Próbálok kitartani Tokióig – Kammerer Zoltán 40 éves

LIPICZKY ÁGNESLIPICZKY ÁGNES
Vágólapra másolva!
2018.03.10. 13:18
null
„Annál több nem kell, mint hogy az ember abból él meg, amit imád csinálni” (Fotó: Szabó Miklós)
Maradt a magyar sport Kamerája, igaz, a bohókás, könnyed, nagyszájú kajakos srác helyett most már érett, komoly, sokat megélt férfit látunk viszont a versenyeken. Aki most is vállalja a kihívásokat, és a téli időszakban kínlódik a súlyokkal a konditeremben, hogy tavasszal „kipattintva" újra vízre tegye a hajóját, amellyel reményei szerint eljut élete hatodik olimpiájára, a 2020-as tokiói játékokra. Ma ünnepli 40. születésnapját a háromszoros olimpiai bajnok kajakos, Kammerer Zoltán, aki – meglepő vagy sem – dél-afrikai edzőtáborozás során vághatja fel az ünnepi tortáját.

 

Harmincegy évvel ezelőtt kezdte…
Harmincegy évvel ezelőtt kezdte…

– Gondolta volna, hogy ezt a kerek évfordulót még mindig edzőtáborban éli meg?
– A pályám elején eszembe sem jutott, hogy idáig kitart. Aztán az évek múlásával reménykedtem benne, hogy lesz időm még, a sors úgy rendezi majd a dolgaimat, hogy jó messzire el tudjam tolni a búcsú pillanatát. Nem mondanám, hogy végtelen örömmel tölt el, hogy én vagyok a sportág nagy öregje. Ez azt jelzi, hogy kevesebb van előttem, mint mögöttem, és ez a gondolat – megvallom –, nem dob fel... Sokkal élénkebben élnek bennem azok az érzések, amikor hosszú éveken át én voltam a csapat legfiatalabbja, én voltam a tehetséges „Kamera".

– Fáj?
– Hogyne fájna?! Harmincegy éve vagyok vízen, szívvel, lélekkel, tisztességgel. Sokan mondják, hogy példakép vagyok, ami jó érzés, s ezt köszönhetem többek között a sportág iránt érzett alázatomnak, az edzésekhez való hozzáállásomnak, az életvitelemnek, ami egy kicsit különlegesnek mondható, hiszen tényleg a sport köré épült fel minden. De fáj... Mert ha újrakezdhetném, ugyanezt csinálnám most is. És néha elfog az érzés, hogy milyen jó lenne újrakezdeni...

KAMMERER ZOLTÁN
Született: 1978. március 10., Vác
Egyesülete: Győri Grabo­plast VSE
Legjobb eredményei:
3x olimpiai bajnok (K-2 500 m, 2000; K-4 1000 m, 2000, 2004), olimpiai ezüstérmes (K-4 1000 m, 2012), 3x világbajnok (K-4 500 m, 1997; K-4 1000 m, 1999; K-2 1000 m, 2006), 6x vb-ezüstérmes, 6x vb-bronzérmes, 7x Európa-bajnok, 7x Eb-ezüstérmes, 2x Eb-bronzérmes, 2x Európai Játékok bajnoka (K-2 1000 m, K-4 1000 m, 2015), 3x ifjúsági világbajnok
Díjai, elismerései: az év kajakozója (2000, 2006, 2010), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2000), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2004), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2012)

– Harmincegy év. Nyilván ez az időszak az eredményein, a három olimpiai bajnoki címén túl zsúfolásig tele van történetekkel, érzésekkel, hangulatokkal...
– Nehogy azt kérje, hogy mindet mondjam el, mert lehetetlen! Minden történethez kapcsolódik egy másik sztori, egy újabb érzés vagy egy jó poén. Persze, nekem is voltak a pályámon fordulópontok, olyan meghatározó pillérek, amelyek mindig eszembe jutnak. A kezdetek, az első gödi élmények, a Szentendrei-sziget-kerülések, amihez az első „aha élményem" is kapcsolódik. Tizenöt lehettem, és jött a szokásos szigetkerülés, amihez hajnali három-négy körül már a vízitelepen kellett lennünk. Két gyerekkori barátom a nyári szünetben kőművessegédként dolgozott. Jó pénzt kaptak, olyan menők voltak, hogy jó ruhákban jártak, csajoztak, és a Balatont is látták élőben. Akkoriban kicsit irigyeltem őket, olyan akartam lenni, mint ők, és meg is inogtam a kajakozást illetően. Az edzőm, Nieberl László azonban leültetett, és azt mondta: nem garantál semmit, de ha megcsinálom a programot, amit kitalált, jobb életem lehet, mint ezeknek a srácoknak, akik tíz-húsz-harminc év múlva is itt fognak tartani. Nehezen hittem el Stuci szavait, de a sorsom már másnap hajnalban eldőlt. A szigetkerülésre igyekeztem éppen, amikor a két srác a helyi szórakozóhelyről erősen ittasan, véresen, összeverve tántorgott ki. Azt gondoltam, soha nem akarok így kinézni, és ott nyilvánvalóvá vált, hogy nem leszek az a bulizós típus, csak a kajakozásnak fogok élni. És ez azóta sem változott.

KIVAGYI LETT A SIKERTŐL, JÓT TETT NEKI A KUDARC

– Többször említette már, hogy a sikeres pályafutásához az is kellett, hogy ne kerüljön be a csapatba az 1998-as szegedi világbajnokságon.
– A saját hibám volt. Az előző évek sikerei, az ifjúsági világbajnoki címek, az atlantai olimpiai indulás, az 1997-ben az ötszáz négyessel megnyert világ- és Európa-bajnoki cím kicsit „kivagyivá" tettek. Azt hittem, mindenható vagyok, és az önelégültségem miatt nem kerültem a csapatba ezen a világbajnokságon. Szerencsémre Szegeden volt a vébé, zseniális rendezés, tökéletes televíziós közvetítés... Engem pedig irtóra bosszantott, hogy nem vagyok ott, nem élhetem át ezt az élményt. Eldöntöttem, hogy megemberelem magam, és visszakerülök a válogatottba, hiszen én a tehetséges Kamera vagyok, aki jól indult, akinek itt van a kezében a siker... Talán ebben a pillanatban nőttem fel és lettem profi szemléletű versenyző, aki később megélhetett olimpiai és világbajnoki győzelmeket, és aki emelt fővel tudta átvészelni a kudarcokat is.

2004, Athén: Horváth Gábor, Vereckei Ákos, Storcz Botond, Kammerer Zoltán (Fotó: AFP)
2004, Athén: Horváth Gábor, Vereckei Ákos, Storcz Botond, Kammerer Zoltán (Fotó: AFP)

– Azért az nem sok volt.
– De akadt. Példának okáért a pekingi olimpia, amelyet nyerő pozícióból veszítettünk el Kucsera Gáborral. Rossz érzés visszaemlékezni rá, de érdekes módon akkor egyáltalán nem foglalkoztatott a visszavonulás gondolata, hanem az előre kiírt két-három hónapos pihenő helyett egy hónap után már bele is vetettem magam a munkába. Úgy tűnik, engem a kudarcok jobban inspirálnak, mint a sikerek. A 31 év alatt mindössze egyszer vetődött fel bennem, hogy befejezem a pályafutásom, még 2012-ben, de gyorsan elvetettem a gondolatát, és azóta szóba sem került...

– Ha már Kucsera Gábort említette... Az ön pályafutása egybefüggő, mégis jól elkülöníthető korszakokból áll – mint a festőművészeké.
– Igen, nagy korszakokat éltem meg, és nagy generációváltásokat éltem túl. A korai felnőtt korszakom 1997-től 2005-ig tartott, gyakorlatilag ez volt a férfi kajak aranykorszaka: a négyes olimpiai győzelmei Sydneyben és Athénban, és a Storcz Botonddal megélt párossikerek. Aztán jöttek a mesés „Kucserás évek", amelyek gyorsan el is rohantak, igaz, rövidségük ellenére is volt bennük tartalom bőven. A londoni olimpia előtti időszak pedig már Fábián Lászlóné, Kati néni csoportjában köszöntött rám. Soha, de soha nem gondoltam volna azt, hogy Kati néni keze alá kerülök és azt sem, hogy ezekkel a fiúkkal fogok együtt dolgozni... Pauman Danival, Tóth Dáviddal és Kulifai Tamással. Nem is ismertem őket igazán, hiszen „csak" a riválisaim voltak. Aztán odakerültem melléjük a csoportba, és életre szóló barátság alakult ki közöttünk. Az olimpiai ezüstérem mellett ezért is nagyon hálás vagyok ezeknek a srácoknak.

Az aranyévek: Storcz Botonddal (jobbra) hasonló volt a mentalitásuk, Kammerer biztos volt benne, hogy Botival párban nem érheti csalódás (Fotó: Tumbász Hédi)
Az aranyévek: Storcz Botonddal (jobbra) hasonló volt a mentalitásuk, Kammerer biztos volt benne, hogy Botival párban nem érheti csalódás (Fotó: Tumbász Hédi)

– Bár az útjaik részben elváltak ezzel a négyessel is, ugyanakkor nagyon szoros a kapcsolata még mindig Pauman Daniékkal, akikkel nem sikerült a csúcsra kerülnie. A korszakos aranynégyesből, a Sydneyben és Athénban győztes csapathajóból pedig nem emleget barátokat...
– Mert sosem volt móka és kacagás a felkészülés velük. Négy különböző karakter voltunk, és huhh... – nem is folytatnám a jellemzésünket. Nem tagadjuk meg egymást, meg szoktuk ünnepelni a sikereinket, elismerjük egymást, de az korántsem volt az az összetartó, jól működő, támogató csapat, mint amilyen a Kati néni edzette négyes volt. Ha arra kíváncsi, hogy kivel szerettem egy hajóban ülni, a londoni ezüstérmes srácok mellett Storcz Botondot és Kucsera Gábort emelném ki. A párosedzések velük élvezetesek voltak. Botival azért, mert hasonló volt a mentalitásunk, tudtam, hogy vele csalódás nem érhet. Kucsival más történet volt a miénk, lehúztunk egymás mellett néhány évet jóban és rosszban. Sportolóként kicsit különböztünk egymástól, magánemberként pedig teljesen mások voltunk, mégis nagyon egy frekvencián tudtunk mozogni, tökéletesen kiegészítettük egymást minden téren.

GONDOLATOK A LENDÜLETRŐL
„Úgy érzem, a lendületem kitart Tokióig, bár hangsúlyozom, ez nem jelenti azt, hogy ott is leszek az olimpián. És ha nem kvalifikálom magam, akkor sem leszek mérges, és nem hibáztatok senkit. Az olimpiáról a gyerekkori álmaim jutnak az eszembe, és a hála meg a köszönet, hogy oly sokszor átélhettem a vele járó örömöt."

– Ön azon ritka jelenség a sportágában, aki kevés edzőt fogyasztott el. Ennyire toleráns típus?
– Szerintem az a titka, hogy sohasem az edzőmben kerestem és találtam meg a hibát, ha valami nem jól alakult. Én mindig szerettem együtt dolgozni az edzőimmel, kérdőjelek nélkül. Nieberl László, Stuci volt a nevelőedzőm, tíz évet töltöttünk együtt, azt hiszem, a mentalitásom, a kitartásom, a technikám tőle jött, neki köszönhetem. Aztán következett 15 év Sári Nándorral, nála váltam felnőtt, kiforrott, kész versenyzővé, a mostani mentalitásomhoz, a hitvallásomhoz sokat tett hozzá, szerintem mindenképpen példaértékű, amit képviseltünk. Kati néni pedig hab volt a tortán. Ha ő kimaradt volna a pályafutásomból, nagyon sajnálnám. Hihetetlen képzett szakember, az edzésmódszerei legendásan kemények, pedig csak annyi az egész, hogy jól tudja, mi kell a sikerhez, és ezt meg is követeli. Minden vele töltött pillanatot élveztem, és lenyűgözött a tudása. Úgy érzem, tőle még lenne mit tanulnom nekem is és másoknak is...

Douchev-Janics Natasa, Vajda Attila és „Kamera” – a másik oldalon (Fotó: Nemzeti Sport)
Douchev-Janics Natasa, Vajda Attila és „Kamera” – a másik oldalon (Fotó: Nemzeti Sport)

MEGÉRTŐ TÁRSRA TALÁLT, A GYEREKEI MOTIVÁLJÁK

– Negyvenesztendősen tanulni? Mit tud még ennyi idősen tanulni ezen a pályán?
– Higgye el, van mit! És pontosan ez az érzés az, amitől még mindig itt tudok lenni. Hogy negyvenévesen is azt tudom mondani: igen, van tanulnivalóm.

– Ha visszagondol, csinálna valamit másképpen?
– Tudja, nem vagyok elégedetlen a pályámmal, sőt... De gyakran elgondolkozom azon, hogy mit érhettem volna el, ha 18-19-20 évesen a mostani érzésekkel, gondolatokkal, elhivatottsággal szálltam volna vízre. A mai eszem, gondolkodásom jól jött volna akkor is.

– Mi az, ami most hiányzik?
– A megújulás, a cél keresése terén semmi gondom, a lelkesedés, a tűz ugyanúgy lobog bennem, mint húsz évvel ezelőtt. Még a fizikai fáradtság is elviselhető, nem rosszabb, mint tizenöt éve. Ami nehéz, és sajnos a mai napig lehetetlen számomra, hogy elfogadjam: már nem bírok annyit. Küzdök ellene, de be kell látnom, ma már nem megy annyi, mint húsz éve. Vagyis megy, de nem nyerhetek meg minden résztávot, néha engedni kell, engedni kellene... De nem tudok. Ez az én mindennapi vívódásom.

GONDOLATOK A PILLANATRÓL
„Egy ideje már tudom, milyen érzés harcolni az idővel. Nem, nem csak a vízen, az edzéseken, amikor dacolunk a tizedekkel, századokkal. Más csata ez. Mert ha tehetném, most megállítanám a pillanatot, megnyomnék egy gombot, s ha módomban állna, még adnék magamnak néhány jó évet... De nincs varázserőm, így el kell fogadnom, hogy hamarosan elérkezik a pillanat, amikor Kammerer Zoltánnak le kell tennie a lapátot."

– Egy ideje már értő társa van a vívódásban, hiszen a négyszeres világbajnok Kárász Annával él együtt. Hogy tudják összehangolni a pályafutásukat? Mennyire tud engedni a sport köré épülő életéből, a korábbi „magányos farkas" szemléletéből?
– Az, hogy Anna van mellettem, sokat nem változtat rajtam, és hála az égnek, a kajakozásról maximum annyi szó esik köztünk, hogy holnap ki hánykor edz. Havonta feltesszük egymásnak a kérdést: „Na, fejlődtél?" – de valójában a mi életünkben ritkán téma a kajakozás. Természetesen a gondokat, az érzéseinket megosztjuk egymással, adott esetben tanácsot is adunk a másiknak, de nem túl gyakran. A magánéletünk másról szól, és Anna magánemberként is jól tolerálja a magányos farkas énemet. Tudja, hogy szeretek néha egyedül is lenni, és erre észrevétlenül lehetőséget is ad. Okos lány.

2008, Peking: a magyar küldöttség zászlóvivőjeként (Fotó: Nemzeti Sport)
2008, Peking: a magyar küldöttség zászlóvivőjeként (Fotó: Nemzeti Sport)

– Két gyerek édesapja, fia, Gergő, szép lassan felnőtt emberé válik, Anna még csak hároméves. Mi volt az ő szerepük a pályafutásában?
– A gyerekeim elég erős motivációt tudnak adni a sikereimhez. Emlékszem, amikor Gergő 2002-ben megszületett, az volt a legnagyobb bajom, hogy már olimpiai bajnok vagyok, és ő nem láthatta, hogy az apja miként nyert. Athénban az motivált leginkább, hogy nyerjek neki egy aranyat. Mindössze kétéves volt akkor, és tudtam, hogy fel sem fogja, mi történik, de maga a tudat, hogy lát a televízióban, elképesztő boldoggá tett. Aztán 2006-ban Szegeden ott volt a világbajnokságon, amikor Kucsera Gáborral nyertünk, láthatta ő is, hogy micsoda pillanat harmincezer ember előtt aranyérmesnek lenni. Ancsika még kicsi. Hároméves. Az ő kérdései még ott tartanak, hogy „Miért mindig kajakozol?", „Miért van kajakos matrica az autód oldalán?". A gyerekeim nem élnek velem, nem vagyok mintaapuka, ettől függetlenül van felelősségérzetem és kötelességtudatom, és igen, a mai napig erős a motivációm miattuk is. Geri elmúlt tizenhat éves, saját elképzelése van a világról. Szívesen kísérném, segíteném őt tapasztalataimmal az útján, ha hagyná. De ebben a korban ez nem jellemző a fiúkra. Ancsikát, a kis szerelmemet, legszívesebben magamhoz láncolnám, és megvédeném mindentől és mindenkitől. De hát ez nem a valóság lenne, hanem mese. Ezért maradjunk annyiban, hogy mindkettőjüket támogatom, segítem, ahol kell és ahol tudom. De azért felkészítem őket majd az életre is, hiszen a saját hátterük megteremtéséhez ők is kellenek. A szüleim is ilyenek voltak velem, ezt nevelték belém, és nagyon hálás vagyok nekik ezért is.

ABBÓL ÉL MEG, AMIT IMÁD CSINÁLNI

GONDOLATOK A HIBÁKRÓL
„A sikertelenségből mindig következett a megújulás, a még nagyobb fegyelem, szigor, ilyenkor mindig kerestem a hibát, és kizárólag magamban. A kudarc engem mindig épít, de ez magánemberként is érvényes rám. A siker inkább elbizonytalanít: »Tényleg én csináltam? Hogyan csináltam? Megismételhető lesz?« – ilyen kérdések kavarognak bennem siker esetén. Kicsit fura, de ez nem változik kilencéves korom óta. Szóval a kudarc sokkal egyszerűbb: valaminek vége, és kész. A siker meg csak a sok lehetetlen kérdést indítja el az agyamban. Aztán rájövök, hogy az egész élet egy tanóra, és ami a legfontosabb: minden miértnek megvan a maga azértja."

– Mennyire jövedelmező ma kajakosnak lenni?
– Mostanság jól lehet élni a sportágunkból, de leginkább akkor lesz egzisztenciád a sportból, ha olimpiai bajnok vagy. És akkor is észnél kell lenned, mert senki nem tömi úgy tele a zsebed, hogy kitartson életed végéig. Szóval, nem árt az olimpiai bajnoki cím, egy-két jó befektetés, visszafogott élet, és akkor lehet nyugodt öregkorod. Álszent az a sportoló, aki nem nézi, hogy anyagilag megéri-e ennyit gürizni, persze hogy mindenki számolgat otthon. Nálam nem a legfontosabb kérdés, mennyit keresek, de jó érzés, hogy ennyi munka mellett jól élek, és nem fáj a fejem, hogy mit vegyek a boltban. És úgy gondolom, annál több nem kell, mint hogy az ember abból él meg, amit imád csinálni. Jó közegben vagyok, sarkítva azt mondhatom: az a munkám negyvenévesen, hogy egészségesen éljek és kockás hasam legyen. Tudom, hogy sokan cserélnének velem, viszont én azt hiszem, senkivel sem cserélnék.

– És a búcsú után mi lesz? Hogyan képzeli Kammerer Zoltán életét?
– Az még messze van, mert próbálok kitartani Tokióig. Hogy utána mi lesz? A sport utáni Kammerer Zoli felkel, kávézik, reggelizik, sportol kicsit, majd pakolászik otthon, mos, esetleg takarít, ebédel, pihen, ügyintéz vagy dolgozik, azt még nem tudom, milyen sorrendben. Egy biztos: stresszmentes, szürke hétköznapokra vágyik, továbbá szép családra. És a lényeg: sose unatkozzon!

1994. október 14-én jelent meg Kammerer Zoltánról az első cikk a Nemzeti Sportban – ahogy a szerző, Lipiczky Ágnes is első cikkét jegyezte a sportnapilapban
1994. október 14-én jelent meg Kammerer Zoltánról az első cikk a Nemzeti Sportban – ahogy a szerző, Lipiczky Ágnes is első cikkét jegyezte a sportnapilapban
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik