Szuper Levente: Isten majd eldönti

– Mi újság?
– Semmi.

– Az ügynöke, Bjärne Madsen nemigen érhető el, beszélt vele mostanság?
– Igen, de egy másik ügynökséggel is tartom a kapcsolatot. Egy célunk volt a nyár elején, hogy visszajussak a tengerentúlra, ezért időközben egy-két európai ajánlatot is visszamondtam. Azzal biztattak, hogy a pályafutásomra és a korábbi jól sikerült idényeimre alapozva viszonylag könnyen találok majd csapatot odaát. Mondhatjuk úgy is, hogy kockáztattam Észak-Amerika érdekében, és egyelőre nem jött be. Mert közben elfogadhattam volna ajánlatokat itt, de nem tettem, mostanra pedig lecsúsztam róluk, hiszen egész Európában elkezdődtek a bajnokságok. Négy európai csapattal tárgyaltunk komolyabban, két angollal, egy némettel és egy olasszal, de annyira vissza akartam menni a tengerentúlra, hogy egyikhez sem köteleztem el magam. Ha most, illetve pár héttel korábban kapom az ajánlatokat, valószínűleg elfogadom valamelyiket, ám akkor még úgy gondoltam, inkább várok...

– Elégedett az ügynökével?
– Nem látok bele a munkájába, nem látom át, mit csinál egy ügynök vagy ügynökség. Ez mind pénz, összeköttetés, érdek, ami tökéletesen jelzi, hogy a sport nagyon rossz irányba megy, de el kell fogadnunk. El is fogadom, hiszen én is ebben élek, tehát maradjunk annyiban, nem véletlenül bíztam másra a tengerentúli ügyeim intézését.

– Milyen csapatokkal tárgyaltak: AHL-esekkel, jobbakkal, rosszabbakkal?
– Pár csapattal beszélgettünk, többnyire AHL alattiakkal. Sok minden megváltozott, amióta eljöttem a tengerentúlról. Az AHL mára fiataloknak szóló verseny lett, ahová persze bekerülhet más is, de nem jellemző. Ám ott van az East Coast Hockey League vagy a Central, amely egyesült az International Hockey League-gel, és tizennyolc csapatos, 66 alapszakaszmeccses, jelentős sorozattá vált. Nagyon izgat, meddig tudnék eljutni újra, mennyire tudnám felküzdeni magam, mit tudok még. Ezért bármilyen mélyről hajlandó vagyok újrakezdeni, mert bárki mondhat bármit, odaát van a hoki központja. Bárki bármikor megsérülhet, és bár nem így szeretnék visszakerülni, ha csak így lehet, ám legyen. Készen állok, és odaát még csak most kezdődnek az edzőtáborozások, ott nem maradtam le semmiről, persze az idő szorít.

– Az észak-amerikai jégkorong hiányzik, vagy az észak-amerikai élet?
– Az észak-amerikai életstílus nem én vagyok, nem is tudtam vele teljesen azonosulni, hajdan többek között ezért jöttem el. Calgaryban jött például az új vezetőség, és vége lett, aztán elkerültem St. Louisba, ahol már nem bíztak bennem annyira, és kicsit elment a kedvem az egésztől. Fiatal, huszonhárom-huszonnégy éves voltam, most, azt hiszem, már el tudnék vonatkoztatni mindentől. Vállalnám, ha lenne még egy esélyem.

– Mi zavarta jobban? A helyi sportlélek, pontosabban annak hiánya, az, hogy tárgyként kezelik a sportolókat, vagy az egész zajos forgatag?
– Egyik a másikból következik, nem lehet őket szétválasztani. Abban, ami kint történt, természetesen én is hibás vagyok. Túl sokat gondolkodtam, lehet, nem kellett volna, hanem maradni és ütni a vasat, amíg meleg volt. Ugyanakkor persze jól is döntöttem a visszatéréssel, hiszen így ott lehettem Szapporóban a feljutáskor. Egyébként sincs értelme azon merengeni, mi lett volna, ha...

– Nincs maga alatt, holott Budapesten és Fehérváron is a saját szemével láthatja, hogy elkezdődött a szezon.
– Hogyan is lehetnék? Egyáltalán nincs semmi kontrollom a dolgok felett. Nem bújok el a négy fal közé pityeregni. Tegnap pedig én voltam a Sportklub szakkommentátora a Fehérvár EBEL-meccsén. Semmi duzzogás, kedvetlenség, sértettség nincs bennem. Nem én vagyok az első, és nem is az utolsó, akivel ilyesmi történik. Addig is elfoglalom magam, jótékonykodom. A lovardámban, ami két éve van meg, hátránnyal élő gyerekeknek szervezek nyílt napokat, kisegítő iskolák jönnek-mennek. A következő kedden például több mint ötven gyerek, szülő és tanár érkezik hozzánk. Sok a teendő, meg aztán teniszezem is.

– Jégre nem megy?
– Harmincéves vagyok, ez a pár hét kihagyás szerintem már nem oszt, nem szoroz. Két ok miatt sem akarok csapattal edzeni. Egyrészt egyetlen kapuskollégámnak sem szeretnék kellemetlenséget okozni azzal, hogy ott vagyok, és mondjuk elveszek az edzésidejéből. Másrészt nincs motiváció. Ismerem magam, tudom, anélkül, hogy csapatom lenne, nem tudnék reggel úgy kiugrani az ágyból, hogy őszintén akarjak menni tréningre. Talán más lenne, ha húszéves lennék, de nem vagyok.

– Mindebből nem az világlik ki, hogy egy pénzéhes szólista lenne, aki az összeférhetetlensége miatt továbbáll mindenhonnan – pedig sokan vannak, akik így tartják.
– De jó, hogy ezt felhozta! Akkor most egyszer s mindenkorra tisztázzuk ezt a kérdést! Komolyan! Sokan támadnak a klubváltásaim miatt, persze nem szemtől szembe, hanem a hátam mögött. Nos, miután hazajöttem a tengerentúlról, 2004-ben Berlinben voltam próbajátékon egy hónapig, ahol sajnos megsérültem, és elmentem Dunaújvárosba. Ott nagyon jól éreztem magam, sikeres idényünk volt, de mindenki biztos lehetett benne, hogy külföldön folytatom. Asiago következett, ahol szintén jól mentek a dolgok, de sportember vagyok, ezért még tovább, még sokkal feljebb akartam jutni. Elmentem a német első osztályba, a DEL-be a Duisburghoz, amely viszont a megszűnés szélére sodródott, ezért idény közben Svédországba szerződtem, amely egyébként még nívósabb hokiország. Közben a Duisburg meg is szűnt. Malmö után Milánó következett, ám az is csődbe jutott, és Fehérvárra szerződtem, amiben nagy szerepe volt a feljutásnak, hiszen mivel itthon játszottam, biztosítottam, hogy mehetek az A-csoportos vb-re, rá fogok érni. Ám a sportoló továbbra is mocorgott bennem, és ismét a DEL-be szerződtem a Hannoverhez, ahol viszont a nyakamra hoztak egy kanadait. Hát így váltottam minden évben csapatot. Ez az egyik dolog. A másik, hogy iszonyatosan  szerencsésnek tartom magam, mert temérdek új országot, várost, embert ismertem meg. Annyi ismerősöm van, ha kitalálom, hogy a hét végén kimennék egy Milan-meccsre Milánóba, akkor százakat hívhatnék föl, és egy forintot sem kellene fizetnem a szállásért. Ugyanígy mehetnék Asiagóba síelni, bárkihez bármikor. Adja össze mindezt, aki kritizál! Jó, ha ezt egyszer s mindenkorra tisztázzuk: szerintem az irigység szól a kritikusokból, hogy ennyi csodálatos emberrel és várossal ismerkedhettem meg, és bár megszűnhetett a csapatom, de mindig kellettem máshova. Ráadásul magyar hokisként – ez jó érzés.

– Csapattársból kevesebb is a panaszkodó.
– Nem kell magyaráznia, a szurkolókat és a rosszakarókat sem kell egy kalap alá venni. Én ugyanúgy a válogatott család tagja vagyok, tartom a srácokkal a kapcsolatot, sőt Hannoverből, Milánóból és a tengerentúlról is hívnak, kérdezik az interneten, hogy mi újság. Horváth Balu is mondogatta, hogy menjek le Fehérvárra, nézzek be az öltözőbe, nekem is jót tenne. Ted Sator szövetségi kapitány is tartja bennem a lelket: tavasszal, amikor Hannoverben voltam, akkor is keresett, mondta, hogy számít rám a válogatottban. Hát ennyire nem vagyok csapatember...

– Akkor merre tovább?
– Isten majd eldönti, hogy mi a szándéka velem. Hogy folytatódjék-e a jégkorong-pályafutásom, vagy legyen vége. Sok minden érdekel azért a hokin kívül is. Valaki majd odafent dönt rólam...