SZŰCS ANDRÁS 2017.07.15 00:50 Frissítve: 2017.07.15 00:52

A zen mester – Szűcs András publicisztikája

 

Most, hogy nekiültem, alighanem szükséges tisztázni: 2013 nyarától 2016 nyaráig a Magyar Jégkorongszövetség alkalmazottja is voltam. A 2016 májusában választott új elnök, Such György első döntéseinek egyike volt, hogy nem hosszabbította meg a szerződésem, de nem azért, mert olyan fontos lettem volna, hanem mert valószínűleg így adta az idő: az én szerződésem járt le a leghamarabb, miután hivatalba állt.

Na de ettől még nem gondolom, hogy eljött volna a világ vége.

Van egy történetem, amivel példálózni szoktam filozofikus pillanataimban, mert a sportot messze elkerülő témákban is kiváló igazodási pont.

2012-ben az osztrák központú jégkorongbajnokságban, az EBEL-ben a Fehérvár AV19 a negyeddöntőbe jutott, ahol a megboldogult Interligából jól ismert riválisával, a szlovén Olimpija Ljubljanával került szembe. Abban az idényben az Alba Volán olyan fordulatszámon pörgött, mint még soha. Az egyéni pontlista top 12-jében öt játékosa tündökölt, köztük az amerikai Derek Ryan, akinek egész jó dobbantó volt Fejér megye, hiszen két hete hosszabbította meg szerződését évi 600 ezerről 1.4 millió dollárra emelt fizetéssel az NHL-es Carolina Hurricanesnél. Előtte a Sofron, Vas M., Ladányi csatársor 151 pontot szerzett a rájátszásig, Sofron konkrétan gólkirály volt az alapszakaszban, amelyet a csapat a hatodik helyen zárt, ezt a középszakaszban harmadikra javította – mindkettő történelmi csúcs –, így pályaelőnnyel kezdhetett a negyeddöntőben. Ott az első és a harmadik, azaz hazai meccset gólgálákkal nyerte meg a sérülések meg eltiltások okán kábé másfél soros Olimpijával szemben, amely közben a második és a negyedik meccset valahogy behúzta odahaza, majd utána az ötödiket is idegenben, és immár esélyesként a hatodikat is. Magyarul a playoffig csilivili Fehérvárunkat 4–2-vel kipöckölte a trottyos Ljubljana. Akkor melyik is a jobb csapat?

Ez a nagy kérdés, amit az élet más területeire átfogalmazva is fel szoktam tenni.

Ha én most azt állítom, hogy például a kommunikációt tekintve a Magyar Jégkorongszövetségben rosszabbul mennek a dolgok, mint tavaly nyár előtt mentek, akkor a szaktudásomat bevetve azt kell mondjam, az állítás igaz. Ha azt állítom, hogy tavaly óta sok munkatárs, aki nagy szívvel és olykor nagy szaktudással nagyon sokat tett a magyar hokiért, ki lett pörgetve – és én némelyiket megkönnyeztem –, szintén igaz. Ha azt állítom, hogy az ilyesminek lehet negatív hatása a jövőben, szintén igaz.
Na de az én aggodalmam, esetleg igazam befolyásolja-e a válogatottak teljesítményét, a bajnokság életét, az utánpótlás létszámát? Aligha – egyelőre legalábbis nem.

Ha mától visszafelé haladunk az időben, akkor az első történés, amelynél meg kell állnunk, hogy a Mol helyett az Erste lesz a magyar bajnokság névadója. Nyilván rosszul hangzott a szalagcím, hogy „Véget ért a Mol és a magyar hoki együttműködése“, de valójában arról van szó, hogy adva van egy 1–1.5 milliárd (vagy még több) forint közötti éves költségvetésű szövetség, amely nem tartott meg egy tao és pluszpromó nélkül szponzorációként az utolsó szakaszában legfeljebb 100 millió körüli összeget adó céget, amely persze az ország legnagyobbika, mellesleg évtizedes partner.

Sejtenék olyan vonalat is a váltásban, hogy a mi bajnokságunkhoz csatlakozik a Vienna Capitals farmcsapata, márpedig az Ausztria egyik leggazdagabb, így legfontosabb és legnagyobb hatalmú klubja, az Erste meg az osztrák szövetség egyik főtámogatója, az ottani élvonal névadója. Magyarul az történik, hogy miként a Fehérvár, úgy immár a Vienna is az osztrák központú EBEL-ben szerepelteti a nagy-, és az eddig Mol Ligának hívott, most Erste Ligára átkeresztelt magyar központú bajnokságban a farmcsapatát. Ez így önmagában csak érdekes alakulása az eseményeknek, a nagy dobás az lehetne, ha középtávon egy bajnokságba szerveződne a mostani két Erste-címkés liga, akár két tízes, nyugati meg keleti főcsoportként. Ettől az ötlettől a nagy osztrák klubok elsőre kapnának egy infarktust, de azt még túl lehet élni, állítólag hármat nem, azt pedig be kell látniuk, hogy strukturálisan a magyar hoki majdnem, ha nem ugyanott tart, mint az övék (a szlovákokat máris verjük, csak még kitart a csehszlovák lendületük), ráadásul ömlik bele a tao, azaz természetesen lehet, hogy rövid távon az eddigi Mol Liga tagjai hígítanák a mezőnyt, de ez kiegyenlítődne, és hosszú távon szélesebb, stabilabb alapokon fejlődhetne a monarchikus EBEL.

Persze szövetségünk nem Hegyeshalom felé indult először, hanem inkább északnak, tán nem egészen függetlenül attól, hogy a jelenlegi vezérkarnak erős háttere jön Borsodból, ahol a földrajzi távolság okán hiába is próbálkoztak az eredeti EBEL-be jutással, így maradt nekik Szlovákia. A szövetség is hamarabb ért el eredményeket arrafelé: augusztusban már játszani fognak a Visegrádi Kupában, amely egyelőre csak két ország klubjainak a sorozata, de jöhetnek még a V4-ek más tagjai is, megfigyelőként hallgatóznak máris. Hozhatnám, hogy információim szerint a V2K-ban részvételt kötelezővé tette a szövi, méghozzá több ezer eurós büntetést beígérve, amivel magára haragította X klubunkat, de az aligha képezheti vita tárgyát, hogy több irányba nyújtózkodik, ami az előrelépést szolgálhatja, ahogyan a papírra vetett fejlesztési stratégia is, legyen bármilyen hevenyészett.

A másik nagyon aktuális téma a férfi felnőttválogatott szövetségi kapitányi posztja. Erről hivatalosan nem tud senki semmit, sajtóalapszabály-követően magam sem írhatok konkrétumot, egyelőre csakis annyit, hogy ha az értesüléseim helyesek, akkor a felvetődő szakemberek kezébe nyugodtan odaadnám a nemzeti csapatot, némely jelöltnek még örülnék is. Ez nyilvánvaló előrelépés ahhoz képest, amit április legvégén, a világbajnokságunk után írtam, miszerint nem állunk jól, és lehet még rosszabb is (erről mindjárt valamivel bővebben azért) – számomra megnyugtató irányváltás, hogy megbecsült jégkorongnemzetek elismert tagjaira vadászik a szövetségünk, és nem másokra, akikről hallhattunk anno.

Szóval akkor elégedett vagyok a szövetség vezetésével?

Hát, aggályaim is vannak.

Az például aggasztó, hogy egy 230-szoros válogatott, a nemzeti csapattal az elitet megjáró és tőle csapatkapitányként búcsúzó, tíz évig légiós, ebből az utolsó kettőt igazgatóként töltő szaktekintéllyel megcsinálhatják, hogy hazahívják, tárgyalnak vele hónapokat, a legenda hazaköltözteti az iskolába-óvodába addig csak idegen nyelvkörnyezetben járó gyermekeit valamint a feleségét – majd másnak adják a posztot, amire nem is sportágunk nagyja jelentkezett, hanem felkínálták neki. (Megjegyzendő, idén egy másik visszavonuló klasszisunk térhet haza eddig ismeretlen munkakörbe.) Az is aggasztó, hogy a kinevezett szakmai vezető nyártól tavaszig nem jár egyik felnőtt- vagy korosztályos válogatott környékén sem, mondván, nem akarja zavarni a munkát, majd egyéb (esetenként még újabb) vezetőkkel együtt megjelenik a vb-n a csapatszálláson, ahol lélekromboló vereség után akar együtt vacsorázni a sokkolt kerettel, majd a másnapra tolt vacsoráról menekülnek a játékosok, és a szakvezetőség is kelletlenül ül át a vezérkarhoz, amely nem érti a szövetségi kapitány szakvéleményét. Mondjuk, ez megoldódott azóta, mert az említett szöv. kap. már nem szöv. kap.

Legfelső szakembereink legfelső vezetőink iránti ellenszenvének egyik táplálója, hogy az előbbiek nem bíznak az utóbbiakban, főleg nem szakmailag, miután például a magyar hokitörténelem legsikeresebb felnőtt férfi-vb-jét azzal honorálták, hogy megvágták a stáblétszámot, majd olyan szakmai ellenőrző személyt illesztettek pozícióba, aki a töredékét sem tudja és tapasztalta annak, mint akiknek az engedélyét kiállítani hivatott, ráadásként nem izgatott senkit, hogy az utánpótlás-kapitány lemondja a stratégiailag fontos idényzáró edzőtábort, mert nem lehet tudni, ki lesz a felnőttkapitány, így az irányvonalat sem.

De a sport, a hoki akármennyire is azonnalinak tűnik, nem az. Amit ma látunk, az a néhány évvel ezelőttben gyökerezik, következésképp, ami most kezdődik, azt néhány év múlva értékelhetjük igazán. Magabiztosan tehát csak a Charlie Wilson háborújából idézhetünk egyelőre, amiben a néhai Philip Seymour Hoffman sztorizgatja, hogy:

„Van ez a fiú, aki a tizennegyedik szülinapjára lovat kap. A faluban mindenki azt mondja: de csodás, lovat kapott! A zen mester azt mondja: meglátjuk… Két évre rá a fiú leesik a lóról, és kitöri a lábát. A falusiak azt mondják: de szörnyű! A zen mester azt mondja: meglátjuk… Aztán kitör a háború, minden fiatalnak harcolnia kell, kivéve a fiút, mert neki a lába kampec. A falusiak azt mondják: de csodás! A zen mester azt mondja: meglátjuk…”

 

A Nemzeti Sport digitális formában - az e-újságért kattintson ide!

2017.09.21 08:26:39

Jégkorong KOHÁN GERGELY

A magyar válogatott támadó nem illet bele az edző elképzeléseibe, ezért tért haza.

2017.09.11 19:02:07

Jégkorong nemzetisport.hu

A magyar élvonalbeli jégkorongbajnokság 2017–2018-as kiírásának adatbankja.

2017.09.09 08:34:03

Jégkorong GY. F.

Összeköti életét a Fehérvárról távozó hokis, Sofron István és Aryee Claudia Dedei.

2017.07.15 00:48:07

Jégkorong SZŰCS ANDRÁS

NS-VÉLEMÉNY. A hoki akármennyire is azonnalinak tűnik, nem az. Amit ma látunk, az a néhány évvel ezelőttben gyökerezik.

2017.07.08 01:04:42

Jégkorong S. TÓTH JÁNOS

NS-VÉLEMÉNY. A hirtelen jött jólét paradoxona, hogy a magyar sport annak nem megteremtője, hanem csupán haszonélvezője.