Lipován ballada – Csinta Samu publicisztikája

Jártak már a Duna-deltában? Nem? Jellemző... Pedig a Volga-delta mögött Európa második legnagyobb deltatorkolata, 3446 négyzetkilométernyi – belőle 2733 szigorúan védett – csoda Románia és Ukrajna területén. Ott ömlik a mi Dunánk – és még annyi más nemzeté is – a Fekete-tengerbe.

Több mint 1200 növényfaj honos ott, 300 madárfaj és 45 édesvízi hal otthona. És cirka tizenötezer emberé, többségük lipován, a szakirodalom szerint Oroszországból menekültek úgy kétszáz évvel ezelőtt, miután konfliktusba keveredtek a reformokat bevezető orosz ortodox egyházzal. Immár nem cirill betűkkel írva, de ma is olyan neveket viselnek, mint Calabiciov, Simionov, Covaliov meg hasonlók. Vagy Patzaichin. Ha a mai Oroszországból érkeznének, Kalabicsovként, Szemjonovként, Kovaljovként vagy Pacajkinként írnánk róluk, lábjegyzetként pedig azt, hogy sokszoros kenu olimpiai és világbajnokok.

Közülük – és közülünk – ment el szeptember 5-én Ivan Patzaichin. A vérségi összetartozás okán érthető módon külön piedesztálon kezelt magyar származásúak mellett Magyarországon talán a legismertebb, de mindenképpen a legelismertebb romániai sportoló. Azzal együtt vagy talán éppen azért, mert a hetvenes-nyolcvanas években ő törte a legtöbb borsot a magyar kenuzók és sportkedvelők orra alá. Közben meg ez a vérre menő rivalizálás a legnagyobb román-magyar sportbarátságot szülte. A legendás Wichmann Tamás, Ivan Patzaichin duettet, olyan kapcsolatot, amelynek hőfoka az aktív pályafutás befejezése után sem csökkent. A vízen többnyire Ivan győzött, a halhatatlanságba való átevezésben Tamás volt az első. De nem tudta nagyon leszakítani Ivant, és most újra együtt róják a tiszteletköröket, mint annyiszor évtizedes pályafutásuk során.

Patzaichin nem egészen 72 évesen ment el nyilvánosságra nem hozott gyógyíthatatlan betegség következtében. Csak az elmúlt három hónapban tűnt el a nagyvilág elől, az utolsó pillanatig nyüzsgött, reprezentált, igyekezett előrébb vinni mindazt, amiben az utóbbi időben igazán hitt és foglalkoztatta: saját vérei, a lipovánok sorsa. A Dinamo-sportolóként brigádtábornoki rangban lévő Patzaichin egy ideig edzősködött, a válogatott vezetőedzője is volt, közel tizenkét esztendeje aztán elköszönt a közegtől. Azt mondta, egyre szűkülnek a lehetőségek, fogynak a fiatalok, többségük ma nem evezésben versenyez, hanem abban, kinek van erősebb motorral felszerelt csónakja. Aki evez, már-már baleknak számít, legyintett legutóbbi beszélgetésünk alkalmával, és ezer ránccal barázdált arca újabbakba gyűrődött.

Otthagyta a versenysportot, minden erejét a nevét viselő egyesület tevékenységére fordította, amely a deltaiak életkörülményeinek javítását, a ténylegesen természetvédő turizmus anyagi és tudati körülményeinek megteremtését célozza. Az általa kezdeményezett Rowmania Fest elnevezésű rendezvény keretében tartanak evezős- és horgászversenyt, de művészeti seregszemlét és rockkoncerteket is. Kilenc év alatt több mint 140 ezren fordultak meg ott ilyen-olyan minőségben. Tisztában volt vele, hogy nem lesz könnyű dolga, hiszen az elmúlt harminc esztendő során a Duna-delta is az azonnali haszonérzés, a vadkapitalizmus eszközévé vált. De az ügy érdekében még a saját unokatestvérével is összetűzött, aki kuncsaftjai elrablásával vádolta meg őt.

Olyan ember volt, aki talán még a sportnál is jobban szerette a vizet, írta Ivan halála után nem sokkal az egyik legismertebb román publicista, Lucian Mandruta. „Mind nagyobb számban igyekezett bennünket maga mellé ültetni a kanotkájába, hogy együtt álmodjunk nádat, pelikánt és szabadságot. Olyan ember halt meg, aki szerette a Deltát, és a környezetét féltve-ügyelve evezőlapátos, füstmentes »slow« turizmust igyekezett megvalósítani. Érzékeny ember halt meg, és a legszerényebb híresség, akit valaha is ismertem.”

Mi tagadás, azt hittük róla, halhatatlan. Pedig láncdohányos volt és kólával itta a bort. Viszont haját lófarokban hordta, akár egy sokadik fiatalságát élő rocksztár. Kivételes gének hordozójának tartottuk, amit tizenhat éves, egészen különleges kenus sportpályafutás igazolt – 1968 és 1984 között csupán az 1976-os olimpiai esztendőben nem állhatott világverseny dobogójára –, valamint erőt és időtlen energiát sugárzó kiállás. Esetében a négy olimpiai arany- és három ezüst­érem, 22 világbajnoki cím és egy Európa-bajnoki győzelem – azért csak egy, mert 1969 után 28 esztendőn át nem rendeztek kontinensviadalt – mindenféle felsőfokot indokolttá tesz.

De mindjárt az indulás is. A Serghei Covaliov, Vicol Calabiciov friss világbajnok kenupáros hazai élménybeszámolója után nem szállt le a nagyfiúkról, amíg meg nem ígérték, hogy magukkal viszik. Alig olvadt el a jég, 1967 tavasza már a snagovi tavon találta a nem egészen tizenhét éves Ivant. A családtagoktól úgy búcsúzott, hogy nemcsak sportolni megy, hanem bajnok akar lenni. És alig egy évvel a Duna-deltából való felbukkanása után máris a mexikói olimpián indult. A Xochimilco-tavon 950 méternél még első volt, ami olyannyira hihetetlennek tűnt, hogy tizennyolc évének minden tapasztalatlanságával hirtelen hátrafordult. Begörcsölt a dereka, többé egyetlen merítésre sem volt képes, csak arra tudott figyelni, nehogy felboruljon. Hajója végül az olimpiai döntő hetedik helyén csorgott be, ölben emelték ki és vitték a gyúrószobába, hiszen egy órával később már a kettes hajó fináléját rendezték. Covaliovval párban éppen a Wichmann Tamás, Petrikovics Gyula kettőst megelőzve szereztek olimpiai aranyat.

Annak idején győzni jött elő a delta nádrengetegéből, azt mondta, elképzelni sem tudta, hogy ez másként is történhet. Közben megmaradt olyan embernek, aki így tudott mesélni a gyökereiről: „A deltai falucska, Mila 23 kis utcáján kaptam a legfontosabb életleckét: csak akkor várhatsz tiszteletet, segítséget, ha te is azt nyújtasz cserébe. Nagyapám, Perfil amolyan ősapatípus volt, magas, szikár, hatalmas fehér szakállal. Az unokatestvérekkel együtt mindig nála fejeztük be a napot, egy kopott kofferból előszedett könyvekből olvasott fel nekünk esténként. Máig életem egyik legszebb élménye, amikor egyszer meseolvasás után nála aludtam el, reggel pedig a bárkájában ébredtem. Amikor hajnalban kievezett halászni, felnyalábolt, és a hajó aljába fektetett. Lágyan ringó csónakban ébredtem, arcomat napfény és szellő cirógatta. Négyéves voltam, és azt hittem, a paradicsomba kerültem, amelyről előző este Perfil mesélt.”

A nagy ellenféltől és baráttól, Wichmann Tamástól 2020. február 12-i halálakor búcsúzó mondata azóta is sűrűn emlegetett: „Általad nemcsak jobb sportoló lettem, hanem bölcsebb ember is.” Barátja hetvenedik születésnapján, a 2019. november 26-án tartott köszöntésen

Wichmann betegen is fontosnak tartotta a jelenlétét. „Ott álltunk a színpadon, Tamás énekelte a What a Wonderful Day című dalt, közben többször is megsimogatta a fejemet. Azt hiszem, életem végéig érezni fogom a homlokomon annak a hatalmas tenyérnek az utolsó érintését.”

Két óriási bajnok, két remek ember, két igazi barát: talán így lehetne „eladni” Wichmann Tamás és Ivan Patzaichin kivételes kapcsolatának történetét. Tamás után most a sporttörténelem egyik legdíjazottabb személyisége, Vanjusa, azaz Ivan Patzaichin is újra, immár örökre lapátot ragadott. Ma temetik katonai tisztelet­adással Bukarest celebsírkertjében, a Belu temetőben. A magam részéről a nemrég elhunyt sepsiszentgyörgyi költőóriás, Farkas Árpád egyik versének részletével búcsúzom. „Csak kis népek fia ás így: mintha magába ásna! Lapátol, mintha szemetet magából!/...az tudhat, így, derékig földben állva,/lefegyverzőn csak adni, áldani, s nagy, szelíd szemmel nézni a világra./Lipovánok, atyámfiai!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!