Kim Rasmussen, a nyughatatlan – interjú az új női kézikapitánnyal

Vágólapra másolva!
2016.06.26. 08:38
null
„Akkor kell kiélvezni a sikert, amikor eléred” (Fotók: Veres Viktor)
Hogy Kim Rasmussen milyen szövetségi kapitánya lesz a női kézilabda-válogatottnak, azt most aligha tudná pontosan megmondani bárki, de az tény, hogy másfél óra beszélgetés után az elhivatottságra, a lelkesedésre, az elszántságra megadhatjuk neki a maximális tíz pontot. Már csak azért is, mert nemigen érné be kilenccel – nem az a típus. Látva-hallgatva a dán szakembert egyvalami viszont biztos: mozgalmas évek jönnek a szakágban a 2020-as tokiói olimpiáig.

 

KIM RASMUSSEN – NÉVJEGY

Született: 1972. szeptember 22.

Állampolgársága: dán
Klubjai (edzőként): Lyngby (dán, női, 2000–2008), Stavsten (dán, férfi, 2008–2009), Roskilde (dán, női, 2010–2011), Slagelse (dán, női, 2012–2013), Vardar Szkopje (macedón, 2015 – szaktanácsadó), CSM Bucuresti (román, 2015–2016)

Csapatai (szövetségi kapitányként): Lengyelország (2010–2016), Magyarország (2016–)

Kiemelkedő eredményei: 2x vb-4. (2013, 2015), Eb-11. (2014), Bajnokok Ligája-győztes (2016), román bajnok (2016), Román Kupa-győztes (2016)

– Kezdhetjük?
– Várjon, inkább átülök arra a székre. A fotel túl kényelmes.

Márpedig Kim Rasmussen sosem szokott kényelmesen hátradőlni.
– De. Néha.

Például?
– Május nyolcadikán este viszonylag kényelmesen dőltem hátra.

Amikor a CSM Bucuresti-tel legyőzték a Győrt a Bajnokok Ligája döntőjében.
– Pontosan. Amikor az ember elér egy jelentős célt, és látja, hogy körülötte elégedettek, boldogok az emberek, az remek érzés, és akkor hátradőlhet. Egy időre...

Meddig tartott a kegyelmi állapot?
– Egy napig? Kettőig?

Ó.
– Akkor kell kiélvezni a sikert, amikor eléred, mert utána bármi megtörténhet. Meg másnap máris ott a következő feladat, a következő kihívás, szóval újra munkába kell állni.

EGYENES EMBER, AKÁRCSAK ZLATAN IBRAHIMOVIC

Már az iskolában sem tudott sokáig örülni a jó jegynek?
– Már csak azért sem, mert nem nagyon kaptam olyat. Izgága, örökmozgó gyerek voltam, nem volt türelmem végigülni az órákat, alig vártam, hogy kirohanhassak focizni az udvarra, vagy mehessek kéziedzésre. Ilyen vagyok: mindig élni akartam az életet, és nem a következmények miatt aggódni. Inkább bátran belevágok bármibe, mint hogy tíz évvel később is azt sajnáljam, hogy kihagytam. Még akkor is, ha aztán megégetem magam.

Gyakran égette meg magát?
– Hajjaj... De ez ilyen szakma: minél magasabbra jutsz, annál kevesebb emberben bízhatsz. Ez persze szomorú, de mostanra megtanultam, hogyan kell megóvnom magam, és megtalálnom azokat, akiknek nyugodtan hátat fordíthatok, mert nem fogják belém döfni a kést, miután a szemembe még mosolyogtak. Sokszor történt már velem ilyen.

Fontos önnek az őszinteség?
– Nagyon. Én egyenes ember vagyok, nem játszom meg magam, és nem ijedek meg a konfliktusoktól. Nézze meg Zlatan Ibrahimovicot: lehet, hogy sokaknak nem tetszik, amit mond, de azt az egyet mindenki elismeri, hogy őszinte fickó. Én is az vagyok: ha bajom van valakivel, megmondom, még ha fáj is – de az az egy biztos, hogy mindig igazat beszélek. Nehezen engedek közel magamhoz bárkit, de ha elfogadtam, utána nagyon jól megleszünk.

Amúgy szeret a figyelem középpontjában lenni?
– Éppen ellenkezőleg – tudom, nem jó szakmát választottam... Visszahúzódó figura vagyok. Idén egy percre toltam magam előtérbe, amikor magasba emeltem a BL-trófeát. Amúgy minden fényképen hátul állok. Érdekes, mert az öcsém, Lars, aki ugye Európa-bajnok kézilabdázó, pont az ellentétem: egyfolytában a kamerák előtt bukkant fel. Imádom, hogy ilyen, de amikor láttam a tévében az Eb-győzelem után ünnepelni és szerepelni, éppen az jutott eszembe, hogy ez mennyire nem az én világom. Legyen csak a játékosoké a reflektorfény! Én inkább szemlélődöm, és figyelem, kitől mit tanulhatok.

IDŐ ÉS TÜRELEM KELLETT

Kim Rasmussen egy szétesni készülő CSM Bucuresti-ből csinált bő fél év alatt BL-győztes csapatot, de nem ment simán.

„Voltak problémák a csapat körül, nem beszélve a sérülésekről, és emiatt kezdetben nem jöttek az eredmények. Ezzel meg csak az a baj, hogy a szervezet legtetején nem tudnak sokat a kézilabdáról, csak egyvalami érdekli őket: hogy nyerjünk – emlékezett vissza a szakember, bölcsen nem mondva ki, hogy a CSM-et Bukarest önkormányzata működteti, szóval alighanem róluk lehet szó. – Nem értik meg, hogy egy Podgoricától, egy Győrtől kikapni a mi helyzetünkben reális eredmény, amikor összesen van három egészséges, nemzetközi szintű játékosunk a belső posztokra. De igyekeztem nyugodt maradni, nem olvasni az újságokat, csak próbáltam hű maradni önmagamhoz és dolgozni tovább a csapattal. És talán bebizonyosodott, hogy ha kellő időt és türelmet kapok, akkor létre tudok hozni a játékosaimmal valami értékeset."

AZ A MEGFELELŐ JÁTÉKOS, AKI A FÉL KARJÁT ADJA A CSAPATÉRT

Gyorsan kell majd tanulnia, tekintve, hogy decemberben már Eb-re megyünk Svédországba.

– Az Európa-bajnokság előtt három hetünk lesz megismerni egymást a nulláról, és elsajátítani valami újat, miközben egy klubcsapat legalább másfél hónapot készül a szezonrajtra, és nyolcat az idény hajrájára. Ehhez képest nekem három hetem van... Idő kell, amíg összerakjuk azt a játékot, amellyel akkor is képesek vagyunk meccset nyerni, ha rossz napot fogunk ki, és idő kell, amíg mindenki megtalálja a maga szerepét, feladatát. Ha azonnali eredményt akarunk, annak másképpen kellene nekifogni.

Nem lenne jobb egyensúlyoznia két véglet között? A meglévő alapokra építve hamar felpörgetni a csapatot, nagyot dobni már a decemberi Eb-n, és az így szerzett bizalmi tőkét és türelmet felhasználva elkezdeni az építkezést jövő januártól?
– Természetesen útközben is sikeresek akarunk lenni, Svédországba is éremért megyünk – én nem fogom beérni egy hatodik hellyel. Amúgy sem fogok a feje tetejére állítani mindent, csak belerakom a rendszerbe a saját elképzeléseimet is, szó sincs arról, hogy ne volna esélyünk már decemberben is. Ugyanakkor a tokiói olimpia a végső cél, és alaposan meg kell ismernem mindenkit, meg kell találnom, milyen összetételben, kikkel működik legjobban a válogatott. Lehet valaki a legjobb játékos, de ha nem illeszkedik be a csapatba, nem fogadja el az értékeinket, a szabályainkat, akkor talán nem ő a megfelelő ember számunkra, hiába tud csodálatosan kézilabdázni.

Milyen a megfelelő ember?
– Aki odaadná a jobb karját a csapatért. Aki kész feláldozni magát a válogatottért, akár tizennyolc éves, akár negyvenöt, és akár két jó év van még benne, akár csak két év múlva lesz igazán jó. Olyan csapatszellemet akarok kialakítani, amelyben mindenki megtesz mindent a győzelemért, a csapatért, a többiekért. És ez nem megy egyik napról a másikra. Meglátjuk, decemberre meddig jutunk.

„Legyen csak a játékosoké a reflektorfény!”
„Legyen csak a játékosoké a reflektorfény!”

A MECCSET A JÁTÉKOS NYERI, A BAJNOKSÁGOT A CSAPAT

Lengyel kapitányként volt olyan játékosa, aki nem állt be a sorba és haza kellett küldenie?
– Senkit sem küldtem haza, de olyan akadt, akit legközelebb nem hívtam be. Egyszerű ez: ha nem akarsz eléggé a csapat tagja lenni, találok helyetted olyat, aki akar. Magyarországon meg különösen, elvégre itt jobbra-balra világklasszisok vannak. Egyébként is az a tapasztalatom, hogy nem az egyéni képességek a legfontosabbak, hanem a csapatszellem. Azt szokták mondani, a meccseket a játékosok nyerik meg, de a bajnokságokat a csapatok.

És mi lesz azokkal, akik nem állnak be a sorba?
– Mindenkinek adok második lehetőséget, hacsak nem tesz valami megbocsáthatatlant. És mindenkinek a szemébe mondom, miért nem számítok rá, és mit kell tennie, hogy ismét válogatott legyen. Ám ez nem azt jelenti, hogy minden játékosomnak egyformának kell lennie. Az egyiken jobban látszik, ha nyerni akar, a másikon kevésbé, az egyik akkor játszik a legjobban, ha dühös, a másik meg ha nyugodt, és én mindezt maximálisan tiszteletben tartom, ameddig ők is tisztelik a közös szabályainkat és a csapattársaikat. Szóval nem fogok elnyomni senkit, szeretném, ha minden játékos ki tudná bontakoztatni a kreativitását, de fegyelmezetten és a csapat keretein belül.

Nem lesz könnyű az évtizedes beidegződéseken változtatnia.
– Az lesz a legnagyobb kihívás a játékosok számára, hogy megtanulják, milyen helyzetekben mit követelek meg. Egy biztos: aki nem él professzionális életet, nem tartja magát formában, az nem lesz válogatott.

Szigorú.
– Kell lenniük szabályoknak, különben egy cirkusz lesz az egész csapatból. És nincs kétségem afelől, hogy ezek a játékosok nyerni akarnak, jobbak akarnak lenni, és ezért készek úgy élni, táplálkozni, edzeni, ahogyan kell.

Ne aszkétákra számítson.
– Eszemben sincs: szerintem is megvan az ideje a pizzának, a chipsnek, süteménynek, a sörnek, csak tudni kell, hogy mikor, és a meccs előtti este nem tartozik ide. Nem üdülni megyünk a világversenyekre, hanem meccseket nyerni, annak pedig ez az ára.

SZABADSÁGOT, FELELŐSSÉGET AD A JÁTÉKOSOKNAK

Ennyire fontos a helyes táplálkozás és életvitel?

– Nem megy másként. Legtöbbször naponta kétszer fogunk edzeni, és ehhez jó állapotban kell lennie mindenkinek. Aki fáradt, az nagyobb eséllyel sérül meg, én pedig nem szeretném, ha a játékosaim megsérülnének – sőt igyekszem őket mindig még jobb állapotban visszaadni a kluboknak, mint ahogy eljöttek. De ehhez nekik is vigyázniuk kell magukra.

Szép kis hatalmi harc lesz, hogy miként fekteti le a szabályokat, aztán hogyan próbálják a játékosok ösztönösen kijátszani ezeket.
– Azt mindig meg fogom tudni. Mindig minden kiderül. De nem szeretném kiképző őrmester benyomását kelteni: rengeteg szabadságot és rengeteg felelősséget adok a játékosaimnak, és meglátjuk, hogyan élnek vele. A lengyel válogatottal a végére eljutottunk oda, hogy nyugodtan becsukhattam a szemem és hátat fordíthattam, biztos lehettem benne, hogy a játékosok minden szabályt betartanak. Ha az elején itt nem így lesz, meglátjuk, mi történik.

– Kicsit azért őrmesteresen hangzik.
– Nem főnöknek jövök, hanem vezetőnek, aki kihozza a rá bízott emberekből a maximumot. Lehet, hogy papíron, leírva, olvasva keménynek és szigorúnak tűnnek a szavaim, de ha a lányok nem lépik át a határokat, és keményen dolgoznak, akkor remekül fogjuk érezni magunkat, és eredményesek is leszünk.

– De könnyebb úgy eredményesnek lenni, hogy csak felfelé vezet az út – szóval ahogy a lengyel válogatottal kezdte a munkát.
– De a probléma ott is hasonló volt. Az első reggelinél nem hittem a szememnek: két óra volt hátra az edzésig, és a lányok palacsintával meg szalonnával a tányérjukon vonultak fel-alá. És egyfolytában chipses zacskókat találtam a szállodai szobákban. Sokáig nem voltak eredményeink, két év kellett, hogy eljussunk addig, hogy csukott szemmel megbízzunk egymásban, utána viszont csodákra voltunk képesek. Pedig az első futóedzésre még kézilabdás cipőben jöttek el, mert nem volt futócipőjük, és a konditeremben azt sem igazán tudták, mit csinálnak – innen jutottunk el oda, hogy két világbajnokságon is a legjobb négy közé kerültünk, nem kis részben a hozzáállásunknak, a profizmusnak köszönhetően.

FOCI? INKÁBB NE!

Egy (fél) focizó szövetségi kapitánya már volt a magyar válogatottnak Ambros Martín személyében, de másik nem nagyon lesz: Kim Rasmussen már szögre akasztotta a képletesen vett stoplist.

„Lengyelországban még beálltam néha focizni a csapathoz, de aztán a lányok megkértek, hogy inkább ne... – mondta mosolyogva, és nagyon nehéz volt eldönteni, hogy hány százalékban viccel. – Mindig öregek–fiatalok meccset játszottunk, én kapus voltam, és nem ment igazán jól. Persze nehéz úgy, hogy a százkilencven centis Alina Wojtas, aki mindig a hátvéd volt előttem, kitakarja a kilátást, aztán elrúg a labda fölött, és mire észreveszem, mi történik, már gólt is kaptunk... Szóval sokat nevettünk."

– És a magyar játékosanyag sokkal jobb, mint a lengyel.
– Így igaz, csak önmagában az már nem elég a sikerhez, hogy mi vagyunk Magyarország, Dánia vagy Oroszország. Sok a rivális, és nem csak a klasszikus nagycsapatok, hanem az olyanok is, mint Hollandia vagy Lengyelország. Úgyhogy valamit változtatni kell – ha elég lenne az, ami régen, akkor nem lenne rám szükség, de itt vagyok, és az a feladatom, hogy megtaláljam azokat az apróságokat, amelyekkel előnybe lehet kerülni.

– A labdarúgást követi?
– Imádom.

– Akkor nézi az Eb-t.
– De jó kis meccset játszottak a portugálokkal!

– Igen, miután hazajött külföldről kapitánynak egy magyar edző, akit aztán felváltott egy külföldi, hogy megtalálja azokat az apróságokat, amelyekkel előnybe lehet kerülni.
– Remélem, mi is ilyen eredményesek leszünk. Tényleg nem forradalomra készülök, csak apróságokon változtatok, és összerakok egy olyan csapatot, amelynek a tagjai készek meghalni egymásért.

„Magammal vagyok a legkeményebb
„Magammal vagyok a legkeményebb

MEGVAN A RECEPT, DE NEM AZT FOGJA KÖVETNI

– Megvan a recept?
– Meg, és biztos, hogy nem azt fogom száz százalékig követni. Tuti, hogy másként fogok kilépni az ajtón az első edzőtábor végén, mint amilyen tervekkel bementem, de ez így van rendjén. Az is lehet, hogy mindent kidobok a kukába. Az első hét augusztusban az elemzésé lesz – ezért is mondtam, hogy nem biztos, hogy azonnal sikeresek leszünk. De mindent meg fogunk próbálni.

– Könnyen megtalálja a hangot a játékosaival?
– Tisztelettel közelítek feléjük, és minden játékosom előtt mindig nyitva áll az ajtóm, ha valakinek gondja van, hajnali háromkor is megpróbálok segíteni. Már csak azért is, mert szükségem van a lányok véleményére is: ők érzik a pályán, mi történik, én átlátom oldalról, és a kettőt összerakva születhet valami még jobb. Ha együttműködünk, akkor lehetünk a legsikeresebbek. Ez működött Lengyelországban és Bukarestben is, de valójában amióta csak tizennyolc évesen edző lettem, úgy éreztem, megtalálom a hangot a csapataimmal.

– Már tizennyolc évesen edző lett?
– Tízéveseket tanítgattunk egy barátommal, de nem volt türelmem hozzájuk, mert még eldobni sem tudták rendesen a labdát, úgyhogy átmentem a nagyobbakhoz. Ekkor még csak hobbiból csinálgattam, miközben kézilabdáztam és futballoztam, de aztán huszonöt évesen szétment a térdem, hat év alatt hatszor műtöttek. Úgyhogy lábadozás közben egyre többet edzősködtem és egyre jobban tetszett – most meg itt vagyok.

CSATÁRSOR: B. LAUDRUP,
M. LAUDRUP, K. RASMUSSEN

Míg mi csak most ismerkedünk a focilázzal, Kim Rasmussen húszéves volt, amikor a dán labdarúgó-válogatott megnyerte az 1992-es svédországi Európa-bajnokságot. Amikor a példaképeiről kérdeztük, mégis az argentin Diego Maradonát („Arrogáns volt, de zseniális") meg a holland Marco van Bastent („Csodálatos") említette.

„Meg persze a dán válogatott, amelynek tagjai közül aztán sokakkal egy öregfiúkcsapatban játszottam. Bementem az öltözőbe, és ott ült Brian Laudrup, Michael Laudrup, Henrik Larsen meg a többiek. De nem aggódtam, hogyan fogok elboldogulni közöttük: egyrészt elég jól focizom, másrészt szeretem a kihívásokat, harmadrészt meg csatár voltam, és ilyen társakkal csak annyi dolgom volt, hogy bemozogjak üresbe és belőjem a ziccert – abban biztos lehettem, hogy a labda jönni fog, és a lehető legjobb helyre... Remek móka volt! Meg persze voltak kézilabdás példaképeim is: a svéd Stefan Lövgren, aki fantasztikus irányító volt, és az egész meccset irányítása alatt tartotta, akárcsak a horvát Ivano Balic. Valahogy az irányítókra néztem fel, és edzőként is a férfi kézilabdából merítem a legtöbb inspirációt."

– Hasznos a játékosmúlt?
– Tudom, milyen érzés a pályán lenni, a kispadon ülni, beállni, lemenni, megsérülni, sérülés után visszatérni, és mindezt próbálom hasznosítani edzőként. Egész jól megy.

– Egyből érezte, hogy van érzéke az edzősködéshez?
– Az első naptól imádtam ezt a munkát, már akkortól, amikor még meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer majd BL-győztes leszek. És amikor egyszer úgy ébredek majd fel, hogy már nem érzem ezt, azonnal abbahagyom. Majd elmegyek szakkommentátornak...

– Azért voltak buktatók a pályafutásában?
– Főleg az elején. Már akkor is mindig nyerni akartam, csak a csapataim nem voltak elég jók, úgyhogy egyfolytában ideges voltam és kiabáltam – eltartott egy darabig, amíg megtanultam, hogy van, akinél két kedves szóval is el lehet érni ugyanazt, amit kiabálással, és van, akinél csak azzal lehet. Hogy fontos megismernem a játékosaim jó és rossz tulajdonságait.

– Gondolom, ez fordítva is igaz.
– Persze, nekik is meg kell ismerniük az én jó és rossz tulajdonságaimat.

– Akkor gyorsítsunk ezen a folyamaton: mondjon valami rosszat magáról!
– Nekem csak a tökéletes felel meg. Egyszerűen fáj, ha valahol csak kilencvenkilenc százalékot látok, és mindent megteszek, hogy száz legyen belőle. Ha az ötvennyolcadik percben, huszonöt gólos vezetésnél valaki nem teszi a dolgát, felrobbanok. Ez a legrosszabb tulajdonságom, pedig nagyon szeretném levetkőzni, de képtelen vagyok rá. Valamilyen szempontból viszont ez a legjobb tulajdonságom is: hogy hatvan percen át kihozom a maximumot a játékosaimból.

– Saját magával szemben is ilyen szigorú?
– Magammal vagyok a legkeményebb. Minden nap jobb edző akarok lenni, jobb vezető, jobb motivátor. Én vagyok saját magam legnagyobb ellensége: sosem nyugszom meg, és sosem vagyok elégedett.

– Talán ez a megfelelő pillanat, hogy közbevessem, hogy másfél hónapja nyerte meg a Bajnokok Ligáját.
– Aztán visszanéztem a meccset, és bosszankodtam, hogy mennyi hibával játszottunk – már majdnem cikinek éreztem edzőként, hogy nem készítettem fel jobban a csapatot. Ez van – mindig többet és többet akarok. Imádok egyéni képzéseket tartani, látni, ahogy fejlődnek a kezem alatt a játékosok, és igyekszem motiválni őket, hogy ne érjék be azzal, ameddig eljutottak.

– Mi van, ha nem sikerül elérnie, amit akar?
– Akkor nem alszom, amíg ki nem találok valamit. Ha rosszul játszik a csapat, az az én felelősségem, és én nem törődöm bele a kudarcba. Nem adom fel soha. És a legtöbb helyen, ahol dolgoztam, akár dán kiscsapatoknál, akár Lengyelországban, akár Bukarestben, el is értem a kitűzött célt, sőt általában még többet is.

– Melyik volt a legnagyobb kudarca?
– Mondhatjuk, hogy a Vardar Szkopjénál töltött néhány hét nem sikerült, de esélyem sem volt: odahívtak, berúgtam az ajtót, azt csináltam, amit kértek, de valamit mégis rosszul csináltam – alighanem olyanoknak is a tyúkszemére léptem, akiknek nem kellett volna, úgyhogy elküldtek. Nem mondom, hogy aztán nem volt jó érzés legyőzni a Vardart a BL-elődöntőben... De inkább azt érzem kudarcnak, amikor egy játékosból nem tudom kihozni, amit szerettem volna, amire képes lehetne. Az mindig fáj.

– Akkor is, ha nem az ön hibája?
– Edzőként meg kell találnom az utat minden játékosomhoz. Ha nem sikerül, az az én kudarcom. Ha kiabálok valakivel, akihez inkább kedvesen kellene szólnom, az az én hibám, és akkor bocsánatot kérek.

– Könnyen megteszi?
– Nem okoz gondot beismerni, ha hibázom. Tudom, hogy elő fog fordulni. De igyekszem nem elkövetni újra ugyanazt a hibát.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik