Sírós férfijáték – Szabó Gábor publicisztikája

SZABÓ GÁBORSZABÓ GÁBOR
Vágólapra másolva!
2018.07.08. 22:09

Bocsáttassék meg, de – szégyen, nem szégyen – mi, férfiak is sírunk, nálunk is el-eltörik a mécses.

Ne is menjünk nagyon messzire: az elmúlt napokban, hetekben az oroszországi labdarúgó-világbajnokság stadionjainak zöld gyepét megannyi szomorú szem sós nedve áztatta: hadvezérek, gladiátorok, szürke vízhordók, vagányok és hisztisek permetezték könnyeikkel. Az embert próbáló drámák után nem láttunk mást, csak az összeomlás küszöbén álló, értetlen ábrázattal poroszkáló, könnyel telt szemű, vigasztalanul síró veszteseket. No és boldogságban úszó, örömkönnyekkel viaskodó, legyőzötteket vigasztaló továbbjutókat. Szombat késő este például Zlatko Dalic, a horvátok szövetségi kapitánya morzsolta el könnycseppjeit az oroszok elleni, négy közé jutást érő győzelmet követően: „Az egész meccs alatt koncentráltam, de Rakitic mindent eldöntő tizenegyesénél kitörtek belőlem az érzelmek. Nem sírok gyakran, de most jó okom volt rá.”

Nagyokosok évekkel ezelőtt állítólag kiderítették (nem tudom, mi alapján, és azt sem, vajon ma is erre az eredményre jutnának-e), hogy a férfiak évente átlagban hatszor-tizenhétszer, a nők harmincszor-hatvannégyszer pityerednek el. Csóválom a fejem, kételkedem, értelmetlennek, létjogosulatlannak tartom ezeket a – hm… – tudományos megalapozottságú(?) számokat, hisz sokfélék vagyunk, más-más anyagból gyúrattunk, eltérően reagálunk ugyanazon történésekre, életünk útjai millióféleképpen kanyarogtak – és kanyarognak is tovább. Egyikünk holtáig sem képes egyetlen könnyet sem ejteni, másikunk a legkisebb jótól vagy rossztól is törölgeti a szemét. A néhai világhírű skót pszichiáter, Ronald David Laing Bölcsek, balgák, bolondok című memoárkötetében említ meg egy különös esetet, amikor is a feleségét eltemető, a sírtól éppen csak távozó özvegy férj odafordult a lelkészhez, és megvallotta neki: ötven évet élt azzal a nővel, de még csak nem is kedvelte soha. Persze az ilyen emberek is ott szorongatják a kezükben a zsebkendőt a búcsúztatáson, de nem a kibuggyanó könnyek felitatására, hanem érzelmeik hiányának elfedésére.

Kazanyban, Moszkvában, Nyizsnyij Novgorodban, Szamarában, Szentpéterváron, Szocsiban azonban ismeretlen fogalom a semleges magatartás, a közöny. El is képzelem, hogy a hármas sípszó felharsanása után a pályára besiető stábtagok a kulacsok mellett papír zsebkendőket osztogatnak a vert had tagjainak. Na persze hogy nézne ki, milyen reklámot csinálna a férfinemnek…

Ha jól emlékszem, Roger Federerhez sem lépett oda senki, amikor 2009-ben a könnyeit nyeldeste az Australian Open eredményhirdetése közben a Rafael Nadaltól elszenvedett ötjátszmás vereségét követően. Nekikeseredett, mert frusztrálta, hogy fejére nőtt a spanyol, aki jó fél évvel korábban a wimbledoni fináléban is fölé kerekedett. Most meg itt magasodik előttünk a lassan 37 éves Roger, a négygyermekes családapa, aki kilenc esztendő elteltével megint ellágyult Melbourne-ben. De más ízű, más összetételű könnycseppek gördültek le az arcán, amikor a padon ülve, már győztesként törölve le magáról a verítéket felnézett a lelátóra, és tekintete néhány másodpercre megállapodott az őt csodáló ikerlányain és -fiain meg persze feleségén, Mirkán. Lehet egy ilyen pillanatban, amikor tökéletesen gömbölyű a világ, nem elgyengülni? Egyáltalán, meg lehet határozni, körül lehet írni, hogy mikor „megengedett” a férfinak a sírás és mikor nem?

A pályája végén járó Gianluigi Buffon sem fojtotta el érzelmeit, amikor a – világbajnokságon a negyeddöntőig virgonckodó – svédek tavaly novemberben kiejtették Olaszországot a pótselejtezőn, így az azúrkékek hatvan(!) év múltán először követik kívülállóként a fejleményeket. A világfutball egyik nagy – nem utolsósorban szenvedélyes – óriása februárban őszintén, a legtermészetesebb módon osztotta meg az őt kérdező újságíróval, egyúttal a világgal, hogy gyakran sír, sokszor egyedül: a sírás felszabadítja és segíti abban, hogy embernek érezze magát.

A filozófus Arthur Schopenhauer is úgy tartotta, hogy az emberi természet egyik legfeltűnőbb sajátossága a sírás, amely megkülönböztet minket a többi élőlénytől. Charles Darwin viszont Az érzelmek kifejezéséről embernél és állatoknál című, kevésbé ismert művében állatkerti megfigyelésekre alapozva vallotta, hogy az indiai elefántok és a majmok is könnyet ejtenek. Akárhogy is van, úgynevezett emocionális, az érzelmek által kiváltott sírásra csak az ember képes; az egerek itatása a lélek rendkívüli állapotában gyökerező – tudományos nyelven szólva – humánspecifikus jelenség. Ennek a jelenségnek lehetünk naponta szemtanúi az oroszországi futballszentélyekben, szinte minden egyes összecsapást követően.

Emlékezzünk csak! Ahogy a Costa Rica elleni győztes meccs után Neymar a fűben ülve, arcát tenyerébe temetve zokog; ahogy a németek felett aratott diadaluk ellenére kieső dél-koreaiak négykézlábra ereszkedő játékosa hanyatt fekvő társa homlokához szorítja a kobakját; ahogy a kolumbiai kapus, David Ospina arcát honfitársa vállába fúrva könnyezik; ahogy egy japán a belgák ellen 2–0-ról elvesztett nyolcaddöntő okozta fájdalmában elkeseredetten, szinte önkívületi állapotban üti-csépeli a gyepet. A győztesek pedig vigasztalják a veszteseket. Feledhetetlen ahogy a 191 centis, ébenfekete Romelu Lukaku két lapát nagyságú tenyere közé vette Kagava Sindzsi arcát, és már-már elnézést kért a fordításért. S ha nem is fakadt sírásra a vetélytárs végtelen fájdalmában osztozva, gesztusával megidézte a régi nagy hősöket, akik méltón és bölcsen fogadták a győzelmet, ne adj Isten, ellenlábasuk halálát. Mint például II. Antigonosz makedón király, aki rosszallását fejezte ki fiának, amikor az elébe hozta ellensége, Pürrhosz fejét, és meglátva a levágott koponyát, keserves zokogásban tört ki. Vagy amikor az Egyiptomba menekülő Pompeiust a fáraó meggyilkoltatta, és fejét elküldte Julius Caesarnak, de ő gyönyörködés helyett gyorsan elfordult.

A vetélytárs tisztelete, a diadal higgadt tudomásulvétele nem ad teret a túlzásba vitt örömünnepnek, a kivagyiságnak, ahogy Antoine Griezmann is képes volt uralkodni magán a Franciaország–Uruguay negyeddöntő alatt és után. Legjobb barátjára, Atlético Madrid-os csapattársára, Diego Godínra tekintettel óvatosan asszisztált az első francia gólörömhöz, és a második, általa szerzett találatot sem követte a máskor megszokott Griezmann-koreográfia – ehelyett igyekezett rezzenéstelen arccal „tűrni”, ahogy boldogságukban sorra rohamozzák meg a többiek. Világbajnoki negyeddöntőben, ütközésig felhúzva, egy kiélesített bomba állapotában „ellentartani” az érzelmeknek, gátat vetni az ösztönöknek nem mindennapi bravúr.

A francia csatár példája mintha azt sugallná, hogy az örömöt könnyebb féken tartani, mint a bánatot és a könnyek eleredését, holott a nevetésnek és a sírásnak közös a gyökere: a lélek feletti felügyelet meglazulása. A brusztolás az edzéseken, a felfalt kilométerek, a nagy megméretés közeledte, az eredménykényszer terhe, a fülekbe süvítő, a harc kezdetét jelző sípszó, az ütközések, a csontzene, a kilencven (vagy 120) percig tartó zakatolás láthatatlan dinamót forgat a játékosokban, és a felgyülemlő energia a meccs végén egyszerre robban ki – a felügyelet nélküli lélek pedig nem áll útjába semminek, így elénk tárul a síró Neymarok, zokogó Ospinák, a homlokukat egymásnak szorító dél-koreaiak, a gyepszőnyeget őrült módjára ütlegelő japánok és a vigasztaló Lukakuk látványa a férfikönnyek áztatta harcmezőn.

Tájkép csata és sírás után.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik