május 8-i lapszámában jelent meg.)