Esetleges és látszólag

futballtrener | 2016.10.03. | 14:07 | nemzetisport.hu


Hirdetés

Í R T A : b a r y 

Pontosan 44 éve hánykolódott a magyar labdarúgás a futball óceánján palackba zárva. Hogy kik zárták palackba, és kik voltak azok, akik bezárva tartották évtizedeken keresztül a nemzeti válogatott szellemét (szellemiségét), ebben az euforikus hangulatban ugyan kit érdekel. És jött négy évtized után a semmiből egy német, aki kihúzta a palack dugóját és világ láss csodát a kiáramló palack tartalma egyszerre meglegyintette az emberek hazafias érzelmeit, nemzeti öntudatra ébresztett sok millió magyart, egy csapásra újra futballnemzet lettünk. A berni világbajnoki döntőt német csapattal szemben veszítettük el, azóta lejtmenetben van labdarúgásunk, pedig világbajnokságokon kétszer voltunk negyeddöntősek (62-ben, 66-ban), nem beszélve arról, hogy 64-ban bronzérmet szereztünk Európa bajnokságon. Akkor még ezek az eredmények az eredménytelenség kategóriájába tartoztak. Paradox módon „látszólag" egy német adta vissza a magyar népnek a labdarúgásba vetett hitét, de csak látszólag. A szerencsésen abszolvált csoportkör után boldog volt az ország, örömmámorban úsztak a fiatalok, tini lányok, elsősorban azok, akik összesen tíz percet sem ültek még végig életükben egy futballmérkőzésen, sikk lett a magyar válogatottnak szurkolni, nemzeti összefogás zászlaját lengetni. Nem azok a futballt szerető és követő szurkolók vetkőztek ki önmagukból, vedelték a sört kivetítők előtt tombolva, akiket soha nem a buli, a hangoskodás, a magamutogatás vezérelt, hanem maga a futball jelentette (jelenti) mindenkor a szórakozásukat, az életüket. Ez a magatartás, viselkedés nekem azt sejteti, hogy az ifjúságunk pszichésen sérült különösen a legfiatalabb generációnk, az Y, Z – generáció. Ők egyébként is csak azt csinálják, amit szeretnek, amiben jól érzik magukat. Az Eb kapóra jött, hogy kitombolja magát a fiatal nemzedék. Úton-útfélen azt lehetett hallani, hogy: „a válogatott összehozta a nemzetet". A bulizni vágyókat mindenképpen, fogyott a sör, az arcfesték, a magyar zászló. Az ország úgy ünnepelt, mintha a világháborúnak lett volna vége. Valljuk be őszintén hiányzott már a magyar embereknek a sok keserűség, balsors után ünnepelni valamit, mindegy hogy mit csak ünnepelni...

Elnézve az ünneplő tömeget, jó, ha közülük hárman ott lesznek a bajnoki rajtnál a lelátókon és szorítanak majd az Eb „hősöknek". A kiéheztetett emberek nemritkán vizionálnak. Már-már az Eb döntő lebegett a szemek előtt. A média nem kis közreműködésére ez a vízió látszólag elvakította a tisztánlátást, a realitásérzéket csapta be. A 13. helyezésünket úgy ünnepeltetni, mintha Eb döntőt nyertünk volna, beteges megközelítése az egyébként figyelemre méltó szereplésünknek. Figyelemre méltó és nem több!

Csoda, mese, álom, siker, hősök, ilyen és hasonló jelzők garmadával ruházta fel a média a játékosokat, csapatot az esetleges szereplés okán. Az elmúlt négy évtized alatt visszafojtott, elfojtott jelzők ömlesztve törtek elő, mint Vezúv kürtőjén a láva. Még ha látszólag volt is mit ünnepelni, a visszafogottság a szerénység talán szimpatikusabb lett volna.

 

A látszólagos siker kapcsán néhány kérdés fogalmazódott meg bennem:

 

Mi a siker abban, hogy a csoportkör után kiestünk, és a13. helyet csíptük el?

Miért siker az, hogy a belgák klasszisokkal voltak jobbak, és két-számjegyű is lehetett volna a különbség az egyenes kieséses szakaszban?

Miért siker az, hogy összesen egy mezőnygólt lőttünk azonos létszámú csapatok ellen?

Miért siker az, hogy két mérkőzésen hét akciógólt kaptunk?

Mi a siker abban, hogy a szerencsének volt a legnagyobb szerepe a továbbjutásunkban (öngól, megpattanó labdák, stb.)? Egyébként rövidtávon a szerencsének sokkal nagyobb szerepe van (volt, lesz) az eredmények alakulásában, mint azt gondolnánk.

És még folytathatnám a „siker" receptjét!

 

Igazságtalan lennék, ha nem venném észre a fejlődést Egervári és Pintér működése óta a válogatott játékában, koncepciójában. A labdabirtoklás és az önbizalom terén mutatkozó javulás szemmel látható, de ezek a változások még nem adnak okot arra, hogy a realitás talajáról olyan nagymértékben elrugaszkodjunk. 

A kiscsapatok látszólagos eredményességének az egyik oka az volt, hogy Európában a nemzeti együttesek futballján a válság jelei kezdenek mutatkozni. 

Pontosabban a támadófocit egyre inkább feláldozzák az eredményesség, a „szervezett" védekezés oltárán. Ez nem új keletű, hiszen voltak időszakok a futballtörténelemben, amikor a védekező futball volt hangsúlyosabb. Most törhetik a fejüket azok az edzők, akik gondolkodása, futballfilozófiája a támadó futballból indul ki, hogy megtalálják a szervezett védekezés ellenszerét. Ha nézhető, élvezhető futballt szeretnénk, szükség is lesz a megújulásra. 

Nézzük meg, hogy miért állítom mindezeket? 

Az eufórikus hangulat nem sodort az ünneplő árral, így aztán az ebén nyújtott játékunk látszólagos mivolta sem tántorított el attól, hogy az európai futballban mutatkozó válság jeleit ne észleljem, és ezzel kapcsolatos gondolataimat ne vessem papírra. 

Az európai futballban látszólag kiegyenlítődési folyamat zajlik, de csak a nemzetek csatájában. Az európai futball topcsapatai, valamint a harmadik, negyedik vonal között évtizedek óta fennálló markáns különbség a védekező felfogásnak köszönhetően eltűnni látszik. A klubfutball maga alá gyűrte a kontinensbajnokságot, a kettő már nem is említhető egy lapon. Ennek egyszerű a magyarázata, mégpedig az, hogy a dél-amerikai játékosok hiánya érezhetően negatív hatással van a válogatott csapatok játékszínvonalára. A dél-amerikai játékosok nélkül az európai futball nézhetetlen, élvezhetetlen szürke, mint Király mackóalsója.

A magyar válogatott szereplését nem lehet elválasztani az európai futball jelenlegi állapotától. Az elért eredmény sokak szerint mesébe illő, de szerintem következménye egyfajta futballszínvonal esésnek. A csoportkör még hozott is némi meglepetést, de az egyenes kiesési szakasz már elsősorban a színvonaleséssel együtt a futballnagyhatalmakról szólt, még akkor is, hogyha voltak nemzetek, amelyek meglepetésre kiestek a nyolcad döntőben. Ezért sem érdemes a csoportkörben elért esetleges eredményekből messzemenő következtetéseket rövidtávon levonni. A csoportkörben a topcsapatok még bíztak a sztárjátékosaikban, azok egy-egy villanásában, ők viszont nem pörögtek teljes fordulatszámon, így értek el ellenük a kis csapatok esetlegesen jó eredményeket. Egyes vélemények szerint a csapategység legyőzte az egyéniségeikben bízó csapatokat. A topcsapatok sztárjátékosai a bajnoki és egyéb kupaszereplés miatt, a nagy leterheltség következtében a torna elején még nem játszottak csúcsformában, (mint láttuk még később sem) nem emelkedtek ki játékukkal, zsenialitásukkal a válogatottjukból. Sok sztárjátékosnak nyűg volt az eb. Erre a mentális deficitre lehetett építeni a kis csapatoknak (építettek is).

Gyakran halljuk és tapasztaljuk azt a szakmai megállapítást, hogy a futball felgyorsult, háromszor kevesebb idő áll a játékosok rendelkezésére, mint akár tíz évvel ezelőtt, hogy a labdát megjátsszák. A gyors játék kioltására a kis csapatok szervezett védekezésre rendezkedtek be, amivel sokszor a topcsapatok nem tudtak mit kezdeni. Ez a játékfelfogás adta vissza a kis csapatok eredményes futballba vetett hitét, és néhányan éltek is a kínálkozó lehetőséggel. A kapuk egyre kevesebbet forogtak veszélyben (a belgák elleni mérkőzés erre rácáfolt, de kellett hozzá a magyar csapat sajátos felfogása is). Eltelt úgy félidő, mérkőzés, hogy a „sztárcsatárok" nem kerültek gólhelyzetbe, de még kapura sem lőttek. A csapatok többsége a kaputól 25-30 m-re húzták meg a védővonalat (tömörültek) és 9-10 emberrel védekeztek, kontrázgattak meggyőződés és eredmény nélkül.

Kinek jó a védekező futball?

„Minden harcmodornak meg van a szépsége!" - mondhatják az optimisták, és mondják is. 

Ha bevalljuk, ha nem a futballt mégis csak a támadások, gólhelyzetek, gólok miatt nézzük szívesen és nem azért, hogy: „hú de jól védekezik a csapat!"- esünk hanyatt a látottaktól

A sokpasszos labdabirtoklós játék kezdi elveszíteni uralkodó jellegét, már a statisztika is elfordult tőle. A statisztikák szerint, a sokkpasszból felépülő támadásból lesz a legkevesebb gólhelyzet és gól. Mi most kezdünk átállni erre a játékra, nem kis fáziskéséssel. Lehet, hogy már késő. 

Európában a nemzeti válogatottak futballja válságban van! 

Miért? 

-          a szervezett védekezés a látszólagos eredményesség miatt futótűzként söpört végig Európa futballpályáin, és lassan felégeti a támadó futball minden elemét,

-          ma nem a két kapu között zajlik a mérkőzés, hanem a két oldalvonal között, nem úgy, mint dél -Amerikában,

-          kevés az esemény, a kreatív megoldás,

-          a támadó futball nem tudott lépést tartani a védekező futballal,

-          a kis csapatok a játék lassítására törekszenek, a szervezett védekezésre rendezkednek be, ami látszólag eredményre vezethet a magasabban jegyzett nemzetekkel szemben,

-          a végeredményt illetően a labdabirtoklás érdemtelenül kapott nagyobb szerepet, ami viszont nem eszköze, hanem következménye a védekező futballnak,

-          a topcsapatok, valamint a harmadik, negyedik vonal közötti kiegyenlítődés inkább a játékfelfogásnak, a színvonal visszaesésnek, és nem az előrelépésnek „köszönhető",

-          az európai futballba a dél-amerikai játékosok hozzák a szépséget, a kreativitást, a látványos megoldásokat, a cseleket, magát a futballt,

-          a passzjáték úgy látszik nem konkurenciája, ellenszere a szervezett védekezésnek,

-          a labdabirtoklás nem egyenlő a támadó futballal,

-          a támadó futballt még mindig a helyzetek, a kapura lövések számával mérik (lásd belga válogatott) és nem a labdabirtoklással,

-          a labdabirtoklásnak nem következménye a győzelem,

-          se egy ötlet, se egy váratlan megoldás, se egy szép cselsorozat (Hazard, ennek ellenpéldája, de csak ellenünk), se egy kreatív, szemnek tetsző megoldás,

-          csak a sablon, az óvatos futball, a passzjáték, ami egyelőre a kis csapatoknak kedvezett,

-          nincs iram, iramváltás, ritmus, ritmusváltás,

-          a támadások gyorsaságát, a csapatjáték sebességét megöli a zárt védekezés,

-          a támadó zónában a kis csapatok kevésbé hatékonyan tudnak labdát birtokolni, kevés az építő jellegű passz,

-          a hátra és oldalra irányuló passz a védő és középső zónában inkább a tanácstalanságot mutatja minta a magabiztos támadásépítést,

-          nem volt tetten érhető a- a szervezett védekezésen kívül - magas csapatszintű együttműködés,

-          a topcsapatok nem bíbelődtek a finomra hangolt támadó játékkal,

-          3-4 játékos kombinációja csak ötletszinten volt jelen,

-          a sztárjátékosok alul motivált hozzáállása (kifacsart állapota) nem tett jót az eb színvonalának,

-          a kelet-európai futball a színvonalesés ellenére sem tudott lépést tartani az elszürkülni látszó nyugat-európai futballal,

-          a szerencsének még mindig nagyobb szerepe volt, mint a tudatos megoldásoknak, 

A történelem során a támadó és a védekező futball örökös harca eredményezte a labdarúgás fejlődését. Most megérett az idő arra, hogy a támadó futball tegyen egy lépést előre. Az egyre divatosabb labdabirtoklás nem megoldás, hiszen a nagyon sok passzból felépülő támadás egy idő után unalmassá válik, lassítja a játékot, kiismerhető, könnyen levédekezhető. A letámadást, a magas labdaszerzést sem kockáztatták meg a csapatok, különösen nem akkor, amikor a csoportból való továbbjutás egyetlen gólon múlott. A sok hátra és oldalra irányuló passz az óvatosságot, tanácstalanságot bizonyították, és nem azt, hogy mennyire magabiztos egy csapat a támadások építésében. 

A magyar válogatottról

A belgáknak nagyon sokat köszönhetünk azért, hogy újra visszarántottak a földre, ugyanis egy kissé elrugaszkodtunk a futballvalóságtól. Csak akkor lesz esélyünk későbbiek során (vb selejtezők), ha a futballt továbbra is a földön játsszuk. Önmagunkat csaptuk be azzal, amikor ország világnak kijelentettük, hogy: „Megjöttünk Európa!" futball-Európába még nem érkeztünk meg, csak betekintettünk egy rövid időre, ha úgy tetszik, beköszöntünk az eléggé esetleges eredményeinkkel. Labdabirtoklásban már léptünk előre, a cél nélküli labdajáratás viszont önámítás, önbecsapás a tekintetben, hogy most már bárkivel felvesszük a versenyt, ha nálunk van a labda. A védőzónában mutatott magas labdabirtoklási szám még nem igazolja azt a tényt, hogy a támadó játékunk fejlődött volna. A védő harmadban, az ellenfél által felkínált területen alkalmazott labdabirtokló játék még nem egyenlő a tudatos támadásépítéssel.

A védőzónában öt játékosnak egy vagy két passzív védővel szembeni labdabirtoklása még semmit és senkit nem igazol. Négy mérkőzésen szerzett két akciógólunk is azt a tényt erősíti, hogy a támadó játékunk továbbra is esetleges. Az egyensúlyt a védekező és a támadó futball között még nem találtuk meg, ezt bizonyítja a két mérkőzésen kapott hét gól. Továbbra is keresni kell a támadás és védekezés optimális egyensúlyát.

A látszólag magasabban jegyzett csapatokkal szembeni esetleges jó eredmény nem kell, hogy a játékfelfogásunkat befolyásolja. Kélt hónap alatt akartunk áttérni a szervezett védekezésről a domináló játékra. Már-már „védjegyünkké" váló szervezett védekezésről való áttérés a labdabirtoklásra elhamarkodott koncepció volt, még akkor is, hogyha egy-egy esetleges eredmény azt a látszatot keltette, hogy már fel vagyunk készülve arra, hogy mi domináljunk a mérkőzéseken. A képességek helyes felmérése, realitása sokat számíthat a későbbiek során, de nem szabad túlértékelni, egy-egy esetleges eredményt. 

Amilyen felfogásban játszott a csapat a belgák ellen, még egy serdülő csapat ellen sem játszhat! Győzelemre játszottunk!- mondta a kapitány. Elhitték, elhitették a válogatottal, hogy képesek bárkit legyőzni. A cigány lókupec jut eszembe arról, ahogy a belgák elleni kudarcot magyarázta szövetségi kapitány. „Nem vak az, hanem vakmerő"!- mondta a cigány, amikor a vak a ló nekifutott a falnak. Vakmerőség még nem egyenlő a támadó futballal.

Miért gondolta azt, hogy a belgák ellen nyíltan támadhatunk, azt játszhatjuk majd, amit az Izland ellen játszottunk? Azt nem vette figyelembe, hogy Izlandnak esze ágában sem volt egy nulla után támadni, még a kontra lehetőségével sem élt.

A belgák ellen elveszített mérkőzés után a legmarkánsabb vélemény szerint: „ha ki is estünk, de van csapatunk". Ez után a mérkőzés után sok mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy van csapatunk. A belgák, ha úgy tetszik jól átvágtak bennünket, túljártak a magyar kapitány, a szakvezetők eszén, ugyanis belekényszerítették abba a felfogásba, hogy támadjanak, és köszönték szépen átrobogtak a középpályán, a lassú védőinken. Ezt a szövetségi kapitánynak látnia kellett volna!

Felvetődik a kérdés:

Vak volt, vagy vakmerő?

Storckot számtalanszor kisegítette a vakszerencse (ezt mások úgy értékelik, hogy zseniális húzásai voltak). Ha voltak is nagy melléfogásai az összeállítás és játékfelfogás tekintetében, el kell ismerni, hogy az eredmények látszólag őt igazolták.

Az esetleges eb szereplésünk másik oka, az eb mezőnybe való kijutásból adódó lélektani előny volt, amivel meglepetést tudtunk okozni: 

-          a kijutással túlteljesítettünk minden előzetes vágyunkat,

-          a magyar csapat szereplésével kapcsolatban nem volt semmiféle elvárása az embereknek,

-          ünnepelni szerettek volna, még akkor is, ha nem lő gólt a csapat, de még pontot sem szerez a csoportkörben, ezt már jó előre eldöntötték,

-          a játékosok vállát sem nyomta az eredményesen megfelelni teher, így aztán a lábak sem akadtak össze, a szurkolók által közvetített szimpátia lélektanilag megerősítette, egységgé kovácsolta a csapatot,

-          a „stressz mentes" mérkőzéseken a szerencsének is nagy szerepe volt, 

Az ellenfelekről:

-          Ausztria: lekezelt bennünket, szerintem még fel sem készültek a magyar válogatottból, gondolták, hogy hozzák a kötelezőt, „nagyobb volt a „sógorok" füstje minta a lángja",

-          Izland: szerény futballtudás, hatalmas szív, csúnya, de eredményes védekezés, a felfogásuk árt az egyetemes futballnak, agyonvédekezett mérkőzésen két bedobással bedobták magukat a 8 közé,

-          Portugália: technikás játékosok, akadozó csapatjáték, Ronaldo függő (független) válogatott,

-          Belgium: korszerű és eredményes kontrajáték, időnként lukas védekezés, a világranglistán elfoglalt helyüket csak ellenünk tudták bizonyítani, az aranygeneráció még nem ért el számottevő eredményt nagy tornákon,

Összegzés:

-          kelet - Európa nemzeti válogatottjai leszerepeltek,

-          a létszámemelés csak a futball biznisznek tett jót, de a színvonalnak nem, ugyanis sok volt az unalmas, eseménytelen mérkőzés, a döntő meg egyenesen botrányos volt,

-          védekezni könnyebb és kevesebb idő alatt lehet megtanítani a csapatokat, mint a korszerű támadójátékra felkészíteni egy nemzet válogatottját,

-          a sztárjátékosok nem voltak sztárjátékosok ezen az ebén,

-          dél-amerikai játékosok nélkül az európai futball színtelen, szagtalan,

-          nagy tornákon a csoportkörben elért esetleges eredmények még semmit és senkit nem igazolna a tekintetben, hogy egy nemzet futballja jó úton jár- e,

-          az izlandi játékfelfogás merénylet a futball ellen,

-          remélem, a kontinensbajnokság nívója hamarosan utoléri a klubfutball nívóját,

-          kevés újszerű, szakmailag fejlődést mutató elképzelés volt az Eb - n,

-          az alacsony színvonalú mérkőzések megadták a választ a létszámemeléssel kapcsolatos dilemmára,

Sebes Gusztáv:

„Megfelelő emberi és sportolói célt kell kitűzni a fiatalok elé. Teljességgel hibás álláspont-és ez most szemünk előtt válik nyilvánvalóvá-, hogy labdarúgó sportunkat valamelyik válogatott nagyon esetleges eredményeivel mérjük. A világbajnoki, olimpiai, utánpótlás vagy kupadöntőbe való bejutás maradjon kitűzött cél, közbeeső cél, de az igazi feladat az egész labdarúgás életének újraformálása lehet csak! Bejuthatunk valamelyik nagy tornára esetleg úgy, hogy az ellenfelek keresztbe verik egymást, netán győzhetünk, de ez semmit és senkit sem igazol."

futballtrener

Címkék

Friss kommentek

Blog archivum