Nagy hal kis vízben – Kotormán Attila reméli, 24 év után megdől a magyar Eb-rekord

BERTA MIHÁLYBERTA MIHÁLY
Vágólapra másolva!
2022.01.17. 16:44
null
Kotormán Attila nem tud teljesen elszakadni a kézilabdától: jelenleg az algyői klub utánpótlásképzést irányítja (Fotók: Földi Imre)
Tagja volt a mindmáig legjobb magyar Eb-helyezést (6. hely) elérő férfi kézilabda-válogatottnak 1998-ban, az elmúlt években viszont elvétve hallunk Kotormán Attiláról. Pedig ahogy interjúnkból is kiderül, az idén ötvenéves korábbi balkezes átlövő véleményére érdemes odafigyelni.


– A kilencvenes évek legígéretesebb balkezes átlövőjeként indult, az elmúlt időszakban viszont mintha eltávolodott volna a sportágtól. Önszántából vonult háttérbe vagy a magyar kézilabdázásnak nincs szüksége Kotormán Attilára?

– Amikor annak idején Hajdu János volt az edzőm a válogatottnál, azt mondta, egy ilyen eszes gyereknek vétek nem elvégezni a szakedzőit. Beszélek nyelveket is, szóval mindenem meglenne egy jelentősebb szerepvállaláshoz. Más kérdés, hogy évekkel ezelőtt tudatosan léptem néhány lépést hátra.

– Nem hiányzik a pattogó labda hangja vagy a vakszillat?
– Ennyire azért nem távolodtam el. Gyöngyösön dolgoztam szakosztály-igazgatóként 2010-től, nem is rosszul, hiszen 2012-ben már hatodikok voltunk az NB I-ben. Az utóbbi években pedig Algyőn tevékenykedem: én felelek az utánpótlásképzésért és edzéseket is tartok. Azt vallom, ez lenne ma a sportág legfontosabb feladata: a képzett, sőt a legjobban képzett szakembereket eljuttatni a legkisebbekhez, hogy tökéletesek legyenek az alapok. Mert amit Pisti nem tanul meg, István már sohasem fogja elsajátítani.

– Játékosként ilyen feladatról álmodozott?
– Csak annyit tudtam, hogy jó a kommunikációs készségem, megoldom a problémákat és a szervezőkészségem is jobb az átlagnál. Nem tagadom, ezt akkoriban sokan úgy fordították le maguknak, hogy nagyképű vagyok, de szerintem ez már akkor sem volt igaz. A nagyképűség mögött sikerélmény van, s akik sikeresek, másképpen kommunikálnak, ám ezért másképp is néznek rájuk az emberek. Ezt csak itthon szokás nagyképűségnek nevezni, külföldön inkább sikerorientáltnak hívják.

– Volt, aki balhés játékosnak tartotta. Kaló Sándor szövetségi kapitánnyal akadt is egy emlékezetes csörtéje.
– Emlékszem, a teljes akkori válogatott elment Szegeden egy buliba, jó későn értünk vissza a szállásunkra, de a kapitány a későbbi tévényilatkozatában azt mondta, egyedül Kotormán Attila hiányzott a szobából. Erős volt az igazságérzetem, beleálltam az ügybe, a mai eszemmel már elengedném, sőt őszintén szólva rég meg is bántam az egészet.

95-ször játszott a magyar válogatottban
95-ször játszott a magyar válogatottban


– Milyen volt az akkori magyar válogatott?
– Ha csak a játéktudást vesszük, a világ három legjobb együttese között lett volna a helyünk. Fantasztikus képességű kézilabdázók ültek akkoriban a magyar válogatott öltözőjében: Éles József világklasszis volt, Pásztor István szintén, de Gulyás István, Sótonyi László, Zsigmond György vagy éppen Kertész Balázs is kivételes játékosnak számított. Csak hát a kézilabdázásban sem kizárólag a játéktudás számít.

– Miben voltak elmaradva a vetélytársaiktól?
– Minden másban. Nézze, a rendszerváltást követő évek Magyarországán érzékelhető volt egyfajta bizonytalanságérzet, önbizalomhiány, mentális frusztráció – ki hogy nevezi. Belőlünk a mindent elsöprő győzni akarás hiányzott leginkább. Ez nem azt jelenti, hogy nem akartunk minden meccset megnyerni, csak éppen amikor felmentünk a pályára egy nálunk erősebbnek vélt s magát erősebbnek is gondoló együttes ellen, mint amilyen a svéd vagy a német volt, már a kezdő sípszó előtt eldőlt a mérkőzés sorsa – gondolhatja, nem a mi javunkra.

– Miért?
– Mert tele voltunk mindenféle komplexussal. Kevesebbnek gondoltuk magunkat annál, amennyit valójában értünk, még ha kifelé mást is mutattunk. Tudja, mi fogadott a repülőtéren, amikor először megérkeztem Svájcba? Jött egy ember, akinek az volt a dolga, hogy az Adidas megbízásából méretet vegyen a lábamról. Az első edzés előtt… De akkor, ötvenszeres válogatottként találkoztam először dietetikussal, aki megmondta, mit egyek, egy másik szakember pedig semmi mást nem csinált, csak az edzés utáni nyújtást, a stretchinget felügyelje. Mégsem ez volt a legfontosabb változás!

– Mentálisan lett erősebb?
– A hozzáállásom alakult át. Amikor kikerültem, ideadták az egész csapat szerelését, hogy azt onnantól fogva nekem kell kimosni. Nem értettem, kicsit meg is sértődtem – otthon ez nem így ment, ráadásul elvileg én számítottam a Schaffhausen legjobb játékosának. Aztán rájöttem, hogy ezzel nem a külföldi új fiút akarják szekírozni, éppen ellenkezőleg, a csapat teljes jogú tagjává kívánnak fogadni. S azt is ott tanultam meg, mindegy, mit csinálsz, csak százszázalékosan csináld! Ezért is gondolom, ha valami csoda folytán a mai eszemmel visszatérhetnék a régi válogatottamhoz, sokkal többet tudnék hozzátenni az egészhez. Nem lennék jobb kézilabdázó, de a hozzáállásommal lendítenék a játékon.

Egy Fotex Veszprém–Pick-Szeged rangadón Csoknyai Istvánnal (Fotó: Szabó Miklós)
Egy Fotex Veszprém–Pick-Szeged rangadón Csoknyai Istvánnal (Fotó: Szabó Miklós)


– Ennyit jelentett a külföldi „levegőváltozás”?
– Még ennél is többet: viselkedést, értékrendet, kultúrát. Alázatot, hogy ne végy mindent természetesnek. Szerénységet, hogy ne ötször többet mutass annál, amid van, hanem inkább ötször kevesebbet. Én minden sporttehetséget köteleznék arra, hogy menjen el légiósnak, próbálja ki magát önállóan, védőháló nélkül. Még akkor is, ha eleinte borzasztó az egész. Nekem is az volt, sírtam esténként, hogy nem bírom. Aztán megszoktam, majd megszerettem.

– Nem akart végleg letelepedni Svájcban?
– Nem, úgy éreztem, itthon a helyem.

– És egy még erősebb külföldi ligában szerepelni?
– Amikor igazán jól ment, hívtak Spanyolországból és a Bundesligából is, mehettem volna a Kielbe is.

– De nem ment.
– Nem mentem, mert jól megvoltam Svájcban, talán belesüppedtem az ottani jólétbe. Erős, igaz, nem német színvonalú bajnokság, magas fizetés, elismertség, miközben gyönyörűen éltünk az ország egyik, ha nem a legszebb kisvárosában. Talán ha van mellettem egy jó menedzser vagy egy okos ember, akiben maradéktalanul megbízom…

– Miért nem volt menedzsere?
– Mert azt gondoltam, felesleges. Itthon, aztán külföldön is jól elboldogultam, ráadásul senkivel sem akartam kizárólagos szerződést kötni, mert elveszítettem volna a szabadságom.

A MAGYAR FÉRFI KÉZILABDA-VÁLOGATOTT HELYEZÉSEI
A KORÁBBI EURÓPA-BAJNOKSÁGOKON
ÉVMAGYAR HELYEZÉS
19947.
199610.
19986.
2000nem jutott ki
2002nem jutott ki
20049.
200613.
20088.
201014.
20128.
20148.
201612.
201814.
20209.
Válogatottunk eddigi legjobb Európa-bajnoki helyezését az 1998-as olaszországi kontinenstornán érte el, Vass Sándor szövetségi kapitány együttese három győzelemmel és három vereséggel a hatodik helyen végzett a 12 csapatos mezőnyben. Huszonnégy évvel ezelőtt ők utaztak az Eb-re: Fazekas Nándor, Fekete Norbert, Szathmári János (kapusok), Kertész Balázs, Pásztor István (szélsők), Bartók Csaba, Éles József, Gulyás István, Kis Ákos, Kotormán Attila, Tóth Edmond (átlövők), Csoknyai István, Sótonyi László (irányítók), Mezei Richárd, Rosta Miklós, Zsigmond György (beállók).


– Magyarországon sem játszott a korszak legerősebb csapatában, a Veszprémben. Játszhatott volna?
– Igen.

– Megkeresték?
– Persze, többször is, de én mindig azt vallottam, inkább leszek egy kisebb csapatban 50-60 perces játékos, mintsem a padon üljek néhány percnyi lehetőségért, még akkor is, ha ezért bajnoki címektől, kupagyőzelmektől vagy éppen nemzetközi klubsikerektől esek el.

– Erre mondta azt egy interjúban még aktív korában, nem mindegy, hogy valaki kis hal a nagy vízben vagy nagy hal a kis vízben?
– Pontosan. Született szegediként inkább elmentem a Tisza Volánból Szolnokra, noha korosztályom legjobbjaként lehetőségem volt arra, hogy a közvetlen élmezőnyhöz tartozó felnőttcsapatban is megmutassam magam, de nem akartam a negyedik csere lenni a Szegedben, inkább a legjobb lettem a Szolnokban, s nem mellesleg Zsiga Gyulától tanulhattam a szakmát. Ugyanígy voltam később az Elektromosnál is – a játékperceim számát többre tartottam az éremkollekciómnál. Valószínűleg ez a másként gondolkodás a balkezességemből fakad. Egyébként azt látom, egyre több hasonló példa van a jelenkori kézilabdázásban. Sander Sagosennek 10 ezer eurót kínáltak tizenéves korában, de ő harmadannyiért inkább az Aalborgba igazolt, amelynél aztán három év alatt annyit fejlődött, hogy a PSG vitte el hatalmas pénzért. És ezért is tetszik, hogy Máthé Dominik és Szita Zoltán fiatalon egy kisebb kaliberű, de állandó játéklehetőséget adó csapatban formálódik. Nagy jelentősége van ennek, hiszen nem mindegy, hogy az éles tétmérkőzés utolsó öt percében, amit az angol nyelv money time-nak nevez, szóval hogy akkor ki milyen magabiztossággal vállalkozik lövésre. Aki minden héten hasonló nyomásnak van kitéve, inkább elbírja a terhet, mint az, aki bár erős klubhoz tartozik, de sohasem éli át ezt a feszültséget, mert mindig a nála magasabbra taksált társ kap lehetőséget.

– Mit gondol a játékoskarrierjéről? Félig üres vagy félig teli a pohár?
– Több volt bennem, sőt a generációmban is, de az akkori viszonyok között talán ez volt a maximum. Meg aztán huszonnyolc éves koromban a bal térdem is tönkrement, a játékom s így a karrierem onnantól már nem volt tökéletes, még ha további tíz évet el is töltöttem a pályán különböző csapatok mezét viselve. Ám nem lehetek elégedetlen: az az elvált szülők gyerekeként rendkívül szerény körülmények között felnövő újszegedi fiú, aki valaha én voltam, aligha gondolta tizenkét-tizenhárom évesen, hogy egyszer majd neki is szól a Himnusz, érte is mennek meccsre az emberek, sikereket ér el, nemcsak itthon, külföldön is.

– Amikor a mai éljátékosokat nézi, eszébe jut, mire lenne képes a helyükben?
– Aki valaha is játszott, mind hasonlítgat. Emlékszem, a nálam idősebbek is állandóan azzal jöttek, hogy bezzeg, az ő idejükben mi ezzel a teljesítménnyel semmit sem értünk volna el, de alighanem ez a világ rendje. A mai kézilabdázást látva amúgy az a véleményem, a technikai színvonal nem olyan erős, mint az én időmben, s a játékosokat is sokkal jobban védik a játékvezetők. A tempó viszont jóval gyorsabb.

– Milyennek látja a magyar válogatott esélyeit a részben hazai rendezésű Európa-bajnokságon?
– A középső kulcsposztokon rendben van az együttes, az átlövőink tíz-tizenkét méterről és betörésből is hatékonyak, Bánhidi Bence a világ talán legjobb beállója, szóval a hollandok elleni vereség dacára is bizakodó vagyok. Ha elkerüli a gárdát a koronavírus-fertőzés, a legjobb négy közé kerülés sem elképzelhetetlen.

Tagja volt az 1998-as olaszországi Eb-n 6. helyen végző magyar csapatnak – reméli, az utódoknak még jobban kijön a lépés
Tagja volt az 1998-as olaszországi Eb-n 6. helyen végző magyar csapatnak – reméli, az utódoknak még jobban kijön a lépés


(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. január 15-i lapszámában jelent meg.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik